Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-12 / 240. szám

1985. október 12., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Zézé felháborodottan le­csapja a könyvet. A huszonharmadik ol­dalig jutott. Az elolvasott „eseménygazdag” huszon­két oldal egy ocsmány, trágárságokban bővelkedő házastársi civakodással szolgált — a bevezető, s egészen hagyományosan, szinte idillien indított re­génykezdés tizenkét sora után; a civakodás — a nő természetesen gyűrött és pecsétes hálóingben van. haja kibontva, kócosán és zsírosán csüng a vállán, a férfi derékig helyenként szakadozott, necc atléta­trikóban, azon alul far­merban és mezítláb — vad káromkodások közepette véres verekedésbe torkol­lik. tányérok. törnek, szé­kek borulnak, morgások és sikolyok csapnak egymás­ba, mígnem az egymást alaposan helybenhagyó há­zasfelek, lihegve, kifárad­va, kékre-zöldre püfölten, összekarmolva, tülökké da­gadt, csepegő orral le­küzdhetetlen nemi gerje- delmet éreznek egymás iránt, s ezt tett követi azon nyomban, a konyha- asztalon, majd a konyha műanyag padlóján, esze­veszett, nyálat és nyirkot frecsegő, állati szeretkezés. Pedig házgyári lakásról lévén szó, alig tíz lépés a szoba, benne a célnak meg­felelő, kényelmes, puha franciaágy. De hát ez „mo­dern regény” modern sze­replőkkel, modern író mű­ve. Benne az ágy nem al­vásra és szerelemre, hanem guggolva-heverve elköve­tett, véget ner» érő, szava- toltan unalmas elmélkedé­sekre és diskurzusokra fenntartott bútordarab. Ezek az elmélkedések és diskurzusok természetesen ugyanúgy nem nélkülözik azokat az erőteljes nyelvi fordulatokat, kifejezéseket és szavakat, amelyek miatt a könyv most oly nagyot csattant a parkettán. Pár napja látta felesé­gével a híres-hírhedt és ugyancsak modern filmet, Az utolsó tangó Párizs- ban-t. Felkeltette az ér­deklődésüket a film iránt, amit két-három éve ol­vashattak róla az újságok­ban, szaklapokban, hall- hattak-láthattak a rádió­ban és televízióban. Meg­nézték, ám meglehetősen viszolygó, rossz, émelygő érzéssel mentek ki a néző­térről. Amit láttak — s nem. amit erről olvastak korábban — jószerével azt mutatta be ugyanis, mi mindent csinálhat egy nő és egy férfi a saját és partnere nemi szervével. Ugyanezt az émelygést érezték, amikor hasonlóan félrevezetve a Chaucer- mü s a mai filmkritika ál­tal — megnézték a Can­terbury mesék című szí­nes, grandiózus és „mo­dern" alkotást. S szorong­va járnak újabban már színházba és képtárba is. mert ott is szaporodnak az efféle „modern” aktusok és látványosságok. Mi ez? Mire jó ez? — töpreng magában Zézé. Miért ke­veredik össze irodalom és művészet, értelem és ér­zelmek szava az alantas gerjedelmek artikulálat- lan megnyilvánulásaival? Mit táplál az emberekben ez az ösztönökre spekuláló veszedelmes eklekticizmus? Ma már a kvalifikált kö­rök társalgása is olyan, mint valamikor a szenes­kocsisoké, piaci trógereké volt. Ma az úgynevezett „négybetűs" szavak kötő­szóként, toldalékként, köz­pontozás helyett hangzanak unos-untalan a csevegések­ben, fiatalok kommuniká­ciójának egyezményes, sok­jelentésű kódszavai lettek. De hát, hová vezet, mit szolgál ez a rohamos elpar- lagiasodás? Versek jutnak eszébe, amelyekben úgy fröcsköl az ondó a nő szét­feszített combjára, hasára, mint Danaéra egykor az aranyharmat, s a szerelmes versekből kifagyott érzések helyére a coitusok mester­kedéseinek gusztustalan le­írása kerül. Mi az oka en­nek? Divathóbortról lenne szó csupán? A kérdésre nincs válasz. Legfeljebb ajkbiggyesztés, ha valaki hangot ad a fentiekkel kapcsolatos ag­gályainak, kétségének. Zézé sóhajt, lehajol, fel­veszi a padlóra csapott könyvet. Papp Lajos — Milyen babáid van­nak, Aliz? — Színesek, kedvesek, mosolygósak .. . — Kitől kaptad őket? — Hozták ... messziről hozták ... ezeket a babá­kat kézzel varrták, és olya­nok, mint a hold, meg a nap, meg a virágok... itt a kertben is vannak ilyen virágok. Gyere velem, megmutatom neked a vi­rágokat ... — és Aliz ki­totyogott a kertbe, leszakí­tott néhány szál virágot, apró ujjai között szoron­gatta őket, egészen addig, míg egy kedves mosoly kí­séretében át nem nyújtot­ta. — Köszönöm, Aliz. Na­gyon szépek a virágok. Most meg már hová mész? Mit akarsz? — Süteményt... abból a finomból . .. — De Aliz, már vacso­ráztál. Anyu, nem örül ne­ki, ha ilyenkor édességet eszel. — Kérek! Abból kérek! — és Aliz néhány perc múlva önfeledten tömte magába a ropogós süte­ményt. — Már megint hiányzik valami? — Szörpöt is kérek! — kapaszkodott a pohár után. Nagy, hangos kortyokkal nyelte magába a szörpöt és amikor elég volt, letette a földre a poharat... de hoppá! . . . a maradék szörp kiborult a földre. — Mit csináltál, Aliz?! — Rosszat... — húzta be a nyakát, miközben kör­bepillantott. — És most mi lesz? — Eltüntetjük ... hunyo­rított rám a cinkosok tit­kos mosolyával és kikotor­ta a feltörlö ruhát a mo­sogató alól... csak egy kicsit kellett segíteni neki. — De most már valóban le kellene feküdni, Aliz. — Még megtáncoltatom a babáimat... meg rajzolok egy nagy autót, amilyennel apa szokott szaladgálni... innen még hiányzik a test­vérem .. tudod, akinek olyan sok-sok varázslatos dolog van a szobájában ... színes ceruzák, meg színes lapok ... aztán lerajzollak téged is ... ez a nagy bo- zont a szakállad ... szóval, sok még a dolgom. — Aliz, hagyjunk hol­napra is valamit! — Holnapra? De hiszen holnap reggel majd regge­lizni kell, akkor nem tu­dok rajzolni.. . — De majd reggeli után ... — Akkor meg megyünk a nagymamához, meg a nagypapához, akiknek szép kutyájuk van, és én nem hagyhatom egyedül a ku­tyát ... — Aliz, egész délután itt­hon leszünk ... — Itthon, itthon, de anyu azt ígérte, hogy holnap együtt főzünk . . ma már meg is néztem a lisztes­dobozt ... tudod milyen sok liszt van benne? — Láttam . . . láttam én, mit csináltál a liszttel... jobb lenne elfelejteni... — Azt már nem.. én nem szoktam elfelejteni semmit... mit is mond­tál? Hogy mesélsz nekem? — Igen Aliz, egy kis­lányról szeretnék mesélni neked, aki nem az én nyel­vemen tanul beszélni, aki­nek más lesz az anyanyel­ve, mint az enyém, de oly tisztán értettük egymást, mintha az én gyermekem lenne ... Figyelsz, Aliz? — és rádöbbentem, hogy min­den szó tőlem ered, mégis megértjük egymást,.. s meséltem, meséltem, míg el nem indult a szobája felé... a lépcsőkorlát kö­zött visszamosolygott rám, megköszönte a mesét. — Szép álmokat, Aliz! (szendrei) KOLLÉGÁK — Jó napot kívánok, szép napunk van ma, uram. Mit parancsol? Haj­vágást? Borotválást? A gyerek először meg- hükken, de aztán felka­paszkodik a magasra csa­vart borbélyszékre, és el- fészkelődik a megfordított párnán. — Haj vágást — mondja, és néz, alulról föl­felé, a megtermett bor­bélyra. akinek a kezében már csattog az olló. — Igenis, egy hajvágás. Jön a nyár, és melegít ez a hátul kissé hosszúra nőtt frizura. Szíveskedjék az ál­lát egy pillanatra fölemel­ni, így, köszönöm. — Ez az olló kínai? — Miből tetszik gondol­ni? — Mert nekünk is van egy ollónk. Kínai. — Természetesen ez is kínai — mondja a borbély, és nyírja hátul a guban­cos, nyakba nőtt hajat. — Hajóval hozták — folytatja a gyerek. — Bizonyára, hiszen a hajó a legolcsóbb szállító- eszköz. A víz mindent el­bír. Nagy mennyiségű áru­kat nem is érdemes más­ként szállítani. — A hajónak hol van a csavarja, ami hajtja? — Hátul kérem. Hátul, a vízvonal alatt. A gyereknek nem ér le a lába a székről, öt-hat éves lehet. Most elégedet­ten bólint. — Én is tervez­tem egy hajót — mondja, és nadrágzsebéből többrét összehajtogatott kockás pa­pírdarabot kotor elő, és kinyújtja a borbélygallér alól. A borbély leteszi az ol­lót, nézi a maszatos kézzel rajzolt ákombákomokat. — Jó hajó — mondja —, de attól tartok gyenge lesz. — Nem lesz gyenge. Ti­tánból van. — Ja. úgy már más. Ar­ra gondoltam, hogy né­hány keresztpánttal meg lehetne erősíteni, de ha ti­tánból van, akkor termé­szetesen nem szükséges. — Be kellene rajzolni a csavart. Mert azt nem tud­tam, hova kell. — Egy pillanat, csak ezt innen leseprem, így ni, készen is vagyunk. — Ide — mondja a gye­rek, és föltérdelve a szék­re. a fodrászpult fölé ha­jol. A borbély golyóstollat vesz elő, amivel a blokkot írja, és két hajócsavart rajzol a maszatos kis pa­pírra. Olyanok, mint a margarétavirág. A gyerek bólint — zseb­re teszi a papírt, és pénzt vesz elő. — Hagyja csak, uram, hiszen mi társak vagyunk, tervezőtársak. Mondhat­nám: kollégák. A borbély nyitva hagyja az ajtót, és a gyerek után néz. Valahol messze nagy hajók úsznak, fehérek, ké­kek, karcsúak, és magas tornyúak. És mindegyiken két margaréta forog. A vízvonal alatt. • Mester Attila, a Kelet-Ma- gyarország munkatársa, kiváló költő 6s tárcaíró 47 éves kó­lóban elhunyt. K tárcájával bú­csúzunk tőle. Mostanában gyakran ét­kezem a Pátria ételbárnak keresztelt intézményben. Érdekes, milyen gyorsan meghonosodott a Pátria név a Kossuth és Széche­nyi utcák sarkán, ahol négy házat bontottak le 1969— 1971-ben, hogy tizennégy esztendő után végre áll­hasson ez a környezetbe semmiképpen sem illő, de sokféle boltnak, intézmény­nek otthont adó épület, amelynek nagy ABC-bolt- ját — az isten se tudja, miért — Pátria névvel il­lették, majd ebből adódó­an Pátria lett az ételbár is. Pátria-sarokként emlegetik már a két utca találkozá­sát. Pátria-ház lett a ha­talmas épületkomplexum­ból. Lassan három éve vi­seli már ezt a nevet, tudo­másul kell venni. Ezen is meditálok, míg a már em­lített ételbár magas szé­kén ülve várom, hogy elém tegyék a választott étket, s eszembe jut, hogy nagyjá­ból ugyanezen a helyen de sokszor is ebédeltem, va­csoráztam hajdan, úgy 35— 36—38 esztendeje ... Próbálom pontosítani a helyszínt. Igen, itt, ezen a sarkon állt a Lengyel-ház néven ismert egyemeletes épület, amelynek történetét a várostörténészek fél év­ezredre visszamenőleg fel­tárták és amelynek utolsó fél évszázadát már magam is tanúként élhettem meg. A ház régmúltjának törté­netét még vázlatosan sem feladatom itt ismertetni; akit érdekel, hozzáférhet a könyvtárakban, múzeum­ban. A magam emlékeit próbálom felidézni, míg vá­rom a Jókai bablevest. A Lengyel-ház sarkán. amióta emlékszem, mindig étterem, vagy hasonló állt. A felszabadulás előtt a Bors vezér sörözőre em­lékszem, a felszabadulás után meg a Székelykertre. Énnek a bejárata éppen a sarkon volt. Az épület kö­zelebb volt a Pannónia szállóhoz, mint a Pátria­ház. Egészen a keskeny Kossuth utca mellett, úgy hat-nyolc méterrel nyugat­ra. A Székelykert nagyter­me boltíves, oszlopos he­lyiség volt és mögötte volt egy másik terem, nagyjá­ból a mai ételbár helyén. A felszabadulást követő években — még al vendég­lők államosítása előtt, ami­kor Béke névre „bérmál­ták” — igen frekventált hely volt. Tulajdonosa na­gyon jó üzleti érzékkel fo­gadott abonenseket, azaz előfizető vendégeket, akik fél hónapra előre kifizet­ték ebédjeiket, vacsoráikat — persze, volt hitel, meg haladék is —, s ennélfog­va állandóan itt étkeztek a belső, a Kossuth utcáról nyíló helyiségben. Szívesen jöttünk ide előfizetőként, mert például a negyvenes évek végén ebéd és va­csora két forint és hatvan fillérbe került, de az ada­gok és a felszolgálás en­nél sokkal magasabb szin­tet képviseltek. Megérte a vendégnek, mert olcsó volt és igen ízletes, s megérte a tulajdonosnak, mert az elő­fizetők között igen sok szí­nész, újságíró és egyéb „érdekes” ember volt és na­gyon sok városi polgár ezek kedvéért járt ide étkezni. Ezek az előfizetéses vacso­rák nemegyszer a másik teremben folytatódtak, ter­mészetesen ott már nem ilyen alapon. Nagyon kedélyes asztal- társaságok, hosszú évekre, talán egész életre szóló ba­rátságok. jó emberi kap­csolatok alakultak ki itt a belső terem tarka abroszai fölött, a natúrszeletek, vagy feltéttel dúsított fő- zelékes tányérok mellett, hosszúlépések, fröccsök tár­saságában. Itt étkeztem az akkor még egészen fia­tal ember, pályakezdő T. F. kollégámmal, itt ebédelt és vacsorázott Bánhídi Jós­ka bácsi, a miskolci színé­szek doyenje, az akkor még ugyancsak fiatal, karcsú — és ki hinné: dús fekete ha­jú — Inke László, ott volt mindig Juhász József, Ar- day Aladár és nagyon so­kan mások. És rendszere­sen ott vacsorázott előadás után, de nem a belső te­remben, hanem az utcai­ban, helyi értelmiségiek társaságában Földessy Gé­za, az utolsó miskolci ma­gán-színházigazgató. Az utcai teremben este ci­gányzene szólt, hangosko­dás, botrányos részegeske­dés sosem volt, de a kony­ha sem zárt be soha, mert ha éjjel kívánt valami­lyen sültet a vendég és a szakács már hazament, a tulajdonos — kitűnő sza­kács volt! — fehér kö­tényt kötött és beállt a tűzhely mellé. Kanalazhatom a Jókai bablevest és eszembe jut, hogy ennek a háznak a története elválaszthatatlan azoktól a szomszédaitól, amelyeket vele együtt, il­letve kettőt közülük két évvel később, 1971-ben bontottak le. A Széchenyi utca 3-tól a 9-es számig húzódott ez a házsor, ame­lyeknek helyén most a Pátria-tömb áll. A XV— XVI. századból valók vol­tak a Széchenyi utcai épü­letek, a Lengyel-ház szom­szédai. Az 5-ös házban volt a híres Rorariusz-cukrász- da, vagy az én ifjúkorom­ban Rabel-cukrászda, az­tán jött a Glücksmann és Lővinger textilbolt, Sallay- Gürtler Arisztid villamos- sági cikkeket árusító bolt­ja, Lukács Pál szűcsmű­helye és boltja, amelynek kirakatában állt az érett­ségi tablónk több mint negyvenöt évvel ezelőtt, 1940. májusában, mivelhogy az unokaöccse — ma már nyugdíjas vállalati jogta­nácsos — is osztálytársunk volt. E három házról is bőven olvashat az érdeklő­dő szakemberek tollából. Én pusztán azért említem most, mert nem lehet a Lengyel-házról, meg aben­ne volt vendéglőről emlé­kezni a szomszédos épüle­tek említése nélkül. Any- nyira szerves egységet al­kotott ez a négy ház a Ko­rona szállótól a Kossuth ut­cáig — noha egymástól független épületek voltak — mint most az egybesza­bott Pátria-ház az Avas szállótól a Kossuth utcáig. De nélkülük most négy értékes műemlékkel szegé­nyebb a város és a Szé­kelykert belső terme he­lyén kanalazgatva a bab­levest, néha ez is eszembe jut. (henedek)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom