Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-28 / 228. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. szeptember 28., szombat M IS K Ö LCI MACSKAKÖVEK Az egykori emberpiac Baktatnék a Hunyadi 9 utcán, de az nem olyan könnyű napjainkban. A páratlan oldalon, az 5-ös számú ház udvaráról a villamossínekig vezet ki valamilyen munkaárok; a mélyben mindenféle csövek, új és öreg vezetékek, a laikus- számára ijesztő káosz. Átmennék a másik oldalra, ott meg a tatarozás alatt álló, egykori Kossuth Zsuzsa kollégiumépület tatarozása, és az azzal kapcsolatos útlezárás kényszerít rá — csakúgy, mint naponta tízezreket — a villamossíneken való szerencsétlenkedésre. Eljutok a Bartók tér sarkáéig. Megállók a szegletkövön, részben, mert autósor kanyarodik a Rácz György utca felől a Hunyadi utcára (de vajon minek, amikor a Zenepalota mögött szintén fel van vágva az út?), részben, mert ezen a sarkon egy pillanatra mindig elgondolkodom, mindig emlékek lepnek meg. A járdát szegélyező kövek kopottak, a rájuk kanyarodó nehéz járművektől megsüllyedtek, ferdén állnak, olykor mozog-' nak. De lehet, hogy köztük van az is, amelyiken közép- iskolás koromban oly gyakran álldogáltam ugyanezen a helyen, szemmel tartva, hol a Dayka Gábor utca sarkát, hol a Zenepalota bejáratát. Ez a kis tér, amely napjainkban Bartók Béla nevét viseli, hajdan (Luther térnek hívták akkor) sokféle célt szolgált, a századfordulón különböző piaci árusok kirakodóhelye volt, élő borjút, bárányt, baromíil, sajtot, burgonyát, ócska ruhát árultak itt, de emberpiacnak is nevezték, mivelhogy a munkára várók itt ténfe- regtek. a szegény emberek itt árulták jobb híján magukat, illetve munkaerejüket. Állok a sarkon, s most is nézem a Hunyadi utcát. A Dayka Gábor utca előtt keresztbe vágták ezt. a nagy forgalmú utat ott, ahol a Zenepalota 'és az egykori Slandhaft-nyomda épülete, a mai Hunyadi titca 13. között évekkel ezelőtt lebontották a házakat. Vele szemben a Dayka Gábor utca sarkán is üres térség, mintha kiszélesedne az egész utca, amelyben a páratlan oldalon napjainkban már csak egyetlen épület keskenyíti le a majdani széles átkötő utcát az sarkán Islvánl'fy Gyula nevét viselő általános iskola bejáratával szemben. Álldogálok a sarkon, és míg nézem a Dayka Gábor utca másik sarkán a felújítás műanyag hálójába borított házat, mintha visz- szaszaladna az idő velem csaknem ötven esztendőt. Középiskolásként is innen néztem az utcasarkot, vajon befejeződött-e már a tanítás az Állami Leány Polgári Iskolában, vajon mikor bukkannak elő a harmadikosnegyedikes polgárista lányok, akik között több jó pajtás volt, de ott volt közöttük az Első Nagy Diákszerelem is, aki persze merőben más volt, mint a többi, akit a kitóduló több száz lány között azonnal felismerhettem. Igaz, nem egyedül álltam általában ezen az őrhelyen, sokan fi-' gyeltük akkor a polgárista lányokat. Aztán eltelt egy-két év. és a polgárista lányból kereskedelmista lett, s változatlanul ezen a sarkon, talán ugyanezeken a köveken álltam, és vártam egy óra körül (ha nálunk hamarabb fejeződött be a tanítás), meg a ritkább délutáni különórák vége felé. A mai Bartók téren a Zenepalotában az idő tájt kevesebb zenei oktatás folyt, a konzervatórium épülete nem volt kihasználva. A földszinti kis bolthelyiségek- ben elegáns kis üzletek voltak, és ahonnan napjainkban a rézfúvósok, meg ütősök gyakorlása hallatszik ki szinte a nap minden szakában, nagyon sokféle érdekes dolgot lehetett vásárolni. Tudom, hogy most szükség van a próbatermekre, de ezek a helyiségek boltként jobban hatottak. Az épület egyik emeleti szárnyában kapott helyet a leány felsőkereskedelmi iskola. A polgáriból kinőtt kislány, a már említett Első Nagy Diákszerelem itt folytatta tanulmányait. Azért álltam továbbra is ezen a sarkon. Csak már akkor nem a Dayka Gábor utcát, hanem a térre nyíló zenepalotai kaput vigyázta tekintetem. A tér akkoriban még más volt. Üres, kevéssé rendezett. S dél felől a Szinva határolta, amely itt most már valahol vastag betonréteg alatt folyik. Faragott gerenda, meg csőkorlátok szegélyezték a meredeken lezuhanó partok között folyó, sebes vizű patakot. A Rácz György utcára —, amelynek akkoriban még két oldala volt, s nem egy, mint napjainkban — átvivő hídon, úgy emlékszem, öntöttvas korlát óvott a vízbe eséstől, a túlsó Szinva-parton pedig keskeny gyepes sáv és fasor volt. Ahol most a nagy tanácsi saroképület van, földszintes házak szerénykedtek, de az 5-ös szám alatt már álltak az emeletes épületek... Nézem most is a teret, amely tele van parkoló gépkocsikkal, a szovjet hősi emlékmű előtti kis kertecs- két, nézem a szemközti Lu- ther-udvart, szinte várom, mikor lép ki Duszik esperes úr, hatalmas, két méter körüli termetével és roppant széles derekával, s mellette állandó kísérőjével, egy szinte feleakkora férfiúval, aki valamilyen egyházi szolgálatot teljesített az ő hivatalában; nézem a Zenepalota kapuját, de a hangszerekkel jövő-menő fiatalok között már nincs ismerős. Ési a felsőkereskedelmi iskola lányai, akik sapkájukon egy címeralakú jelvényt viseltek fehér műanyagból, stilizált MLFI (Miskolci Leány Felsőkereskedelmi Iskola) betűkkel, már hiába várom . . . A Dayka Gábor utca sarkáról nyurga, kamaszodó legényke integet. Az unokám siet be az iskolába. Délutá- nos .. . Lehet, hogy nemsokára ő áll majd ezeken a köveken?... (benedek) Már harmadik miskolci ismerősömtől hallottam ugyanazt — kikívánkozik belőlem. A vadász panaszkodik, hogy a volt tulajdonosok egyike jár a nyakára, visz- szaadja a falusi ház vételárát, részben megtéríti azt az összeget is, amit már rá- költött, mert ő „nem bírja elviselni, hogy idegen lakja". A vadász viszont alig egy év alatt — szó szerint idézem — ^.beleszeretett a környezetbe". És nemcsak a természetre gondol, a vegyszerek nélkül is bőven termő fákra, az erdőkből áradó, oxigéndús levegőre, hanem az „emberi környezetre". Már a folyton íeneke- dő, szomszédos kutyák is „haverok". Szemben lakik vele egy asszony, aki „jónapot" helyett így fogadja őket: „Alig várom a péntek délutáni, oszt, ha nem jönnek, valami furcsát érzek. Csak nézem az üres házat, a kihalt öregek járnak az eszemben, de ha maguk megjönnek, a halottak nem kísértenek. Nekem ünnep, ha befut a kocsijuk." Szóval, a szomszédokkal semmi baja, csak a falu másik részén lakó résztulajdonos ne háborgatná. Igen, a hangsúly a szomszédokon van. Meglehet, a ház korábbi lakóival haragot tartottak — falun ez elég gyakori —, de az új tulajdonossal nem lehet, nem is tudnak összeveszni. Hetenként egyszer jönnek „hétvégizni". A gyerekek életet, lehelnek az öreg házba — már nem olyan nyomasztó, mint üresen. A városi víkendező türelmes. Nem vág botot a betolakodó csirkéhez, a libának se mutat utat, s mivel sosem jön üres kézzel, a szomszéd bácsi beállít egy féldecire, üveg sörre. De nem akasz- kodik a nyakukra, tudja, meddig „illik" maradni. A fotográfus azt mondta el, őt közgazdasági szempontok késztették arra, hogy ne a vásárolt szőlőn küszködjön össze, esetleg „törvényellenesen" egy víkend- házat. Az rengetegbe kerül, és mennyi utánjárás kell még hozzá! Amikor összejött a rávaló, szétnézett a faluban — majdnem mindegyikben akad eladó ház. Erre nem kell építési engedély, ez már kész, csak javításra szorul. És csakhamar ugyanazt tapasztalta, mint a vadász — a szomszédok nemcsak elfogadták, hanem befogadták, s hogy jól érezze magát, a szomszédok meghívták a nagyobb családi eseményekre (sajnos. még halotti torra is). Mindkét szomszéd kutya „bejáratos" lett a területére. Azt vette észre, hogy felesége nem önti a kukába az ételmaradékot, gyűjti a kenyeret, sőt. „kiköltekezik", olcsó belsőségeket vásárol, s hogy jobban essék az ebeknek, megfőzi, ízesítve. Az asszony kedvét lelte a kutyák etetésében (persze, nem egyszerre, nehogy „szomszédharag” támadjon belőle!). És egyszer mit látnak szemeik? Péntek délután két kutya fogadja őket a falu szélén, közbe fogva a kocsit, loholnak mellettük — „nicsak, díszkíséret!” Nem, az ő pincéjét nem törhetik fél. A kutyák tudják, ki a ház gazdája, idegen oda nem teheti a lábát. De a szomszédok is szemmel tartják a „városi szomszéd portáját”, talán jobban vigyáznak rá, mint a sajátjukra. A történész egy értekezleten szólalt fel a falun vásárolt ház előnyeiről. Mivel muzeológus-etnográfus is. hamar észrevette, hogy a közösségbe való beépülésnek megvan a maga menetrendje. Néhány hétig árgus szemmel figyeltek a szomszédok, mondhatnók: valami ősi szabály mértékrendjéhez igazítottak valamiféle mércét. Lehet, hogy „megfeleltek" a kívánalmaknak, mert egy szép péntek késő délutánján beállított egy néni, kötényében tojással. „Kedves- kéim, ne egyék azt az állott városi tojást, ez jobb, maiak. Üssék csak fel, en-
