Észak-Magyarország, 1985. szeptember (41. évfolyam, 205-229. szám)
1985-09-21 / 222. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. szeptember 21., szombat i hírvivői Ónodon ■ II. Rákóczi Ferencre, a Nagyságos Fejedelemre emlékezni mindig időszerű, különösen nevezetes események évfordulója kapcsán. Az emlékezések során mindjobban feltárul a kor arculata. Minden elemzés, kutatás mélyebb betekintést eredményez a korabeli társadalom életébe, az emberek hétköznapjaiba. Hála a fejedelem előrelátó gondosságának, irattára kezelőinek, akik a kuruc állam levéltári és egyéb iratanyagát megőrizték és ezzel lehetővé tették forrásgyűjtemények létesítését a későbbi kutatás számára. A Rákóczi-szabadságharc egyik fontos helye volt Ónod, mint Rákóczi várbirtok, melynek kulturális emlékeit napjainkban nyílik lehetőség feltárás útján megismertetni a mindjobban érdeklődő nemzedékünkkel. A község és a vár múltját az arra hivatottak már korábban feldolgozták. Írásommal két korabeli hírközlési dokumentumot kívánok emberközelben bemutatni, beágyazva a történelmi körülményekbe, amihez Be- niczky Gáspárnak, a fejedelem egyik naplóírójának feljegyzéseit vettem keretül. 1708. szeptember eleje. A kuruc állam legfelsőbb szerve a szenátusz — fejedelmi meghívásra — másodízben tartja Egerben a teljes ülését. Ötödikétől folyamatosan érkeznek a szenátorok. A megbeszélés tárgya a kuruc sereg újjászervezése. Hetedikén Hatvan tájáról érkező fejedelmi futár jó hirt hozott; Béri Balogh Ádám ezereskapitány Kölesdnél szétverte Nehem császári tábornok négyezer fős hadtestét. A rajtaütés során a császáriak vesztesége kétezer halott és háromszáz fogoly. A szenátusz ülései általában naponta délelőtt voltak, időnként délután is összeültek. A nap többi részében a fejedelem végezte teendőit. Szerdán és szombaton postanap volt, ekkor végezte levelezését, foglalkoztatta sec- retáriusait, referáltatott, döntéseket hozott. Délben együtt ebédelt legbensőbb emberéivel, kivéve hétfőt, mikor fogadalma szerint böjtölt. Szeptember tizedikén a moszkvai cár (I. Péter) követe, Ukraincev — aki az év augusztusában érkezett a fejedelmi udvarba — bete- geskedés után meghall. Az utolsó szenátuszi ülésen, szeptember 25-én. miután a szenátorok elbúcsúztak, a fejedelem rendelkezett: „...a nehéz bagázsiál” gyalogsági kísérettel előre küldte Szerencsre. E nap érkezett Bercsényi főgenerális kurírja a hírrel: a németek Érsekújvárt ostrom alá vették. (Az ostrom sikertelen volt és Heister tábornagy október 12-én elvonult a vár alól. (Másnap a fejedelem korán megebédelt és a lovas gránátosok, valamint a karabélyos ezred kíséretében Egerből Keresztesre vonult, ahol éjszakázott. Szeptember 27-ről ezt írja a naplóíró: ..Keresztesről a tegnapi nap szerint idein-korán megindulván, regvei vadászott, a hadak pedig egyenesen Ónodhoz szállottának, az hova maga is eő felsége érkezett. Mai nap méltóságos főgenerális úrtól curir érkezett”. A levelet Bercsényi főgenerális a füzesgyarmati táborból (Ipolyság mellől) Bodnár István karabélyos katona útján küldte. A levél tartalma bizonyosan fontos lehetett, mert a kísérő menetokmány, mely „Postapecsét” nevet viselte, így szólt: „Postapecsét, melynek ereivel parancsoltatik városi, falusi bíráknak s lakosoknak közönségessen, ezen karabélyos katona alá, az ki sietve küldettetik Hatvan s Eger felé, siető fris lovú szekerezéssel oda menet és visszajövet tartozzanak. Különben cselekedni ne meré- szellyék. Füzesgyarmati tá- borbul 26 7 bris 17(18. G. B. Miklós mp.” A menetokmány bal sarkában a karabélyos futár neve. A derék katona közel kétszáz kilométeres utat hosz- szabb szünet nélkül egy nap alatt tette meg. A főgenerális levelére még aznap válasz indult staféta útján a füzesgyarmati táborba. A staféta mellé a fejedelem postárum direktorának a helyettese, Bakos István készített kísérő okmányt ún. palettát. Ezek a paletták a szabadságharc értékes postai vonatkozású iratai, amelyek legnagyobbrészt a mozgalom második feléből Ko- sovics Márton postaigazgaló működése idejéből — 1707 augusztusától — származnak. Ónodnak ezi időben volt postaállomása, mely a Nagyszombattól Erdélyig vezető ún. középső fő-postavonal 17. állomásaként működött, postamestere Illés János volt. A paletta — ma jegyzék a Zézé napjai Zézé álmodott. Reggel, amikor felébredt, s félig húnyt szemmel próbált még lopni egy morzsányi lustálkodást a napból magának, eszébe jutottak álmának nyomasztó képei. Horkantva ásított, nyújtózkodott, hasát vakar- gatta, s felvillant előtte, látta világosan az álmot, benne magát, ahogy felébred, horkantva ásít, nyújtózkodik, megvakarja a hasát. Aztán fölkelt. Megnézte előbb az órát — hat lesz hét és fél perc múlva —, majd belelépett a papucsába, kibotorkált a vécébe, s könnyített a hólyagján. Aztán a fürdőszobába, ott előbb kezet mosott, majd fogat, aztán lemosakodott derékig: „ma még nem borotválkozom”, gondolta, törülközött, s vissza a szobába. 9 amíg az ágyneműjét, a pizsamáját elrakta, eltöprengett az álmán. Hogy lehet az, hogy egy álom szakasztott olyan legyen, mint a valóság, az ébrenlét? Mert álmában ugyanez történt vele ébredés után. Akkor kiment a konyhába. Elővette a kávéfőzőt, kikaparta belőle a zaccot, vizet töltött belé, a szűrőbe kávét rakott) a dobozból, s föltette a gázra. A tejet közben berakta a mosogatóba, s ráengedte a meleg vizet. Elővette a bögréket és a csészéket. Két félliteres bögre a két gyereknek. Abban lesz a kakaó. Két csésze kettejüknek, abban a kávé, kis tejjel, még kevesebb cukorral. A bögrékbe belekerült a két kávéskanál granulált kakaó, s egy csipetnyi belőle a csészékbe is. Jobb úgy a kávé. Aztán a kiporciózott cukor. Majd a tej. Közben bugyborogva előtört a kávé a főzőbői. Összeállt minden. Pontosan, begyakorlottam Jöhet az ébresztés. S míg bevitte a kávét a feleségének, eszébe jutott, hogy az álom kísértetiesen ugyanez volt. 3 szinte látta önmagát. Kívülről, s kicsit tán fentebbről Is, lenézve rá, a másikra és szánakozva rajta, ahogy csoszog, óvatosan, hogy ki ne csöppenjen a csészékből akár egy cseppnyi is. S míg ezt látta, összerezzent, s valóban kicseppent a zöld linóleumra néhány barna csepp. Rögtön feltörölni! — villogott agyában a vészjelzés —, rögtöni feltörölni! S aztán lelköltötte a feleségét. S elkezdődött a nap; a megszokott, az elviselhet tétlenül megszokott, s az egyetlen elviselhető meg- szokottságot jelentő nap. Ugyanazokkal a gesztusokkal és mondatokkal, ugyanazzal az indulással — négyen négyfelé —, ugyanazzal a belső feszüléssel, gyötrő elégedetlenséggel, hogy végre valami más is történhetne már .. . De nem történt semmi más, csak az, ami mindig. S az álomban is, ugyanaz. És a munkahely! A titkárnő vizes mosolya és kávéja, a postabontás, versek, cikkek közlését reklamáló levelek, ugyanaz a mindig túl fűszeres, zsíros és mégis ízetlen üzemi ebed, utána kis elernyedés a szobájában, amit mindig megzavar valaki, s négy- kor-ötkor hazamenés. Előtte telefon a feleségének; vagy ő telefonál, hangjában kiengesztelést váró sértődöttség. S haza később, együtt vagy külön, ugyanoda, huszonharmadik éve. S ez volt az álom is, végig; és tovább, az azonos, kísértetiesen, minden apró részletében azonos álombéli otthon, álombéli tévékészülékkel, ugyanazzal a műsorral, amit előtte elhúzott szájjal mindig megnéz a huszonharmadik éve előfizetett újságban. S itt és ott, a hírek után és a Himnusz előtt, kikapcsolja a tévét. Aztán ágyazás, fekvés. Az ágyban, amikor hozzáér a papírtapéta borította betonfalhoz, a panelhoz, még eszébe jut, hogy az egészben a legnyomasztóbb ez a kísértetiesen fantáziátlan, szürke, rideg, panelos azonosság. Hogy már képtelen mást érezni, másra vágyni, mást hinni, remélni . . . Hogy egész valójában úgy van, úgy él, mint egy megkövült betontömb, a házak alján. S hogy tán ez az állapot lehet az, amit pszichológusok panelkórnak neveznek, latin megfelelő híján. Aztán Zézé elaludt. Papp Lajos szeptember neve — két részből állt. Az első rész tartalmazta a feladatot hova, milyen módon kell a palettához tartozó le- vélköteget, vagy csomagot szállítani, ez latin vagy ritkábban magyar nyelven íródott. A második részben felsorolja a követendő útvonalat. amelyen a postának haladnia kell. Az állomások neve mellé a postamesterek írták fel az érkezés és továbbítás adatait. Bakos István a palettáját latinul írta; „Szigorúan elrendeltetik minden postamesternek és veredáriusnak, hogy Ö Fejedelmi felsége hadainak fő generálisához, gróf Bercsényi Miklóshoz küldött ezen levelet egybekötve más postaanyaggal innen staféta útján továbbítsák Losonc felé a helyi útvonalakon éjjel nappal minden késedelem nélkül. Érkezésének és indításának a napját és óráját naplójába szorgalmasan jegyezze elő, a jelen palettát a posta hivatalába visszaküldeni súlyos büntetés terhe alatt el ne mulasszák . . . Önöd, 1708. szeptember 27. délután 2 órakor Postamester és veredárius Stephanus Bakos officionális postalis uraimék alább írják alá.” Indulás Ónodról szeptember 27-én délután 2-kor történt, a megyaszói vere- dárius Tálos Péter 5 órakor jegyezte be az érkezést. Csáti György postamester este 9-kor továbbította. Edelény postamesterét, Farkas Tamást éjjel 12-kor verték fel álmából a gyors váltás miatt. A sajókazai veredárius Bokó Mihály 28-án hajnali 2-kor írta alá a palettát és küldte tovább, hogy 5-kor már Putnokon fogadta Ab- lonczy Menyhért a stafétát. Czakón a veredárius reggel 8-kor továbbította Rimaszombat felé, ahová Németi András postamester bejegyzése szerint 11-kor érkezett és azonnal továbbították Losoncra, Király András állomására, aki a pelettára ráírta, hogy: „1 és 2 között érkezett, azonnal expediálta- tott”. A staféta az utolsó állomásokat már fáradtan érte el. Szécsényben Sövényházi Ferenc postamester este 9 órakor kapta kézbe a palettát és továbbította is Kohárra, melynek közelében volt a luzesgyarmati kuruc tábor, ahol az augusztus 3- án lezajlott trencséni vesztes csata után soraikat rendezték. fgv vallanak a 277 évvel ezelőtti eseményekről a korabeli dokumentumok. Dr. Kainody Miklós Régóta tudjuk, hogy anyanyelvűnkön is több változat közül válogathatunk. nem beszélünk teljesen egyformán magyarul. A nyelvújítás idején volt ugyan olyan törekvés, hogy egységessé tegyék a nyelvhasználatot, a szigorúan megfogalmazott szabályokhoz igazodjék mindenki. Kazinczy Ferenc többször tiltakozott a túlzó nyelvvédelem ellen. Épp most van 17» éve, hogy ezt írta költő- társának, Berzsenyi Dánielnek: „Az a bajunk, édes barátom, hogy sok ember nem akarja érteni, hogy a magyar nyelv egy nyelv, de minden karakternek más meg más a nyelve.” A nyelvújítási harcot lezáró nagy tanulmányában pedig hangsúlyozta: „Más a poézis (költészet) nyelve, más a prózáé, sőt a poézisé és poézisé, s a prózáé és prózáé is más, s ami a templomi beszéd nyelvében nem jó, igen jó lehet a románokéban (regényekében) s a játékszínében, s megfordítva. így az élet nyelvében is, hol másként szól az udvarnok. másként a falusi lakos, másként az úr és szolgája, másként a had s az iskolák nagyjai.” Nyelvünk használatában ma is megfigyelhető egyfajta területi tagolódás (nyelv- járásiasság); sajátos szakszókincsük van az egyes foglalkozásoknak, tudományágaknak: elkülönülés tapasztalható az ifjúság vagy a mozgalom nyelvében; különbség mutatkozhat a nyitÁ bretonok földjén „Mi nem vagyunk igazán franciák ... a legközelebbi rokonaink mind a keltáktól származnak . . . nézz szét a házunkban, hallgasd meg a zenénket és figyeld a nyelvünket!” Bretagne az a híres csücsök, szarv, félsziget Franciaország legnyugatibb szélén, ahol földet értek a haddal és áruval — mikor, hogy — betoppanó angolok. ahol révbe értek a Távol-Kelet felől közeledő hajók és ahol többször cserélt gazdái minden talpalatnyi föld a háború alatt. Mintha egy másik ország lenne . . . eltűnnek a barna színek, a piros háztetők . .. fehér és szürke uralja a tájat és a zöld gyep, amerre csak szem ellát. A városok főterén a francia trikolór mellett ott leng a feketefehér sávos breton-zászló, az éttermekben a legkedveltebb eledel a palacsintára hasonlító kampusz . . . ehető sós vajjal, rántottóval, némi sonkával, de újabban — a turisták kedvéért — akár csokoládéval is leöntik. Az igazi breton marad a sós vajnál és hozzá a könnyen illanó vörösbornál. Egy kiadós uzsonna után, míg hazaér az ember, hatalmas, több tonnás sziklák között kanyarog az út. . . Carnak sziklái évezredek távolából üzennek egy valamikori kultúráról. Városok voltak itt. . . vagy temetkezési helyek . . . esetleg fétiseknek állítottak emlékoszlopokat ... a tudósok is tanakodnak ... de a ma embere nem is elsősorban a tudományos magyarázatra kíváncsi, hanem a teljesítményre: hogyan, miképpen állították hosszú kilométereken át katonás rendbe ezeket a köveket? Mit üzentek nekünk? Mennyi szívósság szorulhatott már az ősökbe? Ez az . . . a szívósság. A megújuló, nem lankadó kitartás a lélekvesztő csónakban, amivel kimerészkednek az óceán vizére, hogy lerakják, majd felszedjék a hatalmas osztrigatelep hálóit, a szívósság, amivel minden házhoz megépítik a kőből faragott kandallókat, a hűség. amivel a franciák leggazdagabb konyháját teremtik meg a sós szelektől borzolt partokon ... a szűkre szabott partokon, mert Bretagne-ban bármerre indulhatunk, mindenhol a tengerbe ütközünk. „Ez a föld vége. . . nekünk nincs is határunk” — mutatott körbe az osztrigahalász a parton és biztatva kínálta a markában tartott kagylókat... Vonakodó, szárazföldi gyomrunk ugyan tiltakozott, de hátrálni nem lehetett — hiszen mögöttünk feszült a tenger —, és mikor már a másodikhoz is bátorságot gyűjtöttünk, érezhettük, hogy a tengernek nemcsak színe, illata, hanem íze is van. Kellemes, természetes iz volt ez, miként kellemes, természetes a hozzávaló bor, a laza fehér (hiszen ez esetben vétek és illetlenség vöröset kortyolni), és a borhoz szolgáló zene. Skót dudákkal rokon hangszerek szólaltak meg: szerelemről, tűzről, barátságról, anyáról, lányról, a hűséges kutyáról és a tengerre induló halászokról szólt a dal ... Messzire, messzire nyúlt az éjszakában a táncosok fölött, akik összekapaszkodtak, breton nyelven daloltak és mikor ügyetlen lépéseinket kijavították, barátságosan hátba vertek: „Üdvözöljük a magyarokat! Valamennyit!” — bízták ránk kedves szavukat, amit most átadhatok ... Jhermath — vagyis salut — jó egészséget... így köszöntek el... és ebben minden benne volt. (szendrei) Mondhatná szebben... Egy nyelven beszélünk? vános megszólalás és a magánbeszéd kifejezésmódjában. Noha nyelvünk az egységesülés irányában fejlődik, továbbra is fennmaradnak bizonyos változatok. A többféle megfogalmazás lehetősége színesebbé, gazdagabbá teszi a nyelv állományát: a helyzethez, a témához, a műfajhoz, a beszélgetőtárshoz igazíthatjuk a közlésformát. Ha tehát más nyelven szólunk egy lelkesítő ünnepi szónoklatban a nyilvánosság előtt, s másként bizalmas baráti körben, ennek megvan az indoka, létjogosultsága. Egyik esetben sem feledkezhetünk meg azonban az adott stílusszint határairól. Egy napjainkban megfigyelhető — témánkkal kapcsolatos — aggasztó jelenséget már többen szóvá tettek. A nyilvánosságnak szánt és á szűkebb körnek szóló megnyilatkozások körében valamiféle széttagolódást tapasztalunk. Ugyanaz az ember, aki egyszerű szavakkal természetesen formálódó mondatokban képes véleményt mondani valamely közéleti vagy szakmai kérdésben, bonyolult nyelvi formákra vált át. amikor nyilvános vagy hivatalos fórumon (levélben, gyűlésen, a tévé kamerája előtt) kell ugyanazt a gondolatot kifejtenie. Ilyenkor eljutunk oda, hogy már valóban nem beszélünk egy nyelven, s a hallgató alig tudja kihámozni a cifra burokból a mondanivaló lényegét. Nemrég egy ismerős fiatalember levelét olvastam, aki egy nagy híradástechnikai cégtől kért támogatást klubja számára. Többek között ilyen mondatokat írt: „hamarosan egy képmagnó vásárlását szeretném eszközölni”, „szeretnék kérni egykét poster képet, mely díszítő jelleget képviselne”. Természetesen bizonyára egyszerűen is tudta volna mondani: „képmagnót szeretnék vásárolni”, „a díszítéshez szeretnék egy-két posztert kérni”. De amikor hivatalosra fordította a szót, túlbonyolított stílusba tévedt. Teljesen indokolatlanul és értelmetlenül. Nyilvánvaló tehát, hogy milyen elvhez kell igazodnunk. A nyelvi változatok nem arra valók, hogy elrejtsék. hanem hogy hatni segítsék a mondanivalót! Kováts Dániel
