Észak-Magyarország, 1985. június (41. évfolyam, 127-151. szám)

1985-06-15 / 139. szám

1985. június 15., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9

Hit tudnak a névadóról?

Szabolcsi gyerekek ismerkednek Peleházával, Herman Ottó emléktárgyaival

Herman Ottó és Kossuth Lajos levelezésének dokumentumai is láthatóak az emlékházban

Illő, hagy u diák ismerje az iskola névadójának az élettörténetéi, munkásságát — mondjuk mi, felnőttek. Jogosan-e? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, el kell mondanom, hogy úgy érettségiztünk le (az ötvenes évek végén) abban a jó hírű gimnáziumban, amely a napokban ünnepelte egyik jeles évfordulóját, hogy jószerével a tanáraink se tudtak sokat mondani az intézet névadójáról. Ma már szinte hihetetlenül hangzik, de munkáit se lehelett olvasni. mert tanulmányai különböző (a harmincas években megjelent) folyóiratokban lappangtak. Azóta pótolta ezt a mulasztást a könyvkiadásunk, s tudom, hogy a magyar szociológia-irodalom egyik nagy ígéretét pusztította el a fasiszta önkény.

Ezek — a dicsekvésre éppen nem méltó — emlékek jutottak eszembe a minap a Herman Ottó Gimnáziumban, amikor leültünk a klubban 28 harmadikossal, hogy az iskola névadójáról beszélgessünk. Mi az, ami ma elvárható egy gimnazistától? Ismerje Herman Ottó életrajzát? (Lambrecht Kálmán nagyszerű életrajza nem jelent meg az elmúlt évtizedben!) Mit mond a puszta életrajz az utolsó nagy polihisztorról ? Kétségtelenül vannak regényes, romantikus elemei is, de az életmű ismerete nélkül csak száraz adathalmaz, tgy aztán azt kérdeztem meg, hogy (hányán) mit olvastak tőle és róla? Tizenkét diák keze emelkedett a magasba. Olvasták (2) A pokol cséplője. Magyarországi pókok faunája (8), A madarak káráról és hasznáról (5), a Halászat és pász- torkodás Magyarországon (2) című munkákat, valamint Lambrecht Kálmán említett könyvét (öten). Sok ez? Kevés? Mielőtt ítélkeznénk, gondoljuk meg, hogy noha Herman Ottó stílusa világos, választékos és ízes. mégiscsak tudományos szakmunkákról van szó —. azaz éppen nem ifjúságnak szánt olvasmányról! Talán nem ünneprontó itt a kérdés: a szakemberek (és nem szakemberek) olvassák-e, ismerik-e eléggé Herman Ottót? Hiszen annyiszor vagyunk tanúi mostanában, hogy a „soros” ünnepelti'ől a közvélemény (addig) szinte semmit sem tud (ott)! (Lásd Hofi paródiája!)

A Herman Gimnázium (teljesen esetlegesen összeválogatott) diákjai készültek. Elmondták, hogy a „Hermán-napokon” vetélkedő volt minden osztályban, jelenetekben, dokumentumműsorokban dolgozták fel a nagy tudós életét. vetélkedőt rendeztek (rólá). Minden évben megkoszorúzzák a sírját Hámorban, ami már csak azért is jó program, mert olyankor kisvonattal megy ki az egész iskola.

Többet mond az időközben huszonkettőre csökkent (hatan órára mentek) gyerek érdeklődési köre. Tizenkettőnek a biológia, tíznek a történelem a kedvenc tantárgya, mert hamar megegyeztünk, hogy ez a kor nem ikedvez a polihisztoroknak. Nem, mert aki tovább akar tanulni, annak elsőtől kezdve a pontokra kell vadászni, a hangsúly a felvételi tantárgyakon van. Mintha sajnálnák is ezt a gyerekek, de a tényeken, körülményeken nem tudnak változtatni, tgy aztán a po- lihisztorságot amolyan romantikus csodabogárnak tekintik. „Tiszteljük, csodáljuk Herman Ottót, de ha követnénk, megbolondulnánk” — mondták. Holott

— ismerték tel az ellentmondást. „a sokoldalú ember ma is jobban boldogul, mert könnyebben tud pályát módosítani”. No lám. ezek a 17 évesek már ezzel is számolnak: a pályamódosítással.

Mi az mégis, amit Herman Ottóból elfogadnak, követésié méltónak tartanak? Az autodidakta voltát. azaz az állandó önképzést, a hatalmas akaraterejét. kitartását. Érdekes, hogy Herman Ottó közéleti- sége, markáns politikai nézetei, pályája kevésbé hatnak. (Talán mert nem ismerik?) „A mai fiatalok sem Herman Ottóra, sem más, bármilyen nagy emberre nem akarnak hasonlítani — mondták —, csupán egy-egy tulajdonságát vesszük át”.

Érdekes és figyelemre méltó ezeknek a gyerekeknek a véleménye a lokálpatriotizmusról, a közvéleményről. Az egyik kislány azt javasolja (tanárnak készülj. hogy a helytörténet legyen érettségi tétel, mert szégyen az, ha az ember nem ismeri a lakóhelye múltját, (a diákok egyhar- niada bejáró vagy kollégista). Úgy vélték, hogy a miskolciak — általában — keveset tudnak Herman Ottóról, Kaffka Margitról, Szabó Lőrincről. Szemere Bertalanról, Palóczy Lászlóról. Dérynéről, egyszóval a város és a megye történelmiirodalmi nevezetességeiről. Kritikusan — önkritikusan szemlélik a dolgokat, önmaguk tudását is. „Tudjunk kevesebbet, de azt alaposabban és mindenki.” Meglepett az is, ahogy a versenyekről. vetélkedőkről vélekedtek. Túl soknak tartják bennük a látványos elemet, a kirakatot. S csoda ezek után?, hogy élénken érdekelte őket az újságírás, újságcsinálás (ősztől nekik is lesz!), az a mód, ahogyan az iníormáció(ka)t szolgáltatjuk. Egy ilyen beszélgetés — még ha tematikus is — minddig el-el- kalandozik, váratlan fordulatokat hoz. Állítom, hogy sokszor nagyobb élmény az újságírónak, mint a gyerekeknek. Hogy polihisztorok lesznek-e, nem tudhatjuk. Nyitottságuk, érdeklődésük azonban minden bizonnyal tetszene Herman Ottó mesternek is.

(horpácsi)

Medgyessy Ferenc szobra a régi múzeumépület előtt

Peleháza

Peleházát sohasem kerülik el a Lillafüredre látogató országjáró diákok

Az udvar nem sokat változott. Az idős Herman Ottó tavasztól őszig innen indult jóformán naponta horgászni. Estefelé rendszeresen fölkereste kedves horgászóhelyeit, s élvezet volt nézni, hogy vetette ki horgát a vízbe, rántotta ki a horogra került halat, szedte le a horogról, s koppantottá főbe jó szegedi bicskájával — ne kínlódjék szegény. Ha nagyon fiatal került horogvégre, az bizony visszakerült a vízbe, nem pusztította a halat, ö csak élvezte a , horgászás nemes gyönyörűségeit. Le- szih Andor, az első miskolci múzeumigazgató emlékezett így vissza Herman Ottó hétköznapjaira, s az ö leírásából ismerjük Peleházát is úgy. amilyen volt: előtte a csobogó Szinvával, a kert végében Fehérítői ápa egyik hatalmas sziklájával, a kert közepén pedig sudár virággal — bíborvörös kóróval. Ezt ültette dísznek a kert közepébe. Gyakran látták őt magát is felbukkanni a házban és a ház körül. Innen indult hosszú sétákra, megfigyelő utakra. Peleházán írta a Magyar halászai könyvét is. Ahogy a gyermekkor színhelye Alsó-Hámor volt, az öregkoré Peleháza. Az imádott Bükk közelében, melyet így ír le a Bükkerdő című írásában :

„Gyermekéveim legszebb emlékei a Bükkerdőből mosolyoglak felém. Hányszor osontam ki a házból, mé- lyedtem be a bükkösbe, az egyetlen templomba, amelyben igazán szívesen és eszem szerint tudok ájtatos lenni! És milyen is ez a templom! Földjét halovány- sárga levelek borítják oly szépen, mintha nem is a szél, hanem gondos kéz hintette volna el. A suda- rak oly egyenesen, oly merészen állnak, mint. a gól templom oszlopai, de oly komoran, mert kérgük szép világos-szürke, fehérrel átfutott, s a márványozást a moha végzi rajtok. A koronák is úgy őrnek össze, mint a gót bolthajtás íve- zele; de a bükkerdő bolthajtása kacagó zöld, s mesterlyukain nem a padlás szennye, hanem a tiszta kék ég nézeget be, belopódzik rajtuk a napsugár, mely a rezgő levelek árnyékával játékbt űz a sugarakon, s ha forrásra talál, mint a tükörről úgy' pattan vissza róla, hogy valamelyik sudár derekára titokzatos Máriákat rajzoljon.”

A bükkerdő ma is olyan, és Peleháza se sokat változott. A képek a falon, az íróasztal a sarokban. Mintha el sem árvult volna. S a belső szobában a Bükk madarai. Tavasszal, s nyárelőn csapatostul jönnek a

látogatók. Közelről, távolról, főleg országjáró diákok. Tóth Józsefné, a gondnok tizszer-hússzor is elmondja naponta, ki volt e ház egykori lakója, mit csinált, mit kell tudni róla. Elmondta azoknak a gyerekeknek is. akik a szabolcsi homokról kirándultak a Bükk erdőiben, s nem betévedtek, hanem eljöttek az emlékházba. Hogy mit jegyeztek meg az elmondott szavakból a gyerekek, az életrajz adataiból, ki tudja? De elmenőben elkaptam két fiú párbeszédét:

— Nézd csak, fecske! —• mutatott az ajtó fölötti fecskepárra.

— Az a! Csak kár, hogy lelőtték!

Lehet, hogy az életrajzi adatokat elfelejtik. De valami megérinthette őket abból, amiért Herman Ottó egész életében dolgozott.

Herman Ottó: A művelődésről

A legszabadabb, a legerősebb népek nem azok, amelyeknél egyes rétegek vagy kivételes egyes szellemek válnak ki műveltségük vagy más kiválóbb tulajdonságaik által, holott a nép zöme a sötétségben íetreng. hanem azok, amelyeknél a bár szerényebb fokú műveltség minél egyetemesebben hatja át az egészet.

Hogyha azon leszünk, hogy a nemzeti sajátosság számbavételével az anyagi és szellemi fejlődés rugóit a nemzet zömére alkalmazzuk, akkor fejlesztünk, erősödést érünk.

Hogyha a sajátossággal nem számolunk, idegent oktrojálunk, még mielőtt a nemzet odaemelkedett, hogy a szellemi magasabb foknál fogva fogékonysága, alkalmazkodási ereje növekedik: hanyatlani fogunk.

A mívelődésről tudjuk, hogy amily mértékben nemesít, olyan mértékben szerzi és árasztja a valódi jólétet is: a minél magasabbra tör, amelyen a szellemi ember az anyagival összehangzik.

De noha e fok eszményi, azt szem előtt kell tartsuk: leiéje kell, hogy törekedjünk az egzakt vagy tapasztalati tudós terén éppen úgy, mini törekszünk ilyen fokra akár a morálban is, mely szinten a gyarló ember által elérhetetlen eszményt tartja szeme előtt, s így törekszik a jobb felé.

A tapasztalati tudás terén a törekvés munkával és áldozattal jár: a munka a szel lemé. az áldozat az anyagé is; mind a kettőt meg kell, hogy hozzuk, mert szellemi és anyagi áldás képében fordul meg, és kerül vissza ahhoz, aki a haladás ösvényét tartja.

És minékünk, magyaroknak, ezt nagyon is szem előtt kell tartanunk, mert a viszonyok összessége, amelyek közölt

létezünk, lépten-nyomon azt mondja nekünk, hogy nemcsak erőfejtésre, hanem erőfeszítésre van szükségünk, ha célunk az, hogy jövőt érjünk. Márpedig ennél szentebb célunk nincsen.

Kutatjuk az emberi szív, az emberi kedély világát, vagy bármit is', ami az embert mint egyént, az embereket mint társadalmat, az emberiséget mint egészet mozgatja, izgatja. Legyen az szeretet, legyen gyűlölet, legyen boldogság vagy boldogtalanság, öröm vagy bánat, erény vagy bűn: ott áll előtted a

világköltészet szelleme, ragyogó nevek soraiból kisugározva és bevilágítva szíved, kedélyed utolsó redőjét is.

És mindezekből mi szól? Mi az, ami őket nagyokká tette? Mi az, ami örökkön

örökké hozzájuk vezet vissza, mi világítótornyokul, kalauzukul avatta fel az emberiség számára?

Az igazság, amelyet hirdettek, amelyért, ha kellett, meg is szenvedtek, ha kellett, meg is haltak.

Az emberiség ezt tudja is; háládatos irániak; emberileg megörökíti alakjaikat ércben, kőben, megüli emlékezetük forduló éveit, napjait. És amidőn az emberiség ezt teszi, megadja nagyságuknak, a valódi nagyságnak mértékét is.

Az igazi vezérnek földi bére nincs: övé a küzdelem, övé a szenevdés, de övé az örök igazsággal járó örök szeretet is, mely a válság perceiben éppen úgy, mint az évek és a napok fordulóján, fölidézi emlékét, szellemét a századok végéig.

Sírja a hámori temetőben. Kívánságának megfelelően, hamvait ide hozták át. s egy hatalmas kőtömbbe vésett sas őrködik fölötte. Fotó: Laczó József