Észak-Magyarország, 1985. augusztus (41. évfolyam, 179-204. szám)
1985-08-03 / 181. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. augusztus 3., szombat Hímzők, szövők, fafaragók,fazekasok Terített asztal... Textíliák a bemutatóról. Miskolc, Gárdonyi Géza Művelődési Ház. A bejárathoz közeli kistermek aj tájain bepillantva hirtelen úgy érzi magát az ember, mintha szükségállapot után lennénk. Vaságyak mindenütt, még a főnöki irodában is. Most már a „bontás” ideje van. Véget ért egy tizenöt napos együttlét. A megyei népművészeti komplex tábor résztvevői hazautaztak. Itt éltek, itt dolgoztak két héten át. . . Ha személyesen nincsenek is már itt — itt vannak lélekben, itt vannak alkotásaikban. Az előtérben paravánokon a díszítőművészeti anyag, az .asztalo'kon a térítők, a kerámiák... Második alkalommal rendezték meg Miskolcon ezt a sajátos alkotótábort. Sajátossága abban is van, hogy mindent itthagynak, ami itt készült az együttlét során. A közös munkáról, az elmúlt két hét tevékenységtartalmáról beszélgettünk Márton Jánosnéval, az intézmény vezetőjével, táborvezetővel, népi iparművésszel, a népművészeti alkotómunka megszállottjával (szóval lehet válogatni). — Hogyan jött létre ez az alkotótábor? — A városi művelődési központ intézményeként az amatőr művészet, a tárgyal- kató népművészet alkotóhá- za is vagyunk. Ez a komplex tábor a megyei népművészeti egyesület szervezésében, a városi művelődési központ fenntartásában működött. Fontos, hogy a Népművelési Intézet, a megyei és a városi tanács anyagi támogatását is élveztük. Az, hogy a kezdettől az utolsó mozzanatig figyelemmel kísérték munkánkat, erkölcsi támogatást jelentett. — Kik és honnan jöttek ide dolgozni? — Hímzők és szövők, fafaragók, fazekasok érkeztek a megye minden résziből, felhívásunkra 100 százalékos (!) volt a visszajelzés, hetven meghívót küldtünk ki. végül is 72-en vettek részt a munkában. — A munka végeredménye szépen látható a bemutatón. Valóban minden itt készült anyagot itt hagytak a résztvevők? S mi lesz ezeknek a sorsuk? — Már tavaly, az első alkotótábor résztvevői is itt hagyták kétheti munkájukat, így van ez most is. Minden itt készült és minden itt marad, egyrészt a művelődési ház esztétikai megjelenését szolgálja majd, másrészt a jobb funkcionálást segítik a tárgyak révén. — Mi készült az idei táborban? — Még nem tökéletesen pontos a lista, de néhány számot szeretnék is elmondani: 10 darab hímzett szál- függöny; 2 nagy asztali futó, 8 kisebb; 20 garnitúra iparművészeti jellegű terítési és lakástextil; 5 kerti pad: 1 megállítótábla; 50—60 darab között van a fazekasedények száma; s a fafaragók még körülbelül 30 apró használati tárgyat készítettek és hagytak ránk; itt van még 6 vászonszőttes, 4 gyapjúszőnyeg, 16 darab apróbb bőrdíszmű ... Hát ez a körülbelüli leltár. Láthatja egyébként... — Mennyi lehet mindennek az értéke? — Ha az eszmei értéket most nem számítjuk és csak az anyag meg a munka értékét akarjuk kifejezni, akkor 200 ezer forintról beszélhetünk. Én azonban szeretném nagyon a lelkére kötni: ezek a csodálatos emberek nem a pénzt számolták, itt az önzetlenség, a népművészet szeretetének olyan megnyilvánulásáról van szó, ami manapság ritkaságszámba megy. Óriási erkölcsi siker volt már az is, hogy felhívásunkra versengve válaszoltak. Ennek oka volt az is, hogy a tavalyi résztvevők jó hírét terjesztették ennek a közös munkának. Ami pedig nekünk, itt dolgozóknak igen jólesik: éreztük, érezzük, hogy ezek az emberek szeretik ezt a házat, a magukénak érzik és ilyen formában szívesen tesznek is érte! Tudja, sajnálhatja, hogy nem jött el, amikor itt dolgoztunk. Nem is kellett volna azért jönnie, hogy írjon, csak sétálgatott volna köztünk, esküszöm, hogy feltöltődött volna ebben a hangulatban, ebben a csodálatos egyetakarásban . . . Szövők, hímzők, fafaragók, fazekasok dolgoztak együtt az elmúlt tizenöt napon a miskolci Gárdonyi Géza Művelődési Házban. Kihasználtak minden teret, kihasználtak minden percet. Öröm volt nekik a munka. Irigylésre méltó lányok, asz- szonyok, férfiak — lehetne mondani. De inkább való itt az a megemlékezés: nem irigyelni kell őket. Követni kellene — cselekedetekkel. (ténagy—csákó) Folyóiratszemle Tanulmány a sárospataki népfőiskoláról A Magyar Pedagógiai Társaság Szabolcs-Szatmár megyei tagozatának és neveléstörténeti szakosztályának múlt" év áprilisában megtartott együttes ülésén elhangzott előadások nemrégiben jelentek meg a Neveléstörténeti Füzetek idei második számában. A tanulmányok a Tiszántúl XVI—XX. századi nevelésügy történetének egy-egy részterületét elemzik, köztük dr. Tihanyi Endrének. a megyei levéltál- tudományos fömunkatársának írása a sárospataki népfőiskola és Szabolcs megye kapcsolatával foglalkozva sok tekintetben úttörő kutatásokat összegez. A szerző számos forrásmunkát feldolgozva elemzi a sárospataki népfőiskola történetét, amely az 1936 februárjában rendezett tanfolyammal vette kezdetét és 1948 áprilisában az állandó leány-népfőiskola vizsgaünnepélyével zárult. Nyolc esztendeig, 1944. február 20-ig bezárólag előbb mint 9, 12, majd 15 napos s végül 5 hétig tartó népfőiskolái tanfolyamként; 1945 november közepétől kezdődően 3 évig mint a teljes téli hónapokat igénybe vevő, úgynevezett „állandó” népfőiskolaként működött. A pataki népfőiskola beiskolázási körzete — az egyházkerület 5 megyényi területéhez képest — 10 megyére terjedt ki. Magyarországon a népfőiskola mozgalom is a falu felé fordulás egyik formája volt. Az európai fejlődés fő irányaitól eltérő magyar agrárstruktúra, a népi írók, a falukutatók, a falumunkák szintén európaitól eltérő, sajátos mozgalmat hoztak létre. Mindhárom mozgalom nagyjából egy időben alakult ki, s azok a magyar progressziót szolgálták. A kortársak közül Révai József és Erdei Ferenc e mozgalmakban — de magában a református egyházban is — a népfront potenciális szövetségeséi ismerték fel — írja a szerző. A pataki „csizmás” diákokat a falak is tanították, a Rákóczi-vár köve is kultúrát lehelt. Döntően formáló hatást azonban mégsem a környezet, hanem a tanfolyam vezetőinek, munkatársainak egyénisége jelentette. Közülük emeli ki dr. Üjszászy Kálmán professzor (a népfőiskola vezetője) : ..... faluja szerelmesét. a nemzedékeket formáló igazgató-tanítót, Túri 'Sándort és dr. Móricz Miklóst, Zsigmond lenyűgöző egyéniségű; meg- ejtően kulturált közgazdász-statisztikus- öccsét. . Az elmúlt években számos jel mulatja, hogy hazánkban 'is újjáéledés felé halad az új népfőiskolái gondolat. Somogy és Győr megyék után a Hazafias Népfront és a Termelőszövetkezetek Országos Tanácsa támogatásával a Népművelési Intézet több népfőiskolái tanfolyam beindítására kapott megbízást. A sárospataki népfőiskolán egykoron barátokká lett diákok 1976-tól évente július első vasárnapján mintegy százan találkoznak Patakon. Az emlékeket felidézve nem szakadtak el az alma matertől. P. J. Napjainkban — mindany- nyian tapasztalhatjuk — igen sok vita folyik a vitáról. S ne gondolja az olvasó, hogy valamiféle szójátékról van szó, sokkal inkább arról: társadalmunkban a vita fogalma még mindig meglehetősen bizonytalan. Nem kevesen emlékeznek az ötvenes évek művészeti vitáira. Ezeknek az volt a jellegzetességük, hogy noha „vitaként” indultak, valójában, következményeiben messze meghaladták — rossz értelemben — a vita fogalmát. Adminisztratív intézkedések követték, vagy követhették a vitát, s ezáltal . vita lényege — tudniillik szabadsága és alkotó jellege — nem juthatott érvényre. S habár azóta évtizedek tellek el, a rossz reflexek még élnek. Nyelvünkben a „vitatható” kifejezés ma is meglehetősen rosszul cseng, az elítélés szinonimájaként használatos. Könnyű lenne regisztrálni, hogy nem tudunk vitatkozni. Ha az utóbbi évek művészeti vitáira gondolunk — akár a színházi vitára, a kritikáról szóló vitára, s nem erdemes a fölsorolást folytatni —, ezek lényegében két végiét, között mozogtak. Egyrészt a személyeskedés jellemezte őket; X jól megmondta Z-nek, Z vélt vagy valódi sérelmét Y-on töltötte k; stb., vagy pedig a legnagyobb általánosság síkját célozták, valamiféle lapos dialektika módszerével: igaz is, meg nem is, egyfelől érthető, másfelől visszautasítandó stb. S ekkor még nem beszéltem a nyilvánvaló al- vitákról, amikor is mindenki elmondja a magáét, békés egyetértés és unalom hatja át a légkört. Pedig egy fejlődő társadalomban szükség van vitákra, s magától értetődik, hogy a művészet sem fejlődhet, nem teljesedhet ki viták nélkül. Csakhogy a vitáknak — az igazán tartalmasaknak — van egy alapvető feltétele, s A tokaji szociális otthonban Öregek mindennapjai Hetente egyszer helybe jön A régi, patinás épület, a tokaji szociális otthon udvara most feltúrva fogadja a vendégeket: szerelik a központi fűtést. Ez azonban nem za- " varja az otthon lakóit, a nyári napokon sokan üldögélnek a vén fák alatt. Az idős emberek mindennapjairól beszélgetünk a vezetővel: Wassermann Gyulá- néval, aki férjétől „örökölte” ezt a funkciót, de már előtte is az otthon dolgozója volt. — Hány gondozott él itt? — Jelenleg Tokajban 220, és a most már hozzánk tartozó Bodrogkeresztúron 80 idős ember él. Harmincnyolc nővérünk van, ebből szakképzett huszonkettő. Erre a munkára nagyon nehéz embert találni, hiszen itt csak az érzi jól magát, aki igazán szereti az öregeket, szerencsére egy-két év után kiderül, hogy alkalmas-e a pályára. — Bizonyos, hogy sok türelem és megértés kell az itt lakó emberekhez... — így igaz. Mi egyébként elég különös helyzetben vagyunk. Az otthon lakóinak 80 százaléka — ez nem túlzás —, nagyon rossz állapotban került ide. Sok a fekvőbeteg, akinek teljes kiszolgálás kell. Három épületben vagyunk, úgy gondoltuk, hogy majd az egyik épületet kinevezzük azoknak az öregeknek, akik már nem igényelnek más foglalkozást, csak ápolást. — Hogyan telik el egy nap? — Meghatározott napirendünk van. Ébresztő után fürdetés, reggeli, gyógyszerosztás, egy kis séta, ebéd, csendes pihenő, vacsoraosztás és este tévézés. Van könyvtárunk. Akik már nem látnak jól, azoknak a nővérek, vagy lakótársaik szoktak felolvasni. A fekvőbetegek szobájába televíziókat helyeztünk el, hogy ők is nézhessék a műsorokat. Nagyon jó a kapcsolatunk a helyi Tokaji Ferenc Gimnázium és a II. Rákóczi Ferenc Általános Iskola tanulóival, akik gyakran eljönnek meglátogatni az öregeket. A nagyobb ünnepeket — nőnap, anyák napja, karácsony — együtt köszöntjük, és sokszor csak azért is meglátogatnak bennünket, hogy levelet írjanak az otthoniaknak, bevásároljanak, vagy beszélgessenek, esetleg felolvassanak az időseknek. — öregek napja, hete? — Természetesen nálunk is van minden évben ilyen jellegű rendezvény. A mező- gazdasági szakmunkásképző elvisz minket kirándulni. Kiállítást rendeztünk az itt készült kézimunkákból, vendégül láttuk a helyi öregek napközi otthonának lakóit. A Szerencsi Cukorgyár hét szocialista brigádja patronálja az otthont, csomagot készítenek, látogatnak bennünket. — Milyen különleges szórakozás vagy foglalkozás adódik? — A gondozottak minden nap kijárhatnak a városba. a mozi. Sokan tevékenykednek a kertben, az udvaron. Tartunk sertéseket, ezeknek összegyűlik az ennivaló. Ügy gondolom, hogy aki elfogadható, egészséges állapotban kerül ide, nem unatkozik, jól érezheti magát. Megi smerkedtink az otthon lakóival. Tóth József Mező- zomborról került ide hat éve. Felesége, Erzsiké néni — akit már itt ismert meg és két éve össze is házasodtak —, Bodrogolasziból jött 1981-ben. Rajtuk kívül még egy házaspár él az otthonban. Nem laknak együtt, hiszen itt nincsenek kis házaspárt szobák. A legkisebb szoba is ötágyas. De azt mondják, mégiscsak jó valakihez tartozni. Jóska bácsit ez a szoros kapcsolat tartotta életben. Agyvérzést kapott, és mikor visszakerült a kórházból, Erzsiké néni ápolta, sétáltatta, szinte újra tanította járni. Kincsem Pálné Albertíe- lepről jött. Még csak néhány napja van itt, nehezen oldódik a nyelve. Azt mondja, jól érzi itt magát, de nehéz az embernek saját fészkét elhagynia. Legalább nein szomorkodik az egyedülléten. Igaz, nincs nagy lakás, porta, hiszen itt csak egy ágy és egy szekrény a saját birodalom. De nincsenek terhére senkinek, hiszen minden gondozónak van egy kedves, figyelmes szava hozzájuk. Orosz B. Erika véleményem szerint a hiányosságok oka elsősorban itt keresendő. Közismert, hogy például a reneszánsz művészet legnagyobb alakjai miképpen formálódtak igazi gondolkodóvá és művésszé környezetük és elsősorban a műhelyek hatására. A köztudat ma is kicsit romantikus, s általában á polgári individualisz- likus hatások eredményeként mindig az úgynevezett nagy egyéniségeket, a nagy alkotókat tartja számon. Mintha a hirtelen jött tudós vagy művészzsenik a semmiből pattanlak volna ki. Az igazi teljesítmények mindig egy társadalmi élet . lélegzett, egymásra épülő teljesítményeinek, eredményeinek csúcsát jelentik csupán. S az, hogy egy társadalom Hegeleket, Cézanne-okal, Thomas Mannokat és József Attilákat termel ki magából -- nem független a társadalmi lét egyes tendenciáinak kiépülésétől, s végeredményben a műhelyektől. Éppen azért érdemes a kérdést fölvetni, mert nem csupán történelmi jellegű, hanem nagyon is aktuális. Amikor az MSZMP ideológiai határozatai a kulturális műhelyek szerepéről szólnak, midőn ilyen műhelyekként jelölnek meg tanszékeket, intézményeket, szerkesztőségeket stb., akkor a megfogalmazás mögött nem pusztán egy úgynevezett kollektivista törekvés, hanem a történelem valóságos .tapasztalatai állanak. A reneszánsz, amelyről Engels oly elragadtatva beszél, mint a nagy egyéniségek és az összefoglaló, sokoldalú személyiségek korszakáról, különböző ipari műhelyekben készülődött, és Giotto ' éppen úgy Cimmabue műhelyének egyik mesterlegénye volt, mint ahogyan az urbinói műhelyből indult el Brabante, Piero della Francesca, valamint Raffaello Santi is. Amikor tehát vitakultúránk hiányosságairól szólunk, nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy igazi tartalmas viták alapvetően a műhelyekben jönnek létre. A szellemi teljesítmények éppen úgy megkövetelik a közös munkát, és azon belül a gondolatok állandó cseréjét, időnkénti megoszlását és szintetizálását, mint ahogyan az az ipari műhelyekben is történik. A szellemi műhelyek azonban abban különböznek alapvetően az ipari műhelyektől, hogy az előbbiekben legtöbbször egyének művészi vagy tudományos teljesítménye szimbolizálja a műhelymunka igazi eredményeit. Az eredmények mögött azonban igen sokak szellemi erőfeszítése rejlik, akiknek teljesítménye nélkül nem kristályosodott volna lei a névhez kötött eredmény. A laikus igen sokszor azt látja: irodalomban, filmművészetben, tudományban is félsikerek születnek, kevés az igazán nagy teljesítmény. De ezek a kevésbé sikeres teljesítmények alapozhatnak meg a jövő számára igazán átfogó és elismerésre méltó vívmányokat. A kevésbé sikeres alkotások azonban minden esetben egy alapvető és nagy kérdést foglalnak magukban, nevezetesen azt, hogy zsákutcába jutást, jelentenek-e, vagy pedig éppen ellenkezőleg: egy még csak érlelődő eredmény kidolgozásának nehézségeit tükrözik. S nincs az az egyszemélyes kritikus, szakember, szaktekintély, aki ezt a kérdést önmaga eldönthetné. Ennek a kérdésnek megválaszolása a műhelyviták feladata. H. J.
