Észak-Magyarország, 1985. október (41. évfolyam, 230-256. szám)

1985-10-12 / 240. szám

1985. október 12., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 A közösség érdekéért A kőbányában Nagy erejű gépek őrlik robbantás után a meszesi hegy kövét a Szalonnái Tókörnyéke Termelőszö­vetkezet bányájában. Fotó: Morvay Tamás Szoros összhangban Az Autóvillamossági Felszerelések Gyárának mező­kövesdi gyáregysége azoknak a termelőüzemeknek a sorába tartozik, amelyeket az elmúlt télen bekövetke­zett kényszerű energiakorlátozás közvetlenül nem érin­tett, Év közben viszont a gyáregységtől független okok nem egy esetben hátráltatták a folyamatos, tervszerű munkát. Ismét bebizonyosodott, hogy a gépipari ága­zaton belül a termelés egyik neuralgikus pontja vál­tozatlanul a rendszertelen, sokszor kiszámíthatatlan anyag- és alkatrészellátás.- „ . . . nem lehettem más­képp, mert akartam, lio^y megértsetek ti, művészek, akik kedvéért, mint már mondtam, elsősorban vál­laltam e munka fáradal­mait.” (Giorgio Vasari: A szerző a képző­művészekhez) M ehezedő körülmények közepette, amikor sza­porodnak a közösségek és egyének gondjai egyaránt, bizonnyal megnő a művésze­tek felemelő, lelket nemesí­tő s életet gazdagító szere­pe. A sokféle módon szoron­gatott ember vágya a ka- tharzis, a szépség, a rend, a külső és belső harmónia iránt felerősödik; éhe és szomja csillapítását a művé­szetektől várja. Ezért sem, valójában elsősorban ezért nem terelheti dolgai máso­dik, harmadik, sokadik sorá­ba irodalom s művészetek helyzetét, állapotát, sorsát, fejlődését a társadalom. Még akkor sem, ha olyannyira sürgetőek, kibontakozásért kiáltóak a közös gazdaság problémái. Hisz igazán hasz­nosan és jó hatásfokkal csak olyan egyén képes a közös­ség javára tenni, dolgozni, akit nem terhelnek agyon, nem tehetetlen ítenek élete, külső és belső világa kibo- gozhatatlannak ható guban­cai, ellentmondásai és konf­liktusai. Nem új ez a felis­merés, tudták s építettek ró előző korok, rendszerek és hatalmak, Periklész korától mostanáig. A minap e sorok írója részt­vevője s részese lehetett egy — a fenti értelemben jelké­pes értelmű — találkozás­nak. Fejti György, az MSZMP Borsod-Abaúj-Zemplén Me­gyei Bizottságának első tit­kára látogatta meg a mis­kolci Művésztelepet, Kovács József, a Miskolci Pártbi­zottság titkára és Gápelné Tóth Rózsa, a városi tanács elnökhelyettese társaságában. A vendégeket Mazsaroff Mik­lós, a Magyar Képzőművé­szek Szövetsége területi szer­vezetének titkára invitálta a beszélgetés asztalához, né­hány a képzőművészek hely­zetéről, körülményeiről tájé­koztató mondattal alapot te­remtve a gondolatok és vé­lemények meginduló áram­lásához. A megyei első titkár be­szélgetést indító mondatai­ban megfogalmazta: noha személyes érdeklődés és von­zalom hozta, hogy a miskol­ci Művészlelephez tartozó művészekkel találkozzon, most mégis többet remél e találkozástól; partnereket, szövetségeseket a politika (helyi politika, várospolitika) ama szándékához, hogy vál­tozzon az a kép, amely az ország közvéleményében él Borsodról és Miskolcról, s amely, meggyőződése szerint sötétebb, rosszabb a valósá­gos helyzetnél. A hang és a a változtatni akarásra eső hangsúly, a minden jóra. hasznosra, előbbre vivőre való, teljes és fenntartás nél­küli nyitottság hangoztatása valódi, értelmes és értékes véleménycserét exponált. S mi mindenről esett szó en­nek során! Őszinte, önmeg­mutató nyíltsággal, az érzel­mek gazdag skáláját érzékel­tető indulatokkal áthatottan. A megszólalók (dr. Végvári Lajos művészettörténész, Fe- ledy Gyula festő-és grafikus- művész, Csabai Kálmán fes­tőművész, Dézsy János épí­tész, Papp Lajos költő, Sza- nyi Péter szobrászművész, Máger Agnes festőművész, Gápelné Tóth Rózsa városi eltiökhelyettes) által elmon­dottak mindenekelőtt azt ta­núsították: a művészek ké­pesek elszakadni személyes dolgaiktól, életük gondjaitól és alkotó munkájuk belső gyötrelmeitől, képesek közös­ségi emberként, a társadalo­mért felelősséget érezve és felelősen gondolkodva, meg­nyilatkozni. Ez nem is kis dolog, ha megfontoljuk: hányszor vetik épp írók, mű­vészek szemére, hogy mind­az, amiről szólnak, panaszo­san, keserűen, mindaz, amit visszavonónak ítélnek, ami­nek ellenállnak, voltaképp nem más, mint önnön alko­tói válságuk kivetülése, fan­tomkép; hogy a maguk rossz alkotói közérzetét vetítik ki — privatizálva — az egész­re, beszélnek, siránkoznak rossz társadalmi közérzetről, s így voltaképp — adott esetben — felelőssé is tehe­tők, egy valóban romló tár­sadalmi közérzetért akar. Hamis, okot és következ­ményt összecserélő logika, felelőtlen gondolkodás ez. Persze, van vonzereje. Töb­bek közt, épp abban van, hogy kényelmesen megold­hatóvá tesz konfliktusokat s átháríthatóvá az értük való felelősséget. De hát, hová visz, mire vezet az ilyen ké­nyelmes megoldás ? Igen, mindannyian felelősek va­gyunk azért, ami van; azért, amit elértünk, s amit nem. Azért, ami eszméinktől, prog­ramunktól „elhajolva”, füg­getlenedve, élősködő, idegen testként tenyészhet, terebé­lyesedhet rajtunk, létünkön, tudatunkon, erkölcseinken, intézményes működésünkön és az élet biológiai-organikus nyüzsgésén. Nem kis felelősség hat megítélni akár egy megye, akár egy város jelenét és jö­vőjét; nemkülönben az érte való erények és vétkek mér­tékét sem. A politika és a művészek e találkozása két vonatkozásban is „bizonyí­tott", a felnőttséget illetően: egyetlen, valami saját munka megjelentetését szorgalmazó — bár ügyesen fedett — megnyilatkozáson kívül, sen­ki sem foglalkozott önös dol­gokkal. Senki nem akarta „kihasználni” a kínálkozó alkalmat „udvaronci" önmu­togatásra. Nem voltak sze­mélyes panaszok, sirámok vagy — panaszok a sirámok­ra. Egy hozzászóló meg is fogalmazta: meglepi, hogy nem hall semmiféle szemé­lyes jellegű panaszkodást. A meglepetés öröme, persze, mindenkinek mást és mást jelenthet. E sorok írója a kö­zösségért, a közös felelősség jegyében szólni akarás fel­nőtt átérzését véli látni eb­ben a magatartásban, s így hisz, így bizakodó. így re­méli megingathatatlannak az — elkötelezettséget. Ez a szó többször — talán több értelmezésben is — el­hangzott a beszélgetés folya­mán. Illő, hogy leírjuk: a művészet elkötelezettsége mindenkor etikai elkötele­zettség. Feltételezi, s nem el­hárítja az e'gyén szuvereni­tását, személyes emberi-er­kölcsi tartását, ítélete, kriti­kája szabadságát stb., stb. Elkötelezett akárki valójában tehát csak az — igazságnak le­het. Egy, a létezés „igenjeiből és nemjeiből” következő, s mindig a jövőbe mutató igaz­ságnak. Nem valamely szi­tuációnak, nem konkrét vi­szonyoknak s e viszonyokat mozgató konkrét személyek­nek; amiként semmiféle sze­mély és semmiféle admi­nisztráció, szervezeti alaku­lás nem azonosíthatja magát a társadalmat' fönntartó, uraló eszmével, s magával a rendszerrel. S igaz az is, hogy bár maga az alkotás merőben intellektuális, az egyénre háramló, az egyén lehetőségeit és korlátáit egy­aránt próbára tevő szellemi folyamat, s ebben az érte­lemben irodalom és művé­szet fenti, közösségi-közéleti megközelítése csak gesztiku- láció, csak formális aktus lehet, az író — mint ember —, a művész — mint ember —, mégis szociális érvényű valaki, a közösség számára elsősorban mégis: személyi­ség. A mű megszületése után ugyanazt az utat járja be, mint az emberi magzat, ön­tudatosodása, értékesülése csak a befogadás, a közösség elfogadása útján lehetséges. Vásárlás... Van ebben, e szóban — a műalkotással összefüggésben — valami alacsonyító pejorativitás. S különösen, ha a gyakorlat a vásárlást egy nevezőre von­ja a művészet pártolásával, a mecenatúrával. Szinte a történelem előtti időkig visz- szamehetünk, hogy jó lélek­kel kijelentsük: minden idők hatalmasai tudták és tudják, az igazi mecénás mindig a művész patrónusa. Hogy jól megfontolt érdeke szerint a művészt próbálja befolyásol­ni, inspirálni — megértés­sel, együttérzéssel, erkölcsi és anyagi biztatással — akár egy személyes „szellemi em­lékmű", akár bármi más „szellemi-gondolati-eszmei- elvi" program teljesítése irá­nyában. A mi „befolyásolá­sunk" — ez a beszélgetésből egyértelműen kiderült — rég­óta nem alkalmas arra, ami­re hivatott volt s lenne. A szellemi igénytelenség, a „mucsajiság", a kényelmes és kényelmeskedő bürokra­tizmus, a hivatalok minden­kor oly jóleső, a személyes felelősséget eltakaró „önmoz­gása” a mecénálást mára af­féle „vásári vásárlássá" deg­radálta. Hogy mecénásnak lenni annyi, mint szellemi partnernek lenni, sőt ennél több! gondolkodó-együttérző s programadó, inspiráló al­kotótársnak lenni — ki vál­lalja ezt mostanában? S van-e a programadásnak olyan szellemi szintje, amely irodalmat, művészetet odafi­gyelésre, azonosulásra kész­tet, nem „adminisztratíve", hanem szellemi erejével? Szó volt róla, hogy: többet kellene a társadalom szint­jén is, és a szakma (kritika) szintjén is törődni azzal az „ellényegtelenedéssel”, sem- mibe-zülléssel, amely ma végbemegy irodalomban és művészetekben a szemléleti irracionalizmus térhódításá­tól a végletesen üres forma­lizmus diadalmaskodásáig, hogy semmiféle társadalmi berendezkedés számára nem jó, ha irodalom és művésze­tek ott bármiféle kényszeres hallgatásba, egyoldalúságba, akaratos irányzati eltorzulá­sokba, a preferálás rossz, ön­kényes reflexei folytán egy- egy „irányzat” indokolatlan túlszerepeltetésébe romlik; hogy ezzel kapcsolatban mennyire nagy a művészeti kritika szerepe, s az mennyi­re súlyát vesztheti, ha nem áll mögé kritikus irodalom- és művészetpolitika, s hason­lóan, ugyanilyen közvéle­mény: hogy az alkotói-mű- vészi válságok, elbizonytala­nodások is, ebben a társadal­mi közegben, éppúgy követ­kezményként értékelendők, mint ama kárhoztatott s oly­kor-— 1956-os, azóta megkö- vesült. begyöpesedett előíté­letek nyomán — ellenük hangoztatott vélekedések: az írók, a művészek önnön rossz közérzetüket, belső konflik­tusaikat, alkotói válságukat élik ki és oltják ki azzal a „kritikával", hogy ezeket a dolgokat a közegre, a világ­ra, a társadalomra, a körül­vevő viszonyokra hárítják. Lehet-e előre elhatározottan igazságot tenni e dologban? Aligha. Abban azonban, hogy az egészért való, az egészre kiterjedni akaró, az egész jö­vőjét féltő szellemi-gondol­kodói felelősségünket érvé­nyesíteni kívánjuk, feltétle­nül. Ez kívánatos demokra­tizmus, ezt feltételezi egy strukturált, megalapozott, tárgyi-gazdasági vonalaiban kivitelezett társadalmi be­rendezkedés szellemi kitelje­sedése, az elmulaszthatatlan emberi, értelmi-érzelmi ott­honteremtés. Az egyórás időtartamra tervezett „látogatás” három­órás meditálássá terebélye­sedett. Bizonyára azért, mert az asztal körül ülők — pro és kontra — úgy érezték, jó együtt lenni. Jó együtt lenni! Csak, kü­lönösmód épp ebben a vá­rosban, erre kevés a jó al­kalom. Papp Lajos — Különösen augusztus­ban kerültünk nehéz hely­zetbe — mondja Szabó Fe­renc gyáregységigazgató. — Jó néhány ezer tonna kohá­szati anyagot dolgozunk fel évente, de még ezt sem res­pektálták egynémely esetben szállítóink, megkésve kaptuk az általunk megrendelt ter­méket. Az anyaghiány már- már oda vezetett, hogy fon­tolgattuk néhány termékünk gyártásának teljes leállítá­sát. A megkésett anyagszál­lítmányok miatt voltunk kénytelenek átütemezni a termelésünket. Más, későbbi időpontra programozott ter­mékek gyártását kellett elő­rehozni. Ráadásul kitettük magunkat annak a veszély­nek is, hogy még a gyengébb minőségű kohászati terméket is feldolgoztuk, vállalva azt a kockázatot, hogy megrende­lőink esetleg szóvá teszik ezt, ami gyárunk jó hírét ron­totta volna. E sorok írója még jól em­lékszik, hogy a közelmúlt években is központi kérdés­nek számított Mezőkövesd legtöbb ipari üzemében az anyag- és alkatrészellátás, amely főként a szállítási határidők be nem tartásában csúcsosodott ki. Emiatt mél­ákkor is sok volt a terme­lésben végrehajtott kénysze­rű átállás, amely bizony, minden igyekezet ellenére csökkentette a jövedelme­zőséget, hiszen a termelés gyakori átütemezése bizo­nyos költségnövekedéssel pá­rosult. A termelés feltételei Az Autóvill néhány éve a város két pontján, illetve telephelyén fejti ki terme­lő tevékenységét. A régi, vagyis a Dózsa György úton levő telephely — amelyet már évekkel ezelőtt kinőtt a rohamosan fejlődő üzem —, azonban már elhalásra van ítélve. Ezért is fejlesz­tik a város szélén elterülő, úgynevezett csemetekerti te­lephelyet, ahol nemcsak a munkakörülmények, a mun­kafeltételek felelnek meg a mai követelményeknek, de a folyamatban levő beruházá­sok eredményeként tovább javul a gyáregység mintegy nyolcszáz dolgozójának szo­ciális ellátása is. Aki valaha is járt már a Dózsa György úton. meggyő­ződhetett róla, hogy a kor­szerűtlen épületek, létesít­mények. s a nagy zsúfoltság miatt tarthatatlanná vált a dolgozók helyzete, hiszen az üzem mindössze 11 ezer négyzetméter területet fog­lal el. Ezzel szemben az új telephely ennek •többszörö­sén fekszik, ahol tágas üze­mi épületekbe, csarnokokba telepített berendezésekkel, gépekkel folyik a termelés. Emberibb környezetben — A hatodik ötéves terv­ben különösen felgyorsult az új üzem építése — újságolta Szabó Ferenc. — Terveink szerint mintegy 140 millió forintot költünk új épületek, üzemcsarnokok létesítésére. Ez ugyanis a feltétele annak, hogy 1987-ben teljesen fel­számolhassuk a város belse­jében, a Dózsa György úton levő telephelyünket. Mi na­gyon bízunk benne, hogy a beruházást határidőre befe­jezzük. Optimizmusunk leg­főképpen abból táplálkozik, hogy a kivitelezést végző Mezőkövesdi Építőipari Szö­vetkezet eddigi munkájával elégedettek vagyunk, remél­jük a hátralevő időben is teljesítik az építők a rájuk háruló feladatokat. Persze, nemcsak a gyár­egység vezetői várják a be­ruházás befejezését. Nagyon várják a munkások, a fizi­kai dolgozók is, ugyanis a már meglévő üzemviteli és szociális épület bővítésével a mostaninál emberibb lesz az ellátásuk, amely pillanatnyi­lag még kívánnivalót hagy maga után. És sikerül majd felszámol­ni a galvanizálás során ke­letkező környezetszennyezést is, amely után ma még száz­ezrekre rúgó bírságot kény­telen a gyáregység fizetni. Tízmilliók gépekre Természetesen a fejlesztés nem merül ki az újabbnál újabb épületek létrehozásá­ban. Legalább ennyire fon­tos, hogy az üzemcsarnokok­ban a magas műszaki para­méterekkel bíró termékek gyártásához korszerű, nagy termelékenységű gépek, gép­sorok álljanak a munkás- és műszaki kollektíva rendelke­zésére. — Már eddig is tízmillió­kat költöttünk a gépi beru­házásokra — vélekedik egyetértőleg a gyáregység­igazgató. — Mi ugyanis a kezdettől fogva azt valljuk: a kívánatos gazdasági növe­kedést. a termelés jövedel­mezőségének emelését világ- színvonalon álló technológia meghonosításával, korszerű gépek, berendezések segít­ségével lehet elérni. Csakis így tudunk versenyben ma­radni a piacon, így leszünk képesek megőrizni export- képességünket. A műszaki fejlődés egyik reprezentánsa, a közelmúlt­ban üzembe helyezett CNC- vezérlésű automatagép. — Csaknem 20 millió fo­rintért vásároltuk a nyugat­német Gildemeister cégtől — mondja az igazgató. — Ezen a nagy teljesítményű gé­pen az indítómotorok házá­nak megmunkálását végez­zük az egész vállalat számá­ra. Hogy mit tud ez a be­rendezés? Elsősorban, az ed^ diginél lényegesen nagyobb pontosságú munkát várunk, amely tulajdonképpen meg­felel a világszínvonalnak. Ezen túlmenően, két és fél­szer nagyobb forgási sebes­séggel dolgozik, mint a ha­gyományos forgácsológép. Előnye még, hogy miután komputer vezérlésű, hihe­tetlen gyorsan át lehet állí­tani más méretű munkada­rabok megmunkálására. — A gép önmagában még kevésnek bizonyulna, szük­ség van a fejlett technikához értő, az új iránt fogékony szakemberekre is. akik mű­ködtetik — jegyzi meg az igazgató, majd nyomban hozzáteszi: — Szerencsére nem vagyunk híján ilyen emberekből sem. A gép üzembe helyezésével és mű­ködtetésével megbízott fia­tal műszakiak és szakmun­kások az eltelt néhány hél alatt bizonyították, hogy ér­tenek a legfejlettebb tech­nikához, jó gazdáivá válnál« a rájuk bízott milliós érté­keknek. Lovas Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom