Észak-Magyarország, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-22 / 145. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8

1985. június 22., szombat

Pető János rajza

komolyan

Amikor elhatároztam, hogy írok egy frappáns kis dolgozatot a nevelésről; nevetni kezdtem. Aztán elkomofodtam. Tudományos értekezést írni a nevetésről csak halálos komolysággal lehet. Előre is figyelmeztetem az olvasót, hogy ne számítson rekeszizom-ingerlő élcelődésre.

Kezdjük hát az elején, szigorúan a lényekhez ragaszkodva, tudományos alapossággal, tárgyszerűen és szárazon. Bizonyos Henri Bergson, akit a század elején magyarul is megjelent tanulmány „korszakalkotó filozófusnak” titulált, ,.A nevetés” címmel könyv.et írt. Kerek 173 oldalon át untatott, s még csak egy halvány mosolyfélét sem tudott arcomra varázsolni joggal elfeledett értekezése. Idézem a bevezető sorokat. Tessék figyelni. Őrizzék meg nyugalmukat: „Mit jelent a nevetés? Mi van a nevetséges legmélyén? Mi közöset találhatnánk a cirkuszi arcíinto- rításban, a szójátékban, a bohózatbeli félreértésben, s az előkelő vígjátékjelenetekben? Micsoda lepárolási művelet adja meg majd azt a mindig azonos esszenciát, melynek annyi különböző termék köszönheti a maga tolakodó illatát, vagy finom aromáját? Arisztotelésztől kezdve a legnagyobb gondolkodók szálltak szembe ezzel a kis problémával, mely ugyan meginog az erős kéz alatt, de kicsúszik, kereket old, sarkára áll, az-cátlan kihívója a filozófiai gondolkodásnak ..

Eddig az idézet. Azt hiszem, világos, hogy a nevetés alapvetően filozófiai probléma. Nem véletlenül mondják az emberre, hogy nevető állat, illetve nevettető állat. (Ezt a terminus technicust nem én találtam ki. Valamelyik tapló-száraz szakkönyvben olvastam.) Hasonlót tett egyébként a világon alighanem páratlan könyvecske szerzője, Tímár György is. Ö írta a Nevető lexikont „költséget és fáradtságot megkímélve, a hasonló, bár jóval unalmasabb kézikönyvek alapján, a nemzet épülésére, és szellemi gyarapodására.” Nem állhatom meg, hogy legalább egyetlen szófejtését ne idézzem.

Hogy stílszerű legyek — majd azt is megmondom, hogy miért — Illovszky Rudolf: „A magyai' labdarúgó válogatott mellé beosztott filozófus volt. Tőle származik a klasszikus mondás: Nem a győzelem . a fontos, hanem a részvét."

Remélem, hogy a példát senki sem vette oktalan és élvhajhász örömökre ingerlő szellemeskedésnek. Mivel a részvétről esett szó, tegyünk egy rövid sétát a temetőben. Az ember nevető, nevettető állat. Még holtában is. De a temetőben nem illik nevetni. Még a tréfás sírfeliratokon sem'. A legismertebb bizonyára ismerős: „Nevem va- la Pap Márcella, Nyugvóhelyem ez párcella . . .”

A halál költészetében is bőven buzog a népi humor és lelemény. Még egy példa, ígérem az utolsó, búcsúzunk a temetőtől. „E sír alatt nyugszik néhai Kis Ferkó akit agyonrúgott egy megvadult pejkó.

János volt a neve szegény halandónak, csak a rím kedvéért íratott Ferkó- nak . . .” Remélem, hogy sikerült? kellemesen gyászos hangulatot teremtenem.

Szeretném, ha legalább annyira elkomorulnának, mint az -a komikus, aki az isméit zeneszerző temetésén — miközben a zenekar a halott szerző legkedvesebb melódiáját játszotta — meghajolt az özvegy előtt és „Szabad?” megszólítással táncra kérte ...

Persze, nem vagyunk egyformák, s talán olyan is akad köztünk, aki nem szeret táncolni, nevetni. Nem akkor kunszt nevetni, ha az embernek jó kedve van.

Az egyszemélyes színház feltalálója, Sándor György humoralista így fogalmazta meg ars poeticáját:

. . . "derűvel, nevetéssel tudok reagálni az életemre és környezetemre .. . Szeret- rém ráébreszteni az embereket a saját életükkel kapcsolatos állásfoglalás lehetőségére; A humorhoz, mint emberi magatartásformához akarok kedvet csinálni.”

Én is. Igaz, viccek nélkül, mosolytalan komolysággal tettem ezt, de tudva azt, hogy egy nyúlfarknyi nevetés többet ér egy kiadós sírásnál.

Brackó István

„Ez a könyv a magyar irodalom újszövetségének első könyve.”

Ezzel a mondattal indította útjára Móricz. Zsig- mond a Nyugat 1930. év karácsonyi számában azt a 13 oldalas tanulmányát, amelyet a Nemzeti Színház. 1931. március 2-i Elektra bemutatója elé írt. De ekkor még nem tudhatta, hogy Hevesi Sándor rokonszenves igyekvését milyen sok értetlenség fogadja. Az ősbemutatót több veszély is fenyegette.

Móricz a Nyugat-naplóban egy önálló kis cikket írt a főpróba után. „Hogy elmúlt bennem a láz, amivel írtam. Szinte nem is érdekel. Nem is tudom, miért. Talán, mert nem enyém. Szophoklészé. Bornemisza rontott rajta, én tovább rontottam, ami jó benne a Szophoklészé, aki viszont a népmesét rontotta. Azt azonban nem tudom ellenőrizni, hogy ö mit kapott a néptől.”

A színházakra is rányomta bélyegét a harmadik éve tarló gazdasági világválság. A nagyburzsoú tagjai divatbemutatónak tekintették a színházat, a közép- osztály alatt ingott a talaj. A direktorok örüllek, ha fél ház előtt mutatták be a darabokat. A Nemzetinek az 1930—1931-es évada balul sikerült, s ezt csak tetézte a Bánk bán repríze.

Ennyi nehézség után Móricz sem várhatott semmi jót a bemutatótól. Pedig Hevesi nem sajnálta a pénzt sem a díszlettől, sem a jelmeztől. A Nemzetiben Móricznak nagy tekintélye volt, különösen a Légy jó mindhalálig 1929. nov. 29-i fantasztikus sikere óta. Bevallása szerint egyetlen saját ihletésű darabján sem

dolgozott annyit, mint az Elektrán, amelynek az értékét a Bánk bán után helyezte. 1923-ban bukkant rá, miután — közel négy évszázad után — egy gothai tartományi könyvtárból előkerült. Azóta dédelgette azt az álmát, hogy átdolgozva bemutassák. Bornemisza nevét is inkább csak a szaktudósok ismerték. Annyit bizonyosan tudtak, hogy 1535-ben Pesten született, és 15114 -ben halt meg. A Balassi család udvari lelkipásztora, és a serdülő ifjú nevelője volt. Előkelő dunántúli famíliából származott, de a török hódoltság .alatt elvesztette birtokait. A bécsi egyetemen teológiát tanult, s ezután közel egy évtizedig Svájcban, Németországban és Itáliában élt.

Nálunk a XVI. század közepén a fordításnak nem volt még hagyománya. Bornemiszát — bécsi tanulmányi idején — Georg Tanner professzor fölkérte az Elektra fordítására. Ma már úgy ítéljük meg, irodalmunk sokat nyert azzal, hogy a diák fejében meg sem fordult az a gondolat, hogy a kétezer éves tragédiát hűségesen átültesse magyarra. Ösztönösen arra gondolt, miért ne játszódhatna az Elektra Magyarországon.

Az előszóban Bornemisza a következőket írta: „Mikor az bécsi nemes tanuló uraim kértek volna, hogy valami játékot magyarul szereznék, kivel az urakat vigasztalnák, jóllehet elégnek magamat nem tartottam, mert eféle írásokban nem forgottam, mindazonáltal kévanságokat meg nem szeghettem, egyet kelle nekik választanom. Annak okáért választanám az Bölcs Sophoclest, melyet Electrának hínak.”

E. KOVÁCS KALMAN VERSEI

Pál leveléből

Ha angyal nyelvén szólalok, de nincsen bennem szeretet, csak pengő cimbalom vagyok.

Mit ér a zengő húr szava, ha prédikálok szüntelen, de nem bajom a más baja?

A tudományt mind ismerem, a jövendőt is jósolom, ettől még semmi a nevem.

Hegyeket is mozdíthatok, ha nem él bennem szeretet, semmit sem ér, semmi vagyok.

Ha a testem tűznek adom — előbb szétszórva mindenem -, nincsen abból semmi haszon.

*

Ha bennem szeretet lakoz, s kiállók minden igazért: elmondhatom, ember vagyok.

Szélcsend

Tüzel a nap, perzsel, éget, kuksol, kókad a természet.

Tikkadozunk lombok alatt,

Olyan az ég,

mint kék kalap.

De ott, de fönn a Megyeren felhő kúszik meredeken.

Reszketnek mór az állatok, vihar készül, vigyázzatok!

Bornemisza némiképp módosította az Elektra erkölcsi tanulságát. Nem hagyta el az isteni büntetést, kissé halogatta, hogy annál rettenetesebb legyen, s ezzel is fokozta a katartikus hatást. Az erkölcsi konklúzió egyértelmű; tanuljanak belőle a gonoszok, s mulassanak a jók. Mindenki tisztelje az Istent, s kivált az asszony — ha nem akar a darabbeli királyné sorsára jutni —, szeresse az urát.

Könnyen fölismerhetjük Bornemisza szándékát, egy pillanatig sem kétséges előtte Szophoklész politikai célja. „Szabad-e szembeszállni a zsarnokkal, amidőn a haza durva rabságban senyved.” Az ókori témán lényegében nem változtatott, de a szemléletén igen. Az ő Elektrájának zsarnok és kegyetlen királya életével fizetett gaztetteiért.

Ugyanez a következetes és morális erő vonul végig Heltai Gáspár Chronica a magyarok dolgairól című művén is.

' Bornemisza úgy alkotott az Elektrából, XVI. századi aktuális drámát, hogy több jelenetet elhagyott, és a mitológiai utalásokat néhol fölcserélte azért, hogy érthetőbbé, feszültebbé tegye a cselekményt. A keresztény tanítást azzal tette logikussá, hogy néhány jelenetet beiktatott. A kórust elhagyta, helyébe a vénasszonyt állította. A Mester lett a protestáns prédikátor, Bornemisza al- tere^ója. Parasitus — a neve is beszédes — az udvari talpnyaló beiktatása szellemes dramaturgiai ötletnek tekinthető. Udvari szórakoztatókat is találunk az Elektrában, akik a hazai udvarházak stílusát használták. Aegistus király és felesége, Clytemnestra modora és jelleme egy-egy előkelő magyar úrra és hölgyre emlékeztetett.

Ez a néhány reflexió is meggyőzhetett bennünket árról, hogy Bornemisza sokat merített az Elektrából, ennek ellenére magyar drámát írt. Nagyon ügyelt az aktuális politikai motívumokra, s közülük néhányat beültetett a művébe. Csak így érthetjük meg erkölcsi tanításának a mottóját: „az Úristen noha halogatja az büntetést az bűnért, de azért el nem feledkezik róla, hanem hova inkább késik, annyival inkább röttenetesbben bosszúját állja, minden személyválogatás nélkül.”

Oresztész imája olyan meggyőző, akár egy XVI. századi protestáns imakönyvben is helyet kaphatott volna.

Bornemisza könyvének latin nyelvű utószavában arra figyelmeztetett, a traHalak Majercsik János munkája