Észak-Magyarország, 1985. november (41. évfolyam, 257-281. szám)
1985-11-16 / 269. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. november 16., szombat Évad előtti beszélgetés „..JÉiapra álkém magam”? Hozzászólás a Pályaelhagyás c. dokumentummüsorho; Tartalmi oldalát tekintve jelen írás is része annak a sorozatnak. melyet Évad előtti beszélgetés címmel adtunk közre az elmúlt hetek során. Formailag azonban korántsem tekinthető évad előttinek a Flach Antallal, a Miskolc Városi Művelődési Központ osztályvezetőjével folytatott beszélgetés, lévén, hogy a Kossuth Művelődési Ház komoly zenei programjai nem évadokhoz, hanem naptári évhez, legjobb esetben is évszakhoz kötődnek. Ez adódik az intézmény jellegéből. Ám a formai mozzanatok ellenére ezek a rendezvények szervesen kapcsolódnak Miskolc zenei évadjaihoz, kiegészítik és erősítik is azokat. Egyáltalán nem mellékes például, hogy az ún. Városunk művészei ciklus hogyan prosperál, milyen a közönségvonzata. Erről a sorozatról kérdeztem Flach Antalt. — A Városunk művészei elnevezés kicsit átfogóbb, mint a szószerinti jelentése, mert nemcsak az itt lakó és itt tanító művésztanároknak a fóruma, hanem pódiumlehetőség a nem itt lakó, de itt tanító előadóknak, s alkalmanként azoknak a művészeknek is, akik városunk szülöttei, de lakóhely szerinti „illetékességük’' szerint már nem miskolciak. Hogy tartalmában ez a sorozat mit fogalmazzon meg, az — azl hiszem — teljesen nyilvánvaló, nevezetesen, hogy elég sok jó muzsikus kötődik ehhez a városhoz, a koncertlehetőség pedig viszonylag kevés. Az Országos Filharmónia programjaiban egyre több helyi művész neve olvasható, a számuk évről évre növekszik ugyan, de a Filharmónia lehetőségei is végesek, arról nem szólva, hogy talán mégsem igazán az a feladatuk, hogy Miskolcon a helyi művészeket foglalkoztassák. — Ez a Kossuth Művelődési Ház reszortja . . . — Részben. De hozzá kell tennem, hogy a városi tanács művelődési osztályának támogatása nélkül vajmi keveset tehetnénk, erre nekünk nincs fedezetünk. — Ezek szerint a Városunk művészei ciklus nem a városi művelődési központ finanszírozásában valósul meg? — Nem, ennek a sorozatnak független a költségvetése, a kapott céltámogatásból évente 6—8 koncert megrendezésére nyílik lehetőség. A fellépő művészekkel olyan megállapodásunk van, hogy előadói besorolásuktól függetlenül, egységesen 800—800 forintot kapnak önálló esteken, közreműködőként pedig 500—500 forintot. — Mennyire népszerű ez a koncertforma a miskolci muzsikusok körében? Van elég jelentkező erre az évi hatnyolc estre? — Azt hiszem, most már eléggé ismert és kedvelt forma, s hogy a koncertek számát nem tudjuk növelni, annak elsősorban nem anyagi akadályai vannak, vagy hogy nem volna elég jelentkező, hanem sokkal inkább az, hogy nehéz szabad időpontot találni. A városban meglehetősen sok a hangverseny, nem volna célszerű tovább terhelni a miskolciak felvevőképességét, elvégre az ugyan • nagyon szép, hogy minden hétre jut két- három koncert, de ezeket meg is kellene hallgatnia valakinek, különben fabatkát sem ér az egész. — Ha már itt tartunk, mennyire népszerű a Városunk művészei a feltételezett közönség soraiban? Igényli ezt egyáltalán a miskolci publikum? — Ha nagyon népszerű a fellépő muzsikus, ha népes a baráti köre, vagy vállalkozó kedvű ismerősei vannak, akkor telt házzal megy a koncertje, sőt arra is akadt már példa, hogy többen szerették volna meghallgatni. mint amennyien beférnek a Bartók-lerembe. Ugyanakkor az ellenkezője is igaz, tehát hiába adott jó koncertet valaki, még a tanítványait sem érdekelte. És ez szörnyű, hiszen az a minimum, hogy a növendékei jelen legyenek. Nem akarok most itt azzal előhozakodni, hogy „bezzeg az én időmben!”, de arra határozottan emlékszem, jó néhány évvel ezelőtt még akkor is zsúfolásig telt a Bartók-terem. ha egy héten két tanári koncert volt. Pillanatnyilag nem nagyon öli magát a zenei diákság, hogy bejusson, pedig most sem tanulnak kevesebben a szakiskolában és a főiskolán, mint akkor. Csak azt nem értem, vajon minek tanulnak, ha az, amiért többek között csinálják, hogy tudniillik avatott zene- hallgatóvá váljanak. nem érdekli őket. Persze az éremnek van egv másik oldala Valaha három forintért be lehetett jutni egy ilyen hangversenyre, ma húsz-harminc forintnál olcsóbban nem tudunk jegyet adni. — Nem volt olyan törekvés, egyeztetés, ami azt a célt szolgálta volna, hogy az érintett intézmények vezetőit, tanárait inspirálja az oktatási feladatok és a koncertek egyeztetésére? — Eddig ilyen nem volt, de elképzelhető, hogy elérhetnénk vele valamilyen eredményt. Egyszer megfordult a fejemben, illetve tanakodtunk azon, mi volna, ha azt mondanánk a fellépő művészeknek, tiétek az egész bevétel, de ehhez nektek kell megtölteni a házat. Adnánk segítséget a propagandához, de ahhoz, hogy ne nyolcszáz forintot, hanem esetleg négyezret is megkeressenek egy este, az már az ő dolguk. Nyilvánvaló, ez egy halva született ötlet, mert végiére is nem szándékunk ilyen képtelen helyzetbe hozni az előadókat. Csupán azért mondtam el, hogy érzékeltessem, nincsenek könnyű helyzetben, akik koncertszervezéssel foglalkoznak. — A művelődési szférában is kitapintható bevételcentrikus gondolkodás és gazdálkodási kényszer mennyire sújtja a komoly zenével foglalkozó intézményeket? — Hogy sújtja, az vitathatatlan. A Kossuth Művelődési Ház a Miskolc Városi Művelődési Központnak az egyik intézménye. Ebben az összevont struktúrában a mi rendezvényeink, tehát a várkoncertek. a Muzsikáló Udvar. a Collegium Musicum. valamint az ortodox templomban tartott hangversenyek úgy érzem, arányukban kisebb szubvenciót kapnak, mint más, a nagyobb bevétel reményével jobban Ezekben a hetekben vetítenek egy érdekes sorozatot a televízióban: József Attila kortársai címen. Azok az élő (vagy a felvétel elkészülte óta meghalt) szemtanúk beszélnek a költőről, akik általában közeli viszonyban, üzleti, vagy baráti kapcsolatban álltak vele. József Attila ma már majd’ mindenki számára irodalomtörténet, s bár ismertük-ta- nultuk életrajzát is, mégis csak a költőt ismertük, az embert alig. Ha hallottunk is esendőségéről, betegségéiül, a kegyelet, az irodalomtanítás szokványos pie- desztálra emelő módszerei retusálták, kozmetikázták annyira, hogy aki most Iát- ja-hallja a kortársak emlékezéseit, restelkedve, meglepődve fedezi fel élő Jó-1 zsef Attilát. Talán meghök- kenve, kicsit tamáskodva is, hogy lám, miiven furcsa, egy ilyen nagy költőnek is voltak gyengeségei. Vas István például nem szégyellte bevallani, hogy főleg ismeretségük első szakaszában kölcsönösen nem kecsegtető rendezvénytípusok. — A felsoroltak között nem szerepelt az ún. Szomszédaink, barátaink ciklus. Valaha igen kitűnő külföldi muzsikusokat hallhattunk egy-egy ilyen esten. Hová lett ez a sorozat? — Ez is azok közé a dolgok közé tartozik, ami az összevont szerkezetben el- esökevényesedett. Én szeretném felújítani, s bízom benne, hogy a közeljövőben sikerül előrelépni, s újból élővé tudjuk tenni kapcsolatunkat a Budapesten működő külföldi kulturális irodákkal. — örömmel hallottam, hogy az évad elején ebben a házban volt egy koordinációs értekezlet, amely azt célozta, hogy végre torlódások nélkül, kiegyensúlyozott telítettségű legyen Miskolc zenei élete. Lesz ennek az egyeztetésnek valami kézzelfogható eredménye? — Arra biztos jó volt, hogy a térzenéket adó együtteseken kívül valamennyi zenei intézmény vezetője megismerhette a többiek tervét, s a még nem rögzített eseményeket már tudták valamilyen időponthoz igazítani. Az lenne az . ideális, ha sikerülne be is tartani ezeket a dátumokat, mert akkor nagyobb remény volna rá, hogy a közönség eljusson oda, ami érdekli, nem lenne keresztbeszervezés, két koncert egy napon, nem válna feleslegessé a befektetett munka. — Apropó, befektetett munka! Nem a szellemi- művészi javak elpocsékolá- sának egyik formája, amikor fáradságos munkával létrehoz egy-egy előadó valamilyen műsort, ami egyszer elhangzik, aztán vége? Mint például a Városunk művészei által interpretált programok. Nem volna célszerű ezeknek a muzsikusoknak az adott repertoárral fellépni a megye más pontjain is, esetleg ott, ahol tanítanak. vagy ahol erre alkalmas feltételeket találni? — Engem már régóta foglalkoztat ez a kérdés, és valójában szinte minden zenei produkcióra érvényes, hogy egyszer elhangzik és vége. A Városunk művészei sorozat valóban „utaztatható" lehetne, az ötlet nem rossz, és azt hiszem, a muzsikusoknak is tetszene, elképzelhető, hogy sikerülne ebben az irányban is újabb fellépési fórumot biztosítani. Végtére is az a cél, hogy az itt fellelhető szellemi értékeknek, tehetséges előadói ambícióknak alkalmat adjunk a közönséggel való mind gyakoribb találkozáshoz. D. Szabó Ede Pályaelhagyók címmel elgondolkoztató dokumentumműsort sugárzott a minap a .Magyar Televízió. Megismerhettük, az épületgépészből lett favágót, a magasépítési mérnökből lett portást, a csillagászból lett újságkihordót, a sokféle diplomás gmk-s lakberendezőt, a jogi végzettségű cigány- gondozónőt, s másokat, illetve az ő életfordulataikon keresztül napjainknak egy olyan jelenségét, amelyre mindenképpen fel kell figyelni, amely olyan társadalmi átrétegzö- dést von maga után, ha még nem is döntő mértékben, amely mindenképpen káros. Nem vigasztalhatjuk magunkat azzal, amit a film utcai énekesei reírénszerüen daloltak, azaz: „Nincs itt baj, minden rendben van, holnapra átképzem magam.” Ez a film bizonyára sokakat elgondolkoztatott, és ki-ki a maga vérmérséklete, életfelfogása, nem utolsósorban környezetének tapasztalatai szerint ítéli meg a bemutatott pályaelhagyó értelmiségieket, s ha alapvetően igazuk is van, a műsor elején és végén — szinte az antik drámák kórusaként — szerepeltetett utcai tömegek szószólóinak, amely szerint ha jobban megfizetnék az értelmiségieket, nem hagynák ott szakmájukat, választott élethivatásukat, és nem diplomával pucolnának kirakatot, ablakot, s választanának egyéb, iskolai végzettségüknek, felkészültségüknek egyáltalán nem megfelelő, de jobb keresettel kecsegtető állást, vagy kereseti lehetőséget, e gond nem egyszerű, hanem sokszorosan összetett. Jó húsz évvel ezelőtt, a beatzene tömeges térhódítása idején bizony felszisszentünk, amikór a zenekarok tagjai többségben olyan diplomás emberekből kerültek ki, akik nem a Zeneművészeti Főiskolát végezték, hanem az esetek többségében műszaki diplomások voltak, s azzal, hogy elhagyták pályájukat, nemcsak egy mérnökkel lett kevesebb. hanem tulajdonképpen kettővel, hiszen valaki azért nem jutott be az egyetemre, mert ők ott voltak. Igaz viszont, hogy ezeknek egy hányada választott új hivatásában termelt, illetve hozott létre értékeket, s nem biztos, hogy eredeti hivatásában is eredményes ember lett volna. Megtalálhatók a műszaki, közgazdasági és egyéb diplomákkal rendelkezők a művészeti élet sok-sok területén, különösen sok a bölcsész végzettségű, aki a tanári katedra helyett az újságírói, dramaturgi, rendezői és egyéb pályákat választja, az esetek nagy hányadában további újabb főiskolai, vagy egyetemi stúdiumok terhével együtt. De most nem ezekről volt szó, hanem azokról a diplomásokról, akik a riport szerint, egyszerűen nem tudtak megélni keresetükből, nem találták meg helyüket eredeti képesítésüknek megfelelő munkakörben, s vagy az anyagi okok, vagy a szellemileg többet akarás, vagy éppen a rossz pályaválasztás volt az oka a pályaelhagyásnak. A műsorból és más forrásokból is tudott, hogy a felsőfokú végzettségű fiataloknak mintegy 18 százaléka nem a diplomájának megfelelő területen helyezkedik el, és ezen a 18 százalékon túl sokan később változtatnak. Mint a műsorbeli szereplők is. Szükségtelen most mélyebben elemezni, mibe kerülhet az államnak egy-egy mérnök, közgazdász, jogász képzése, s amikor ezt a mérnököt felvették az egyetemre, vagy főiskolára, miként számolt vele, mint majdani magas képzettségű szakemberrel az állam. Ez a koz vesztesége. (Hacsak nem valami istentelenül gyatra szakember kerekedett belőle, akitől a szakmának megszabadulni tiszta szerencse.) A megismert, a műsorban személyesen is bemutatkozó pályaelhagyó értelmiségiek azonban látszólag jó felkészültségű emberek voltak, akik szakmájukon belül szerettek volna több« tenni, eredményesebben dolgozni, szélién kapacitásukat jobban, nagyobb hatásfokki kamatoztatni. Kivéve talán a jogásznőt, al legválogatósabbnak tűnt közülük. Átment tinelc tekintik jelenlegi elfoglaltságuka például az épületgépész a favágást, am csak addig akar végezni, amíg anyagik rendbe jön, ám a pedagógus-feleség tisztát ban látja jövőjüket, mert. szerinte fér. sose fogja utolérni magát, ha visszatér en deti pályájára, nem lesz ütőképes, mert kihagyott esztendőket nem tudja pótoln S ez a gond aligha csak ennek a rokor szenves, kicsit külsejében Búd Spencen emlékeztető favágó-épületgépész mérnökne a dolga. Félő, hogy a pályaelhagyó értelmi ségiekkel nem átmeneti veszteségként ke számolni, hanem azok örökre elhagyják te nult szakmájukat, új területükön dolgozv érdeklődési körük, egész életvitelük másít lé irányul, menthetetlenül lemaradnak ere deti szakmájuk mindennapi előrehaladásé tói, s mint az idézett feleség mondta, sós fogják utolérni magukat, elvesznek a szak ma, a népgazdaság számára. Sokféle gondolat merült fel a pályaelha gyókka! kapcsolatban, és a látott műsor - Sebeö Ágnes szerkesztette, Vicsek Feren volt a riporter és B. Révész László rendez te — igencsak továbbgondolkodásra kész tét. Közvetlen környezetünkben, vagy távc labbi ismeretségi körünkben jócskán talá lünk pályaelhagyó és pályamódosító értei miségieket, s el kell gondolkodnunk rajti vajon jó volt-e az illetőnek az eredeti pá lyaválasztása, vajon a pályamódosítása csa neki hasznos-e, vagy a környezetének és társadalomnak is, s a pálya elhagyás mennyire káros a társadalom számár, menyire csak neki jövedelmező, ha egyálta Ián az. De el kell gondolkodni azon is, arr ezt a tömeges pályaelhagyást, illetve pálya módosítást feltétlenül motiválja. És itt műsorbeli utcai tömeg hangzavarán kivi közvetlen tapasztalatokból is tudjuk, hog igen sok értelmiségi kényszerül a pálya el hagyására, mivel annak megbecsülése - enyhén fogalmazva — sok kívánnivaló hagy maga után. Ugyanis nem minden pá lyaelhagyó megy el zöldségkereskedőnei vagy butikosnak, és nem minden mérnök bői lesz gyorsan milliomosnak hitt kisipa ros, vagy hasonló, hanem nagy számba adódnak olyanok, akik egyszerűen nem tud nak dolgozni a korábbi munkahelyükör mert úgy érzik, képzettségük, szellemi ka padlásuk nincs kihasználva, vagy pedi olyan az anyagi megbecsülésük, btogy az, má munkakörökkel összehasonlítva, valóban pá lyaelhagyásra, vagy -módosításra serken ti őket. S ilyen esetekben nem biztos, hog vállalkozó, hanem kétkezi iparos 1 lesz mérnökből, vagy alig valamivel nagyob jövedelmet biztosító munkakörre vállalko zik, mert ott jobbak a körülmények. Min denképpen problémáktól terhes a pályáéi hagyás és a pályamódosítás gyakorlata. A bevezetőben említett dokumentum műsor kemény diagnózis. Egy jelenlevő kó ros és káros folyamat markáns felvázolás; A gyógymódról csak halvány utalások hal látszották — fizessék meg jobban stb. — é semmiképpen sem tekirtthető annak az ut cai ének, amely szerint „holnapra ótképzea magam”, mert az esetleges átképzés javu lást hozhat a pályaelhagyó egyénnek, de helye az fájdalmas üres pont marad. Félő, hogy a pályaelhagyás nem olyai téma, amellyel elég volt a tömegkommuni kációnak egyszer vagy kétszer foglal kozni... Benedek Miklós szerették egymást, idegesítette őt a költő modora, különc szokásai. Bár később közelebb kerültek egymáshoz, de a betegség, az ön- gyilkosság előtti évek szomorú kálváriája sem tudta rábírni, hogy szállást adjon a labilis idegzetű költőnek. Néhány héttel korábban Ferencsik Jánosról készített emlékműsort is sugárzott a televízió. A közismert rendező, Horváth Ádám műsorvezetése mellett a kitűnő zenész, karmester alakjának felelevenítése nemcsak zenei csemegét jelentett, olyan dolgokat is megtudtunk a művészről, amelyeket pletykaszinten terjesztettek róla, még életében a bennfentesek, a nagyközönség meg hitte is, nem is. Horváth említette egy éjszakai tévéfelvétel történetét, s elmesélte: Ferencsik a pulpitus mellé tétetett egy üveg konyakot, s egy láda sört, s csak addig volt hajlandó dolgozni, míg az italból tartott. Két különböző történet, két közismert emberről, olyanokról, akiket a nagy- közönség hajlamos úgy kezelni, mintha a tehetségük, a zsenialitásuk eleve védőoltással látná el az emberi gyengeségek ellen. Bizonyára sokan voltak, akik feleslegesnek, netán kegyeletsértőnek találták mindkét történetet. Szükség van arra, kérdezhetné bárki, hogy József Attilára ne csak úgy emlékezzünk, mint a Kései sirató, A Dunánál, a Nagyon fáj költőjére, hanem egy szertelen, k iszúm í thatatlan, zilált idegzetű, élettársál öngyilkosságba kergető emberre is? Hogyha Ferencsik nevét halljuk, ne Beethoven Eroicája, Bartók Concertója, Wagner Mesterdalnokok- ja jusson eszünkbe, hanem konyakos és boros üvegek ármádiája is? És ez csak két példa a közelmúltból. De jól tudjuk, hány költőről, íróról, muzsikusról, képzőművészről, színészről szólnak hasonló legendák, Minek ezt felemlegetni? Mire jó ez a mítoszrombolás? Hiszen mit von le az alkotások értékéből, a teremtett művek nagyszerűségéből, az alkotó halhatatlanságából az a tény, hogy őrült, hogy alkoholista, hogy homoszexuális, hogy családját kínzó brutális alak, durva, kegyetlen, önző ember volt? Semmit, nyilván semmit. Lehet, hogy valóban nincs szükség ezekre a leleplezés sekre. Én mégsem bánom, az első percek hökkenete után nem sért, hogy láthattam: a költő, a művész nemcsak az, de gyarló, esendő ember is. Végigsétálhatunk a Panteon szobrai között, nézhetjük vak szemű, magas homlok kőbálványokat; olyan idege nek. Nincs közünk hozzájut Egy szobor a talapzatár egy róla elnevezett utc táblája, egy szónok ünnep megemlékezése olyan hol dolog, ami nem indít me bennünk gondolatokat, sze gényes képzettársításun nem kapcsolja egymásho az alkotót és alkotást. így viszont, lerántva mítoszok fátylát, érintetle marad a tisztelet, de megte lile élettel, elevenséggel; hibázó, botló emberhez má van közöm nekem is, a hi bázó, botló embernek. Mi toszrombolás? Nem, csa éppen tanuljuk látni a tár gyak, az események mögöl az embert, az életet is. H így megy tovább, még rég volt és nemrégvolt politiku sokról is, királyokról, had vezérekről, forradalmárok ról és népvezérekről is ki derül, hogy emberek voltai Már hiszem, hogy azok vol lak. Szatmári Lajos Soli jó muzsikus kötődik Miskolthuz