Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-03 / 283. szám

1985. december 3., kedd

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3

Szellemi__________

értékeinkről

Beszélgetés dr. Lontai Endrével, a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület főtitkárával

Kétnapos országos konferencia zajlott november végén Miskolcon, az Akadémiai Bizottság székházában. A több mint félszáz vállalat hatvan képviselője az ipar- jogvédelem jelenlegi helyzetét tekintette át. A tanácskozás záróbeszédét dr. Lontai Endre, a Magyar Iparjog- védelmi Egyesület főtitkára tartotta, akit arra kértünk, hogy lapunk számára is foglalja össze a konferencián elhangzottakat és az iparjog- védelem legfontosabb kérdéseit.

— A tanácskozáson a tervező vállalatok szakemberei vettek részt. Volt ennek valamilyen különleges oka?

— Annyiban, hogy most ennek a szakterületnek a véleményére voltunk kíváncsiak. Mindemellett ez a szakma szerencsés ötvözete a műszaki és a humán értelmiségnek. A tervező vállalatok kitűnő szakgárdája kulcsfontosságú szerepet játszik a beruházási tevékenységeknél. Azt is megemlítem a kérdéssel kapcsolatban, hogy a tervezőknél nemcsak újítások és találmányok születnek, hanem szerzői alkotások is. A többféle oltalmi lehetőség csak akkor erősítheti a pozíciójukat, ha ismerik az ezekkel kapcsolatos szabályokat is. Tehát ezen a két napon széles skálán vitathattuk meg az iparjogvédelem kérdéseit.

— Aktualitása is van a tervezőkkel való eszmecserének, mert az évekig visszafogott beruházási tevékenység után némi élénkülés várható a következő ötéves terv során.

— Sokkal könnyebb helyzetben a következő öt évben sem leszünk. Ha mégis javulna a helyzet, akkor is nagyon szoros lesz a verseny. Ehhez pedig mozgósítani kell szürkeállományunkat, s úgy kell hasznosítani tudásunkat, hogy versenyképesek maradhassunk a nemzetközi piacokon. Ez azonban tudatos szabadalompolitikát igényel.

— Milyen ma Magyarországon a szabadalompolitika?

— Korszerű. Ezt nyugodtan állíthatom, mert nemzetközi összehasonlításban is színvonalas. Minden lényeges nemzetközi megállapodásnak aktív tagjai vagyunk, s ami ugyancsak fontos, a szabályozórendszerünk is jó. Fegyvertárral tehát rendelkeznek a vállalatok ahhoz, hogy kihasználhassák a lehetőségeiket, ám ehhez stabil közgazdasági szabályozók kellenek.

— Fegyvertárat említett. Mennyire lehetséges ezzel megvédeni a gazdálkodó szerveknél levő szellemi értékeket?

— A jog nem pótolhat sem gazdasági, sem szervezési, sem pedig műszaki tényezőket. Ezeket azonban össze tudja fogni. Képes a különböző érdekek összehangolására is. Az más kérdés, hogy a vállalatok mennyire élnek ezekkel a lehetőségekkel. Két dolgot említek ezzel kapcsolatban. Az egyik a jogok, a szabályok, a Licencia feltételeinek stb. az ismerete. Ha ilyen kérdésekben bizonytalan egy vállalat, az hatással lehet a gazdálkodására, fejlődésére, partnerkapcsolataira. Ide tartozik az is, hogy ne fázisokban tárgyaljanak, tehát egy-egy szakterület képviselői ne külön-külön egyeztessék álláspontjukat a partnerrel, hanem alakuljon egy komplex team, amelyikben helyet kapnak a témában érdekelt szakemberek. A gyógyszeriparban, a híradás- technikában már jól ismerik az iparjogvédelem lehetőségeit, s ez meg is látszik az eredményeikben. Egyébként, s ezt a konferencián is többen hangsúlyozták, az ismeretek bővítése sokcsatornás. Az egyik lehetőség az lenne, ha a vállalatok átadnák egymásnak információikat, újításaikat, ám még ezzel a lehetőséggel sem élnek, hiszen az ilyen jellegű információknak mindössze 3,5 százaléka cserél gazdát, s a korábbi évekhez képest már ez is előrelépésnek számít.

— Az egyik dolog tehát az előírások ismerete és az informálódás. Melyik a másik?

— Az ösztönzés. A gazdaságpolitika ugyan erre törekszik, de az ösztönzés ügye nagyon lassan halad előre. Az okos vállalatnak viszont az állandó és minél gyorsabb megújulás a célja. Ehhez ösztönözni kell dolgozóit a gondolkodásra, az új keresésére, s összegyűjteni, megvédeni a felhalmozódott szellemi értékeket. Egy olyan fejlettségű országnak, mint amilyen Magyarország is, nagy összegeket kellene fordítani licenciák vásárlására, mert mindent nem tudunk saját magunk kitalálni, megoldani. A vásárlásokra azonban nincs elegendő devizánk. Ezért kell mobilizálni a szellemi vagyont. Tudom, hogy ez nem megy könnyen, mert sok helyütt szívesebben dolgoznak továbbra is kényelmesen, a megszokott körülmények között és nem szívesen vállalják az újításokkal együtt járó változtatásokat. A kényelmes pozíciókat azonban föl kell adni és változtatni kell a szemléleten is. Nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy ne irigyeljük az ötletes embereket. Ne sajnáljuk a kiugró jövedelmüket sem. Arra gondoljunk, s ezt kellene tudatosítani az emberekkel, hogy egy sikeres újításból, találmányból minden dolgozó részesül, mert az ebből képződött haszon túlnyomó része a vállalatnál marad. Például egy feltaláló 5 százalékot kap a haszonból, a többi a cég kasszájából különböző csatornákon minden dolgozóhoz eljut.

— Esetleg az előbb említett rossz szemléletnek tudható be, hogy az utóbbi időben visszaesett az újítások száma?

— Ezzel kapcsolatban az a véleményem, hogy az újítási tevékenységet nem szabad tervezni. Lehetetlen azt meghatározni például egy szocialista brigád számára, hogy egy évben mennyi okos gondolat jusson az eszébe. Mozgósítani viszont lehet, elmagyarázva , az ilyen jellegű tevékenység jelentőségét és bemutatva az ösztönzés formáit.

— Végezetül még egy kérdés: várható-e az ipar jogvédelem területén valamilyen lényegi változás?

— A konferencián elhangzott észrevételek és javaslatok általános érvényűek, tehát az összegzés után születő megállapítások alkalmasak arra, hogy azokat elküldjük a központokba is olyan ajánlással, hogy hasznosítsák valamennyit. Az iparjogvédelmi szabályozás területén radikálás változtatást nem tervezünk, de a gyakorlatot segítő módosítások megfogalmazhatók. Ehhez jó segítséget nyújtanak majd a miskolci konferencia tapasztalatai.

Fónagy István

Miskolc „kisöccser kinőtték a gyerekcipőt

................................................................ . . .... ........

■

■i

j

Ü

n

a több mint 210 e«*r «mbert wómtótó H Miskolchoz 39 község 75 éter lakosa ** is hozzátartozik. Hozzátartozik közigot- gatásilag. azaz ennyi a városkörnyéki toiöpü- t«s«k Storno, de kötődik, kötődött hozzá korábbon ezer szófiai is, A két érni ezelőtti közigazgatási változások {leglátványosabb jele önnek a járások megszűnése volt) «Sok lagoHxátto, ha ágy tetszik, törvényerőre emel-' te a már bekövetkezett gazdasági, társadalmi változásokat Két év nem hosszá idő, de to- pasztatatsrerzésre elég, s lehetőséget kinél némi elemző összegzésre is. Ebből a feüsrae- zéibőf kiindulva tartották meg a megyeszék* ■itft »A városkörnyék bemutatkozik Miskoi-i <on« dm« egyhetes, s ma záraié rendezvény* sorozatéi. A hallottákat, látottakat most megpróbáljuk összefoglalni.

1985. november 26 - december 3.

Az egyik döntő momentumnak számít (s erről Dudla József, az MSZMP Miskolc Városi Bizottságának első titkára beszélt), hogy a közigazgatási átrendeződés, az összecsiszolódás időszakában sem szenvedett csorbát a lakossági szolgáltatás, ellátás, ügyintézés. Nagy szó ez, hiszen az első tapasztalatok meghatározóak, s csak a kölcsönös bizalomra épülő kapcsolatokra lehet építeni. Serfőző József, a nyék- ládházi pártbizottság titkára aligha udvariasságból jelentette ki nagy plénum előtt, hogy a város komolyan vette a „testvéreket”, s a felismerésnek az az alapja, hogy Miskolc nem lehet meg munkaerőt, építési és pihenési lehetőséget kínáló agglomerációs övezete nélkül, viszont a községeknek is szükségük van egy, az egészségügyi, kulturális és közigazgatási feladatot magas színvonalon ellátó központra. Ra- pajkó Imre, a Bükkszent- kereszti Általános Iskola igazgatója örömét fejezte ki, hogy vendégeskedhetnek, bemutatkozhatnak az ország második városában. A Bocsi Sörgyár igazgató- helyettese, Bezeczky Gyula aligha csak a sörre és az üdítőitalra gondolva emlegette föl a város és falvak sokszálú kapcsolatát. Ma- csuga János felsőzsolcai tanácselnök és Varsányi Gyula kesznyéteni párttitkár sem hűségnyilatkozatot tett, amikor egybehangzóan kijelentette a két községi vezető, hogy a közigazgatási változások megszüntették a települések fölötti már-már terhes gyámkodást, s szabadabb teret nyitottak a falu demokratikusabb, az adottságokhoz és lehetőségekhez jobban igazodó fejlődésének.

A sok témájú és sok hú- rú rendezvény másik tanulságában osztatlan volt a vélemény. A változásokat a szükség, a még időben jött felismerés kényszerítette ki ugyan, de varázsütésre nem lehet csodákat várni. Le kellett számolni az illúziókkal, s a városkörnyék lakóinak, vezetőinek gazdasági és politikai érettségére vall, hogy reálisan szemlélve a lehetőségeket, nem csavarták túl magasra a várakozás lángját. A pénz ugyanis nem lett több, a gondok és megoldásra váró feladatok maradtak. Ebbe a csomagba éppúgy belefér az úthálózat és a telefonellátás javítása, mint a környezet- védelem és a tömegközlekedés színvonalának növelése. A falvaknak több és jobb ivóvíz kell, s sürgető kényszer a vidéki szennyvízhálózat kiépítése is, hiszen a tisztítatlan szennyvizek a város víznyerő helyeit veszélyeztetik.

A kölcsönösség, a közös érdeken alapuló összefüggés nyilvánvaló. Miskolc válláról levették a mega- polisszá válás felelősségét és nyűgét, hivatalosan is deklarálva azt, hogy Észak- Magyarország központja csak úgy lehet több, ha lényegesen nem lesz nagyobb. Lecsillapult a város közigazgatási, beruházási, demográfiai ihletettségű étvágya, s immár törvény szentesíti az „élni és élni hagyni” településpolitika ésszerű szimbiózisát. A megyeszékhely környéki községek némelyike ebben a tervidőszakban háromszoros pénzzel gazdálkodott és gazdagodott. Mályiban, Nyéken (a telekjuttatás és otthonteremtés újmódi szabályai miatt) miskolci telepesek vertek tanyát, a két Zsolca közelebb került az autóbuszindító Búza térhez, mint a diósgyőri városközpont.

Az egyhetes, jó arányérzékkel megálmodott reprezentatív bemutató nemcsak azt jelzi, hogy Miskolc „kisöccsei” kinőtték a gyerekcipőt, hanem utal arra is, hogy a fejlődés esély- egyenlőségének megteremtése az előrehaladás záloga; városon és falun egyaránt.

Brackó István

L««€^C31 CDiHi lOi3c3í fcDfc)«

m

a minőség

Vigyázat, hamisítják...! Ma már csak az idősebbek emlékezhetnek a reklámszövegre, amellyel a régi híres cégek portékáikat védték. Arra figyelmeztetlek, hogy az általuk gyártott termék hasonmását is lehet kapni, csakhogy silány anyagból, rosszabb kivitelben. Aki pedig a jó minőségűt akarja, az vizsgálja meg tüzetesen, helyén van-e a védjegy. Mert az jelzi a garantáltan jó minőséget.

Igen, valaha létkérdés volt a minőség. Őrzésére és javítására a kíméletlen konkurenciaharc is rákénysze- rített. A magyar ipar sok vonatkozásban állta is a versenyt: izzóink, elektromos turbináink, hajóink, a sokfajta élelmiszer korának kiválóságai közé tartoztak Európában, a világban. És ma mi a helyzet a minőséggel? Igaza van-e a közvélekedésnek, amely a hazai terméket alsóbbrendűnek ítéli, szalad a külföldi után? Igaz-e, hogy amit mi csinálunk, az rossz?

A november végén Budapesten megrendezett újabb minőségügyi konferencia,

amelyet az MTESZ hívott össze a Magyar Szabvány- ügyi Hivatallal, elsősorban arra a kérdésre kereste a választ: mit tehet a gazdaságirányítás a javuló minőségért? Mert a feladat nagy erőfeszítéseket igényel továbbra is. Kitűnt, évente legalább 5 milliárd forint kár keletkezik a termékek silány kivitelezéséből. Mindez külföldön is megingathatja hírnevünket, piaci pozícióinkat, és mindennapos bosszúságokat okoz a hazai vásárlóknak. Ilyen például a kétezer-ötszáz forintos női csizma, amelynek cipzárja egy hét után tönkremegy; a 22 ezer forintos színes televízió, amelyet nem sokkal a vásárlás után már javítani kell. A minőség tehát közérzetet is formál nálunk, bizalmatlanságot kelt tudatunkban: netán minden magyar áru gyenge minőségű.

A magyar műszaki értelmiséget is zavarják ezek a

fenntartások. Elmondják, valaha hazafias tett volt a hazai termékek vásárlása. S ma is, egyes nyugati országokban a határokon belül gyártott sokkal drágább az importnál. Abban viszont egyetértenek, hogy az itthoni áruk kultuszáért a termelőnek meg kell vívnia, a bizalmat el kell hódítania. S ezt csak minőséggel lehet. Ebből a felismerésből ered az MTESZ eddigi konferenciáinak következtetése: iparunkban meg kell teremteni a gyártás közbeni hatékony minőségszabályozást. El kell érni, hogy a minőségellenőrzés — amely eddig inkább a selejt kiszűrésére volt jó — minőségbiztosítássá fejlődjék.

A szigorú minőségszabályozásnak igen fejlett módszerei vannak az ipari államokban. Egész tervezési rendszerek, technológiai sorok garantálják a termékek magas paramétereit. Ezek az üzemek ma már abban is versenyeznek, ki költ többet a korszerű minőségellenőrző berendezésekre, ki használ fel jobb, tartósabb anyagokat, alkatrészeket. Teljes üzemeket forgatnak fel a jobb minőség biztosítása érdekében : a megváltozott gyártási programok, sorrendek kíméletlen bevezetésével, a munkafegyelem fokozásával segítenek a bajokon. Nálunk sem ismeretlen egészen a minőségszabályozás.

A mostani tanácskozás azt helyezte nagyító alá, hogyan lehetne szélesebb körben elterjeszteni ezeket a megoldásokat. A konferencia előadásai abból indultak ki, hogy a minőség követelményét már a gazdaságirányítás szintjéről kell meghatározni. Ebből a szempontból érdekes annak vizsgálata, hogy vajon az idén bevezetett új gazdasági szabályzók, a vállalati irányítási szervezet fejlesztése hogyan hatott és hat ma a termékminőségre. Világos ugyanis, hogy a gyár csak akkor szedi ösz- sze erejét, ha ez kifizetődik számára, ha a jobb termék több nyereséget hoz, mint a rosszabb.

Nemrégiben országos felmérés készült, amely bizonyította, nálunk a mennyiségi hiányoknál sokkal szembetűnőbb az alacsony minőség. A minőséget tekintve gyártmányaink lemaradása árucsoportonként 3—8 év. Egyes fogyasztási cikkeket gyártó cégek külföldön már 6—8 évet garantálnak termékeik két javítása között. Gyakorlatilag ezek a termékek gyorsabban elavulnak, mint meghibásodnának. Igaz, ilyen tökéletes termékeket csak aránylag nagy szériában kifizetődő gyártani, ahol a darabszám bőven megtéríti a minőségszabályozásra költött nem kis ösz- szegeket. Félő tehát, hogy a magyar ipar kicsiny hazai, vagy bonyolulttá váló külföldi piacai igen nagy szériákat nem tesznek lehetővé. A szakemberek ezért felvetik, hogy a KGST keretében megvalósuló szakosodás, integráció hathatós eszköze lehetne a jobb minőség elérésének : érdemes lenne minőségi oldalról is átgondolni, milyen tartalékokkal rendelkezünk a szocialista partnerekkel való gazdasági együttműködésben.

Építőmunkánk célja az életkörülmények formálása. Tudjuk, az élet minőségét kell javítanunk. Ez pedig elválaszthatatlan a bennünket körülvevő javak, a minket szolgáló eszközök, munkatárgyaink minőségétől. Túl vagyunk egy fontos mezsgyén: ami életünkhöz alapvetően hozzátartozik, abban nem szenvedünk komoly mennyiségi hiáhyt. Most a minőségre kell összpontosítani.