Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-24 / 224. szám
1985. szeptember 24., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Vélekedések a városról Miskolc belügyei Egy város kitárulkozhat, de egy várost ki is lehet takarni. És ha a menyasz- szony nem olyan szép? A tokaji írótábor miskolci rendezvényén a sok helyről jött résztvevők találkozhattak a háromnevű megye székhelyének párt-, tanácsi és társadalmi vezetőivel. Kellemetlenkedő kérdések hangzottak el egy végül is jó hangulatú eszmecserén. Néhány megjegyzés a városról, a hajdani kötődés és a mai aggódás jogán. Gergely Mihály (Budapesten élő író, előfizetője ma is és rendszeres olvasója lapunknak) Kiss József versére hivatkozott, „Ó, mért oly későn...?”, s a kollektív bölcsesség korábbi hiányát panaszolta fel. Miért nem tekintették korábban is partnernek a városért, a város jövőjéért aggódó embert? Nagyobb szeretettel és nagyobb féltéssel vajon mennyivel lehetne gazdagabb, s nem föllétlen nagyobb a megyeszékhely? Miért nem jegyzik hivatalosan is Miskolc-Diósgyőr- nek az ország második városát? És miért tűnt el e térképről a megye egyik nevét adó, Edelénv melletti település, Borsod? Fekete Gyula (író, a Magyar Írók Szövetségének al- elnöke, megjárta az Egyesült Államokat is.) — Ahogy körülnéztem a világban, egyre kevésbé lett csudálatos Miskolc, pedig nekem ez az első városom volt. Csudálatosnak tűnt, kézzelfoghatóan definiálta bennem az urbs fogalmát. Itt kötöttem házasságot is, de a hajdani esküvői ebéd színhelyét felrobbantották (a Székely kertről van szó), s modernkedő épületekkel ültették be. Baráth Lajos (író, Tatabányán él) arról is faggatta a város vezetőit, hogy miért nem tud kiállítani egy első osztályú futballcsapatot . . . — Mi annak idején, bo- hókásan szerettük ezt a várost. Ezt a várost, ahol a teret és a lehetőséget, a találkozást és a randevúhe- lyet a görbe Széchenyi utca (amely már út lett) jelentette. Nem merek már autóval jönni, este, gyalog, családommal, sétálni' sem . . . Mások arról kérdeztek, hogy hol a humán értelmiség, van-e a városnak úgynevezett „húzó” ipara, hogyan sikerült bekapcsolni az agglomerációs övezetei a kölcsönös előnyökön alapuló fejlődés folyamatába. Mit tesznek,, mit tehetnek — ha vannak — a lokálpatrióták a városért? Van-e beleszólási joguk, lehetőségük az emberibb léptékű környezel alakításába? Mi lesz a belvárossal ? Záporoztak a kérdések, sorjáztak a válaszok. A kérdések a városvezetők számára nem voltak újak, s a válaszok sem halhatnak az újdonság erejével a borsodi, miskolci olvasóra. A házigazdák asztalánál foglalt helyet: Kovács József, az MSZMP Miskolc Városi Bizottságának titkára, dr. Kovács László, Miskolc tanácselnöke, Fedor Vilmos, a KISZ városi titkára, Ződi Imre és Hömolya Gizella, a Hazafias Népfront megyei, illetve városi titkára, Barázda Eszter, az Úttörőszövetség városi titkára. A válaszokban (természetesen részletesen kifejtve) elhangzott többek között, hogy a miskolci belváros rehabilitációjára kész a terv; hogy a tömegközlekedés a városban megfelelő; hogy a jogi kar után belátható időn belül közgazdász-képző kai' is létesül az egyetemen, hogy a város az urbanizációs növekedés mennyiségi küszöbéhez érkezett, s itt a fejlődés csak a minőségi változással egyenértékű, hogy nemcsak új lakásokkal, hanem a lakásgazdálkodás ésszerűsítésével is env- híthetőek az otthonra várók gondjai; hogy a város monokullurális iparának ellensúlyozására jó példa a Medicor-Orel... A szociológus Kamarás István (fővárosi lakos), az eszmecserén részt vevő házigazdák mindegyikének három kérdést tett fel. 1. Mi az, amit elviselhetetlennek tartanak Miskolcon? 2. Mi az, amit szívesen meghonosítanának a városban? 3. Van-e valamilyen vágyálmuk ? Az első kérdésre adott feleletek a közlekedést, az avasi lakótelepet, az emberi közömbösséget és az otthonteremtés gondjait emlegették. Az egyik vezető azt mondta, hogy Miskolcon nincs elviselhetetlen dolog. A második és harmadik kör (óhaj és vágyálom) ösz- szemosódotl. Az úttörőtitkár egy szép úttörőtábort szeretne. A KISZ-titkár szeretné, ha tartalmában is és formájában is karakteresebb lenne a város. Kovács József a lokálpatrióta azonosulás mellett voksolt. A tanácselnök egy tiszta, virágos, szellemi központnak számító Miskolcot látna szívesen. A népfront két képviselőjének kívánsága: izgalmas demokrácia és 212 ezer lokálpatrióta . . . Brackó István 19 ezer hektár Földek parlagon Nem hasznosítjuk kellően a termőföldet. Első ránézésre ez derült ki a MÉM Földügyi és Térképészeti Hivatalának adataiból. A föld pedig — a tulajdonformáktól függetlenül — nemzeti kincs, hasznosítását törvény írja, elő. Fittyet hánynának erre a használói? Nem erről van szó. A statisztika ugyanis csalóka. Ha a számok mögé nézünk, kiderül, milyen sok oka lehet a hasznosítatlanul maradt területek növekedésének. A mezőgazdasági szakemberek előszeretettel hivatkoznak az időjárásra, ám ezúttal valóban sok helyül) amiatt sem tudtak földjeikhez nyúlni. Amikor például a szemléző bizottságok járták a határt, megközelítően 10 ezer hektárt víz borított, kiűzve onnan a nehéz traktorokat, munkagépeket. A vetés elmaradásáért sem csak a gazdaságok okolhatók, mert több mint 85 ezer hektárt ért elemi kár, 4 ezer hektáron rizstelepet készítettek elő, s lehetne még sorolni a felmentő okokat. Az idén hasznosítatlanul maradt földek nagy részéért tehát az időjárás felelős, ám nemcsak a természet okolható. Nem járt szántóvető ember ott sem — mint más esztendőkben —, ahol meredek a hegyoldal, köves a talaj, s nehezen fogadja be az ekét, vagy szétaprózott a terület, s emiatt nem gazdaságos a művelése. A szakemberek ugyanis pontosan számba veszik, érdemes-e pénzt költeni a terület hasznosítására. Azok a gazdaságok például támogatást. kapnak, amelyek mástól átvett parlagot följavítanak, majd szántóföldként kezelnek. Ennek összege 10 ezer forint hektáronként, s ez az esetek nagy részében még a költségeket sem fedezi. Pedig a gazdaságok joggal várják ráfordításaik ellenértékét, hiszen nekik a föld hasznából kell megél niük. A statisztikusok gondosan elszámolnak arról, miként maradhatott hasznosítatlanul a magyar földnek egy kis része. Meg is kell tenniük ézt, hiszen akik saját hibájukból mulasztják el a föld művelését, büntethetők. A nagyüzemeknél á föld aranykorona-értékének ezerszerese a bírság, a magántulajdonban levő területeket pedig állami tulajdonba veszik. Némelykor azonban a már majdnem biztos haszon is elenyészik. Közismert panasz például, hogy aratás előtt néhány héttel a kalá- szoló búzatáblán megjelennek a gáz- vagy a villany- szerelők, s csöveket fektetnek, oszlopokat állítanak. Még ha a kárt megtérítik is — bár arra is van példa, hogy csak bírósági döntés után —, a földet szerető ember csalódását ezzel a pénzzel sem lehet kiegyenlíteni. Nem is érthető a szándékos rombolás, mert gyakorta elkerülhető .volna a munkák ésszerű előkészítésével, csöppnyi figyelmességgel. F. .1. A tolvajok csendje — A sok gazember... — dünnyögte maga elé, miközben végigsimított a lába előtt karikába tekeredelt tacskó fényes, sima hátán. A mozdulat lágysága nem illett a mondathoz, de nem is ez volt a zavaró. Hiszen, ha tudná Miska bá', kinek panaszkodik ... ! A felnőtt testben is ott rejtezik még valahol a gyermek-ördög, azé a gyermeké, aki ősz táján, amikor a rozsdásodó, kesernyés füstszagú kertekben roskadásig teltek a gyümölcsfák, csapatostól, bandába verődve pusztította, dúlta fel a kertek alját. Mindegy, hogy hullott, hogy férges volt az alma, lottyadt a körte, erjedt a szilva, mérgeszöld "a dió, mindegy, hogy otthon mindig érett valami, csak szerezni kelljen, fennakadni érte élő sövényen, drótkerítésen, lihegve menekülni vicsorgó kutyák és gazdák elől, hallani a hulló szitkok özönét, a rögös földbe becsapódó vasvillák fémes csengését... — Hajaj! — szakadt fel belőlem a sóhaj, elmerengve a mozgalmas emlékeken, amelyek éppen most tolakodtak elő, ebben a békés szeptemberi délutánban, a kunyhó előtti falócán üldögélve. Miska bá’ a sóhajt egyetértésnek vélhette, mert nyomatékosan megismételte: — A gazemberek! Azt hiszik tán, a föld, a fa, a bokor magától terem? Dolgozni érte, azt nem! Csak elvenni a készei, a másét, mintha az isten nyújtaná a tenyerén. Hát ezért tartom én a kutyákat. . . Ebben történetesen nem mondott teljesen igazat. A kutyákat nemcsak ezért tartotta. Szenvedélyesen szerette nyúlánk, hosszú lábú, szénfeketével elegy barna foltos, okos kutyáit, bár e szenvedélyét mélyen igyekezett leplezni. Nyers és szigorú volt velük, mintha emberek lennének, csak a fegyelmezés valamivel több eredménnyel járt, mintha embereket apportírozott volna .. . — Erdélyi kopó mind — mutatta őket büszkén —. amikor először vittem hátra csontol. ctelmaradékot, és én elámultam a sok hangzatos név, le- és felmenő rokonság hallatán. Micsoda úri népség, löktem eléjük a lábos tartalmát, amin egyébként ugyanolyan köznapi módon kaptak össze acsar- kodva, mint a pedigré nélküli aszfalt-ebek. Mindenesetre jó szolgálatot tettek a környék bérlőinek. A Kálvária-domb mindig is rászolgált a nevére, aki pedig itt arra vetemedett, hogy tavasztól őszig „beművelje” a kétszáz-vala- hány négyszögölét, végigjárhatta a düh, a keserűség, és a csalódás stációját. Ha nem volt elég éber. zsenge veteményét kitapodták. hagymáját. krumpliját az utolsó szemig kiásták, málnájába ösvényeket irtottak, ribiszkebokrait lekopasztot- ták . . . mikor mi érett, mi volt soron, mindig akadt íéltenivaló. Ráadásul a bérlők hét közben nemigen mutatkoztak, csak hétvégén jaj- dultak 1'el itt is, otl is: „A jó isten fogyassza rá az eget, szárítsa le a kezét annak, aki erre járt!” Márpedig errefelé mindig járt valaki, és kevesen vették az irányt a templom felé, a reggeli és az esti misére . . . Miska bá' viszont többnyire kint volt. Nyugdíjas ember lévén ráért. A kutyái éjjel-nappal kint tanyáztak, szabadon, kötetlenül kódorogva be a környéket. Az öreg reggelente kihozta nekik az eledelt, aztán nekilátott. A magas, szikár alak egész nap meg sem állt; szorgalmasan gondozta a fákat, metszette a bokrokat, kaszálta a füvet, s a kupacokat takaros halmokba kanyarította a fák töve köré. — Nedvesen tartja a tövüket — magyarázta cigaretta után kotorászva, mikor rákérdeztem egy újabb kutyaetetéskor. — Különben úgy látom, maga nagyon összebarátko- zott ezekkel a kutyákkal — nézett rám mogorván. — Nem jó pedig, ha ezek a dögök megszelídülnek. Nem tartják fönn a rendet. — Tőlem ugyan ne féltse őket — legyintettem —, éppen elég hamisak így is. Bizony, azok voltak. Harapni ugyan nem haraptak (különben az öreg megkötötte volna őket), de minden arra járó útját őrjöngő csa- holásuk kísérte végig az ösvényen, fel egészen a dombtetőig. A kopók öblös ugatásába időnként bele-bele- csendült a kicsi Joe, a kurta lábú, sima szőrű tacskó nyápic kaffogása is. Ősszel, gyümölcséréskor aztán valósággal elszabadult a pokol, egymást érték a Kálvária felől a ricsajok. — Na, megy a műsor megint — füleltünk a felhangzó ugatás és káromkodások hallatán hátra, és az össze- kavarodó zajokból igyekeztünk kiszűrni. Miska bá’ vajon kit csíphetett éppen fülön, mert az öreg cifra káromkodásainak gazdag tárházából mást zúdított felnőttre, gyerekre. Ha valakit valóban lopáson ért. bőszebb és vadabb volt a kutyáinál is. Gerjedten ontotta az átkokat a stációk és a t emplom tövében, prófétai dühöngésénél már csak a ku- tyafalka zenebonája volt hatalmasabb. — A gazemberek! — cseng a fülembe ismét a mondat, a két szó, amellyel Miska bá’ könyörtelen szigorúsággal két részre osztotta az emberiséget: a becsületesek vékony, és tolvajok vaskos táborára. Mindez már a múlté. A kunyhó helyét azóta benőtte a fű, Miska bá' néhány évvel ezelőtt feladta a bérleményét. Vele együtt a kilátástalan harcot, az örökös, ádáz küzdelmet is az emberiség nagyobbik felével. De mielőtt elment, szinte az aprófáig széthasogatta a kalibát, ahol naphosszat ült és őrködött a magáén és a. másén. Bölcs dolog volt. Ha otthagyja, idő múltán széthordják azt is az utolsó deszkáig. Azóta csend van a Kálvárián. Csend? A settenkedők surranásának, ágak ropogásának, gallyak reccsené- sének, bokrok zörgésének, levelek súrlódásának, lábak dobogásának csendje ez. A tolvajok csendje ... Keresztény Gabriella
