Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
1985. szeptember 28., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 V. Kokljuskin: Öt ember - öt jellem A KÖ Hősünk felemelt egy követ. — Tyű! Szörnyű nehéz! — sóhajtott fel. — Pedig drágakő! — mondták neki a többiek. — Jaj, jaj! Miért ilyen kicsi?! — Nem is igaz, csak tréfáltunk — mondták a körülötte állók. — — Segítség! Segítség! Kiraboltak . .. ! A KÉP Egy másik ember kiállításon volt. — Rossz! — állapította meg az első képről. — Ez még rosszabb! — mondta a következő festményről. — Ez még fal védőnek sem lenne jó! — így minősítette a harmadik képet. — Ez igen, ez már döfi! — nyugtázta megelégedését a tükör előtt állva. — Csak kár, hogy olyan hülye képe van. A HAL A következő hősünket nagy szerencse érte: aranyhalat fogott. — Bármit kérhetsz tőlem, teljesítem — mondta a hal. — Tégy engem okossá! — kérte a férfi. Hősünk még sokáig kísérte szemével a habokban fel-alá merülő hatalmas aranyhalat, majd hirtelen felállt, és a fejéhez kapott: — Ekkora ökör hogy lehettem?! A HANG Azt a régi épületet, amelyben negyedik hősünk lakott, lebontották. Egy új, modern, emeletes házban kapott szobát. Így gondolkodott: „Ha most nős lennék, nem egy ilyen kis lyukat kaptam volna. Ha esetleg már gyerekünk is lenne, akkor két szobában pihentethetném fáradt csontjaimat. Sőt, ha nem egy gyerekünk lenne, hanem három ...” — S ha nem lettél volna olyan fukar, akkor most nem sóvárognál — szólt közbe a lel ki ismerete. — Hogy? Micsoda? — nem értette hősünk a súlyos szavakat. — Zsugori vagy! —, mondta utoljára a lelkiismerete, majd csöndesen kigyúlt. AZ ÍRÓ Ötödik hősünk életében járt Keleten, Nyugaton, Északon és Délen. Eljött az idő, amikor elhatározta, hogy megírja úti élményeit. így: „Én, Szemjon Nyikolajevics Tolsz- tov, életemben jártam Keleten, Nyugaton, Északon és Délen." Pontot tett a végére. Elgondolkodott egy kicsit, és kiegészítette: „Nagyon érdekes volt.” Fordította: Saiga Attila A szóntódi rév olaj, vászon 27x55 cm Ez a festmény kiválik Mészöly Géza életművéből, mert bár tárgya a Balaton egyik jellegzetes részlete, nélkülözi .a művész alkotásaira jellemző idillikus és nosztalgikus vonásokat. Még a kép tónusa is eltér a tipikusnak tartott Mé- szöly-művektől: a művész nagyon sok fekete és sötétszürke árnyalatot használt. Á kép egy olyan szerencsés alkotói pillanatban fogant,. amikor a festő ki akarta fejezni a váratlanul eléje táruló látványt. Ez a kép annál inkább meglepő, mert a magyar festészetben ez a fajta téma — a várakozó tömeg ábrázolása — nem szokásos. A festmény analógiáját a francia impresszionistáknál elsősorban Manet művészetében találhatjuk meg. Hasonló megoldásokat a Párizsban járt keletés közép-európai művészeknél fedezhetünk fel, így Repin, Menzel és Lieber- man életművében. Ügy tűnik, hogy Mészölyt is megragadta a francia művészet jellegzetesen impresszionisztikus témájának festői érdekessége. Miként kortársai — esetleg példaképei — őt sem az egyes emberalakok, vagy a jellegzetes személyiségek érdekelték, hanem a tömeggé sűrűsödött ember- csoport sajátos rezgő, vibráló látványa. Ez a kép fontos adat a magyar művészet francia kapcsolatairól és új megvilágításba helyezi Mészöly festészetét- Végvári Lajos Rilai kolostor A világ kulturális kincseinek nyilvánított nyolc bolgár emlékmű egyike a Rilai kolostor. A kolostor — az Atoni-lelsziget mellett — Európa legnagyobb keleti pravoszláv kolostoregyüttese, amely építészeti, festészeti és fafaragó művészi alkotások együtteséi őrzi. Iván (87íi—94(1) bolgár szerzetes alapította. A XIII. és XIV. században ismert kulturális, könyvtári és felvilágosító központ volt. Különösen nagy szerepet játszott a bolgár újjászületés idején. Ősi mesterek receptje alapján Restaurátorok veszik gondjukba Horezm nagy szerű műemlékeit. A türk- mén és üzbég szakemberek munkájuk megkezdése előtt gondosan tanulmányozták a felújítandó épületek tégláinak és borítóanyagainak összetételét. Felkeltette figyelmüket egv érdekes sajátosság: annak idején az égetett téglákat nádalapra helyezték. Kiderült, hogy ez megóvta az épületeket a talajban levő só káros hatásától. Nem gyűjtök újságokat, alig vannak lapkivágásaim, az És szeptember 6-i számát azonban félretettem. Elsősorban Andai György riportja (Apám eperrel) miatt. Tulajdonképpen magánügy lehetne, hogy milyen húrokat pendített meg bennem az írás, a szerző azonban az apára emlékezve egy ritkuló, távozó nemzedéket is minősít, — azokat az embereket, akiknek a mi korosztályunk az életét köszönheti — így hát aligha maradhat az ember közömbös. Valamikor dühös voltam rájuk. Dühösek voltunk apáinkra. Akik igénytelenek voltak, tisztességesek és naivak — ahogyan Andai írja. S ezt még fokozza is: Most előttem áll egy férfi, aki „nagyon igénytelen, túlzottan tisztességes és rettenetesen naiv." Vajon hányán látjuk ilyennek apáinkat, akik már nincsenek? Azt hiszem, sokan, . . . Remélem sokan! És azt is, hogy már nem vagyunk dühösek. Báláz örökségünk kamataiból nem lehet igazán jól élni. Legfeljebb csak nyugodtan. Az idézett riport szerzője így vélekedik erről: „A mi korosztályunkból sokunkba oltottak szülei •.. túlzott tisztességet, mely korlátunkká vált. .., melytől bármi vállalkozásba, nemcsak pénz. de furfang hiányában sem vágunk bele. Hiába lázadoznánk, látván környezetünk többkevesebb ügyeskedését, maradunk minden porcikánk- ba oltottan többé-kevésbé korrektek, lelkesek, ügybuzgók — maradunk balekok.” (Ezt olykor kompenzálni próbáljuk. Ki több, ki kevesebb sikerrel.) ★ Az apákat elsiratjuk, egy ideig forgatjuk magunkban életük tanulságait, de igazán a fiaink élete sorsa izgul már bennünket. Most sokszor rájuk vagyunk dühösek. Rájuk is a gerincük miatt mint az öregeinkre voltunk. Csak egészen más az ok. Mert igaz, hogy apáink gerincét meghajlította a sok „hódolatteljes felterjesztés", hogy diákkoruktól kezdve, folyton csak folyamodtak. Először tandíj- mentességért. majd használt tankönyvekért, aztán állásért, s ki tudja milyen segélyekért, mi mindenre kellett engedélyt kérni a főméltóságú, a nagymélló- ságú. a méllóságos és nagyságos uraktól! Később aztán — már, akik életben maradtak, vagy nem fagyott le a kezük — írhatták az önéletrajzokat. Meg kellett magyarázni, hogy miért jártak egyházi iskolába, s miért nem utasították vissza a kárpaszománytHát ez bizony sok a gerincnek. Persze, csak képletesen szólva. Mert a csigolyák. csontok a fizikai megterhelést jól bírták. Bárcsak az unokák bírnák úgv! Őket fizikai gyengeségük miatt korholjuk. Azaz inkább csak aggódunk értük. Már évekkel ezelőtt feltűnt nekem, hogy a katonai sorozáson mennyien nem felelnek meg az egészségügyi követelményeknek. Pedig most lúdtalp miatt aligha szuperálnak ki valakit. mint a háború előtti években. Középiskolásaink között végzett reprezentatív fölmérés szerint, a vizsgáltak 28 százaléka izületi bántal- makkal. illetve csont- és izomgyengeséggel állt az orvos elé. Különböző szem- betegségeket észleltek a tizenéves tanulók 34 százalékánál. 5218 diák közül 508-at fel kellett menteni testnevelésből. Vigasztalan kép. Különösen akkor, ha egy országnak immár csaknem három évtizede nincsenek ellátási gondjai. Magyarán: mindenkinek van mit ennie! Aztán az erdők, a hegyek. ,a vizek senkitől nincsenek elzárva, s nem hiszem, hogy csökkentek volna a napfényes órák. Arról már nem is beszélve, hogy milyen sokak számára kitágult a világ: tengerek partján, magas hegyek között ezrek nyaralnak gyerekeink közülPersze azt most is el lehet (és el is kell) mondani, hogy kevés a tornaterem, de — bocsássanak meg a szakemberek — nem hiszem el, hogy csak tornatermekben erősíthetők az izmok, csontok, hogy a tüdő és a szív kívánatos terhelése csak tornaszerek és műszerek együttesében képzelhető el. Étkezési és testkultúránk alapvető reformálására lenne szükség. S úgy hiszem, ez nemcsak a szakácsok és a testnevelők, a sportkörök. meg a' honvédség feladata. Nézzünk szembe a természeti törvényekkel: ezek a gyenge gyerekek, gyengeségeiket is átörökítik majdan az utódaikba . . . * Ám ha gyarló is a test, fennen loboghat a szellem — vigasztalhatnánk magunkat. Nemes G. Zsuzsanna ezt írja a Magyar Hírlap (Közönség nevelése) augusztus 3-i számában: „... többségükben szegényes szókincsű, önmagukat kifejezni nem tudó, panelekben gondolkodó. logikus következtetésekre alkalmatlan tizenévesek ülnek ma a padokban. Képi világuk színtelen, fantáziájuk beszűkült, nem látják, csak nézik az életet — jobbára céltalanul.” Hát ez azért túlzás, vagy nem? A sommás megállapítással legalábbis vitatkozni lehetne. Gyerekeink szellemi fogékonysága — gondoljunk csak a tanulmányi versenyekre, művészeti bemutatókra, vetélkedőkre stb. — korántsem lebecsülendő. — A legjobbaké semmiképpen sem az — válaszolhatná erre a cikk írója. Amiből két dolog következik: az egyik, hogy ^ leg- jobbakra is jobban kell a jövőben figyelnünk, mint eddig tettük (nem süllyeszthetjük őket az átlag szintjére), á másik pedig: teljesítőképes ismeretek megszerzésére kell sarkallni minden tanulót. Mert gyerekeink napi hét órát ülnek az iskolapadban, de nem rendelkeznek a tananyag elsajátításához szükséges olvasási készséggel. hogy mást ne mondjak. Persze, nem valami sajátos magyar jelenség ez. A Die Presse június 21 -i száma ezzel a címmel hívja tel a figyelmet az ausztriai oktatás ellentmondásaira: „Állandó iskolareformok — mégis új analfabétákat nevelünk?” Megtudjuk, hogy maguk az elemi iskolában tanító kezdő tanárok is hadilábon állnak a helyesírással, s gyenge német nyelvtudásuk miatt, az oktatási miniszter helyesírási póttanfolyamokat indított számukra. Leszögezi a cikk, hogy a számolást, az olvasást és az írást a számítógép és a televízió nem helyettesítheti. Végül pedig a gyárosok szövetségének főtitkára is megszólal, mondván: „A közoktatás teljesítőképessége meghatározza a nemzetgazdaság teljesítőképességét.” Mennyire rímel erre a megállapításra a kétezer évvel ezelőtt élt kínai tudós. Hszun Ce kijelentése: „Az állam virágozni fog, ha nagyrabecsüli a tanárokat, és nem hanyagolja el az oktatást. Az állam óhatatlanul hanyatlásnak indul, ha lenézi a tanárokat és elhanyagolja az oktatást.” Kínában most Hszun Ce-t idézik. Nem vélctlenül, hisz«« a „kulturális forradalom” rossz emlékei még elevenen élnek. De nemcsak idézik a régi bölcset. hanem Kínában is megkezdődött az oktatási reform. Jó dolog, hogy a tanárok megbecsülésével kezdődött. * De hát söpörjünk a saját portánk előtt- Vagy akár a házunkban, hiszen legszemélyesebb dolgainkról van szó. Ügy vélem, ne legyünk dühösek a fiatalokra és ne is igyekezzünk őket mindenáron megnyerni. (Akik ezt mondják, azok — akarva- akaratlanul — elismerik, hogy korábban már nagyon is elengedtük gyerekeink kezét.) Ez sem igaz. Legfeljebb nem jól fogtuk, nem helyesen vezettük. Kitérő, mely nem távolit el a lényegtől: A végzős egyetemista — a legjobb eredményű hallgatók közül való — azon siránkozik a szüleinek, hogy pályakezdőként, milyen keveset fog keresni, s kifejti, hogy további rendszeres szülői támogatásra lesz szüksége. — Mikor a fecskék repülni kezdenek — szólok bele a családi beszélgetésbe —, már nem eteti őket az anyjuk. A szülők hallgatnak, s hallgat a fiatalember is, bár tudom: neki volna ellenvetése. Én pedig apámra gondolok, akinek sokáig nem bocsátották meg a szülei, hogy korán nősült, s pályakezdő fizetéséből alig- alig tudta segíteni anyját, apját. Talán azoktól az igénytelen és naiv elődöktől is tanulhatnánk valamit. Gyarmati Róla
