Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)
1985-10-12 / 240. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. október 12., szombat Voltak, akik papucsban ropták a táncot... Tokaj színes napja A szüret még előttünk van, s a szőlő is érlelődik a jótékony őszi napsugarak által. Idén, az elmúlt vasárnap rendezték meg Tokajban a színpompás szüreti felvonulást, mintegy jelezve ezzel is: közeleg az egész éves fáradságos szőlőművelő munka koronája, a szüret. A hagyományoknak megfelelően most is számos tánccsoport, zenekar, tréfás jelenetet bemutató csoport vonult fel, a szép számban összegyűlt közönség előtt. Felvételeink a felvonulásból adnak némi ízelítőt. Mészáros István képriportja Zenében sem volt hiány A 28 hegyaljai község címerét is felvonultatták Ezüstlakodalom Az újságíró általában nem él vissza azzal a lehetőséggel, hogy írhat olyan magántermészetű dolgokról is, ami egyébként a legszemélyesebb ügye. Nagyképűség volna saját dolgainkról úgy írni, hogy az tipikusnak, általánosíthatónak számítson, s még jellemzőnek titulált következtetéseket is levonjunk saját történetünkből. Most mégsem tudom megállni, hogy ne írjak életem egy számomra is meglepő dátumáról. Fogalmaim sem volt róla, nem tkészültem rá, el is múlt jócskán a nevezetes évforduló, s csak most ősszel tudatott róla a vállalat vezetése egy kedves, gratuláló levélben, miszerint nyár közepén volt huszonöt éve, hogy munkába álltam, hogy elindultam a kenyérkeresők útján, hogy rövidesen megkaptam első fizetésem, hogy mindjárt lé is vonták tőlem az első nyugdíjjárulékot. Én még kötelező dátumokat, évfordulókat sem tartok észben, nemhogy ilyesmit, hihető hát talán, mennyire meglepődtem. Huszonöt év nem kevés, főleg, hogy azt se tudjuk: egyáltalán meddig kaptunk időt dolgaink végzésére. Nem akarok most semmiféle számvetést készíteni erről a negyedszázadról, pedig hát mennyi minden történt ez idő alatt! Megnősültem, gyermekeim születtek, majd elváltam, katonáskodtam és betegeskedtem,, szüleim távoztak az élők sorából, munkahelyet változtattam, majd lakhelyet is, nem is egyszer. Pályát is változtattam, saját lakást is kaptam, műtötték és voltak halálfélelmeim, voltam boldog és kétségbeesett, berúgtam, és sokszor kijózanítottak. De hát ezek tényleg magánügyek, ugyanezt akárki elmondhatja magáról huszonötéves évforduló nélkül is. De ha már belekezdtem, elmondok eg.y-két dolgot, ami hirtelen eszembe jutott a gratuláló levél olvastán. Mikor az érettségi után nem vettek fel a főiskolára, s nyomdászinasnak adott apám, semmi kedvem nem volt az egészhez. De hát mi még jobban tiszteltük az apai, szülői tekintélyt, eszembe sem jutott, hogy tiltakozzak ellene. Nem is bántam meg, hogy rendesen megtanultam a szakmát, hiszen jó eredményeim miatt kiemelt órabérrel szabadultam, pontosan emlékszem: 0,50 forint volt ez az órabér, ami nem volt kevés akkor, mikor egy kiló sertéscomb 39, egy kiló karaj 44 forint volt. De hát akkor még nem nagyon érdekelt a pénz (igaz, azóta sem gyűjtöttem vagyont), sokkal fontosabb volt, hogy azok az életcélok, amelyeket kitűztem magam elé, megvalósuljanak. Ha igazságtalanságot tapasztaltam magam körül, azonnal hevesen és nyersen tudattam az illetékesekkel. Bíztam abban, hogy egyszerűen csak szóvá kell tenni a dolgokat, s az értelmes ember mindjárt belátja, hogy igazam van, változtat rajta. Hány ellenséget szereztem így magamnak e huszonöt év alatt? Ki a megmondhatója? Hány igaz barátot? Ezt már könnyebb megszámlálni. Hány főnököm volt, akiben csalódnom kellett. Úgy tartottuk, hogy egy Ionok tisztességes ember, és jó szakember legyen. De ha ez túl nagy követelmény, legalább az egyik feltételnek feleljen meg. Volt is rendes, de gyenge tudású köztük, volt, akire felnéztünk, mint szakemberre, és megbocsátottuk emberi gyengéit, de azóta is megvetem a buta és embertelen főnököket. Beosztottam nem volt sok, most mégis jó volna tudni, mit tartottak felőlem, hogyan ítélték meg a munkámat? Most, hiába lépegettem a lajtorján egyre feljebb, csak a fiaim „főnöke” vagyok, az se sokáig már. Még néhány év, s ők is megkapják a munkakönyvüket, amely fontosabb okmány lesz a személyi igazolványnál is. Meg tudom-e kímélni őket azoktól a csalódásoktól, amelyek engem értek? Aligha. Minden jó szándékú figyelmeztetés dacára a maguk útját járják majd, kapnak dicséreteket és pofonokat, lesz majd főnökük, s talán beosztottjuk is idővel. Nekem csak az a dolgom, hogy soha ne kelljen szégyenkeznem miattuk. Tettem a dolgom, -s nem is akárhogy: soha nem kaptam büntetést, annyit lógtam csak, amennyi senkinek sem szúrt szemet. Kitüntetést se kaptam soha, semmifélét, s ezt nem bánom, biztosan zavarna, ha utána mást várnának tőlem, s másnak kellene lennem, mint vagyok. Megkezdtem hát a második negyedszázadot a munkában, de ezt már nem fogom befejezni. Tizennégy évig fizetem még a nyugdíjjárulékot, s aztán majd kezdik lassan visszafizetni, remélem élek addig, hogy nem marad adósom az állam. Nem ünnepeltem ezt a huszonöt évet, s ez az írás sem más, mint az olyan ember motyogása, aki maga sem veszi észre, hogy hangosan gondolkodik. Mit mondjak, meg leszek elégedve, ha az új negyedszázad se lesz rosszabb az elsőnél Ez az ezüstlakodalom, amely a munkával kötött házasságom jubileuma, közös hűségünk bizonyítéka. Nem váltunk el soha, hál’ istennek, mindig volt mit csinálnom, s én sem voltam munkakerülő. Hogy is mondják: ásó, kapa, s a nyugdíjintézet ... Addig is, majd csak kibírjuk egymást valahogy ... Szatmári Lajos Szép ez a hegedű! Fekete Jánosnak nemcsak szép, hanem egyik legkedvesebb emléktárgya is. A kora esti villanyfény megcsillan a barna, bordó hangszeren, s talán így csillog a házigazda szeme is, amikor arról beszél, hogy’ lelt a tulajdonosa: — Tudja, amikor nyugdíjba készülődtem 1981-ben, már hosszú hetekkel előtte elkezdtek faggatni: mit vegyenek ajándékképpen. A Lenin Kohászati Művekben — ahol húsz esztendőt dolgoztam — szokás a nyugdíjas-búcsúztatás. Nos, nem valami kellemes dolog elválni a barátoktól, munkatársaktól, hiszen ez az öregedést jelzi, de hát mit csináljunk, ez az élet.!... — A hegedű? — Ja, igen. Zaklattak, hogy mit vegyenek, mondtam: semmi csecsebecsét. Végül kiböktem: ha mindenáron ajándékozni akartok, hát vegyelek egy hegedűt. Néhanapján előveszem, játszom rajta, igaz, nem művészi módon, és ilyenkor rendszerint eszembe jut a gyár, az alapanyag-biztosító gyáregység, ahol baggerosként ledolgoztam húsz kemény esztendőt. — Miért voltak „kemények” ezek az évek? — Tudja, én prügyi vagyok, a házunk szomszédos Móricz Zsigmondék házával. Nos, eleinte onnan jártam be, motorkerékpárral Harkányig, majd tovább vonattal Miskolcra. Ez így ment évekig, míg csak megvettem ezt a felsőzsolcai, Petrovics utca 5. szám alatti telket. Hát ezután kezdődtek csak el a kemény esztendők. Építkezésbe fogtam. Ügy nézzen itt széjjel az én portámon, hogy mindent egyedül csináltam! Ezt az utcai háromszobás, összkomfortos lakást, később az udvari szoba, konyha, spáj- zos, előszobást. — Akkor, ahogy mondani szokás, aranykeze van! — Ez talán túlzás, de tudja, az eredeti mesterségem asztalos és kerékgyártó. Meg egy kicsit kőműves is vagyok, a bádogosszakma sem ismeretlen előttem, sem a vízvezeték-szerelés, szóval a két kezem munkája az egész porta. — Az LKM-ben elhelyezkedhetett volna asztalosként is, nem? — Természetesen, de én szeretem a gépeket is. Nekem élmény volt a bagge- rosmunka, annak örültem, ha a gépem rendben volt. Én valóban szívesen jártam a gyárba, mert a brigádtársaim is rendes, jó, megértők voltak. Sokszor gondolok Dienes Géza, Dienes Sándor, Szemán Zoltán, Demkovics János, Ui- jser Lajos, Szűcs János brigádtársaimra, valamint Kóta József művezetőre, Elek László üzemvezetőre ás helyettesére, Tóth Fe- rencre. Az utóbbiak nagy érdeme: igen emberségesek, bármelyikünk fordult hozzájuk problémáikkal, a lehetőségeik szerint megoldották azt. Talán ez is a titka, ha egy üzemben jó a kollektív szellem. Különben nemcsak a név szerint említettek, hanem az egész baggerosbrigád jó barátom volt... Anna asszony, Fekete János felesége pogácsát, gyümölcsöt tesz az asztalra, a hegedű mellé. A házigazda szíves szóval kínál: — Tessék, vegyen! — majd elgondolkodva hozzáteszi: — Tudja, ott bent a gyárban az egymás iránti tisztelet kölcsönös volt, meg a barátság. A közelmúltban egy régi munkatársam temetésén találkoztam a gyárbeli vezetőmmel. Bemutat- tem a feleségemnek így: a régi főnököm. Mire az: „Nem, asszonyom, nem a főnöke voltam, hanem a barátja, és vagyok ma is.” — A nyugdíjasévek hogy’ telnek? Fekete János a feleségére néz, majd a hegedűre pillant, szinte simogatja a tekintetével, talán a búcsúeste jut eszébe, amin több mint harmincán vettek részt, s ahol az ajándékba kapott hegedűn játszania kellett. Mert muzikális alkat, emellett zongorázni is tud. Ez a hobbija, meg a munka. — A nyugdíjasévek? — ismétli a kérdést — hát azok gyorsan telnek. Munka mindig akad, és azt hiszem, amíg dolgozni tud az ember, talán nem is olyan öreg, ha hatvanhat őszt is megélt... Epilóg — némi disszonanciával; érdekes, négy év után még egyetlenegy gyári nyugdíjasrendezvényre sem hívták meg a Kiváló Dolgozó jelvény tulajdonosát. Talán mert csupán húsz évet dolgozott egyetlen munkanap hiányzása nélkül? Mert akad azért (szerencsére csak elvétve), aki harminc-negyven esztendő alatt kevésbé szerette úgy a munkáját, a gyárat, mint a baggeros, Fekete János. Holdi János
