Észak-Magyarország, 1985. május (41. évfolyam, 101-126. szám)
1985-05-25 / 121. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. május 25., szombat A közművelődés A tyúk—tojás vitához hasonlatos a kultúra és a gazdaság kapcsolata. Legalábbis ilyen érzések kerítik olykor hatásukba az embert, amikor az elsődlegesség kérdését vitatják. Mert való igaz, a kultúra anyagi teltételeit a gazdaság teremti elő, de a kultúra (s nemcsak a tudomány) segítheti a gazdaságot a több előteremtésében. Régi igazság. hogy kiművelt emberfők nélkül féllábú óriás a technikában elől járatos, gazdaságilag erős ország is; mi több, kiművelt emberfők nélkül egyáltalán elképzelhetetlen ilyen, a példa kedvéért felhozott ország. Ezért is hasonlíthatjuk a tyúk—tojás vitához azt a másikat, magáéit való, öncélú kérdés- feltevésnek. Az elsődlegesség eldöntésénél ugyanis sokkal fontosabb, hogy a kettő szorosan összefügg. egyik sem létezhet a másik nélkül. Nem új megállapítás ez sem — meglehet, nem is tartják sokan eredeti gondolatnak —, de alighanem sokszor kell még ismételnünk, hogy igazságát valóban mindenütt és mindenki ne csak felismerje, hanem el is ismerje. A közművelődésben dolgozók az elmúlt öt esztendőben meglehetősen gyakran „panaszolták fel”, városfalakéhoz hasonlóan erős ellenállásba ütköztek sokszor, ha az üzemeken belüli művelődés szélesítéséről volt szó. Amikor a gazdaságok pénztárcája laposabb lett, amikor szerényebben kezdtek csordogálni a pénzeszközök, elsőként a művelődésre fordítható összegeket nyirbálták meg, vagy zárták el. Szerény vigasz, hogy a gazdaság — az üzemek, a szövetkezetek — viszont napjainkban egyre gyorsabban rádöbbennek, a művelődés nemcsak pénzt visz el, pénz is hozhat. (Ha már muszáj mindenáron ilyen konkrétan fogalmazni, ilyen racionálisan gondolkodni!) Ez a ..nyereségszemlélet” persze nem mindig direkt, egyértelmű, legelsősorban is ott érezhető, hogy az üzemek (főként a kisebb üzemekről van itt szó) sokszor nem tudják belül megoldani a szakmai továbbképzésekkel kapcsolatos feladataikat, és felhasználják a közművelődési intézményhálózat széles kapcsolatait a maguk érdekében. A belső továbbképzésekhez kérnek szakember előadókat, ismert szaktekintélyeket. akikhez nyilvánvalóan — a már kiépített utakon — könnyebben, gyorsabban juthatnak el az. i n tézrhény hálóza t segí tségé- vel. De, ahogyan az encsi művelődési központban hallottam. arra is volt már példa, hogy egy ruházati szövetkezet azzal kereste meg őket, szervezzenek műsoros divatbemutatót. A „szakmai ártalom” közvetlenül kimutatható és nem is kárhoztatható. A szórakozás mellett nyilván nemcsak a látványban gyönyörködtek a résztvevők (eg.ytől-egyig a ruhaipari szövetkezet dolgozói), hanem módjuk nyílt a munkával, a közös dolgaikról való gondolataik elmondására is. Feltételezem ezt már csak azért is, mert azt is kérték a népművelőktől, hogy hozza őket össze ezen a bemutatón tervezőkkel is ... Hogy profitáltak-e a találkozóból, s hogy mennyit profitálhatnak, nem tudom, de a szórakoztató rendezvényre szánt pénz mögött r-asven is nvilvánvaló volt a szándék: valamiféle kitekintés, talán ötletszerzés is. A művelődési központ nyilvánvalóan valamiféle közvetítő szerepet tölt be, töltött be ebben az esetben. Mondhatnánk úgy is, szolgáltatást vállalt fel. Mint ahogyan szolgáltató funkciót tölt be akkor is, amikor szakmásító tanfolyamokat szervez, átképzéshez biztosít előadókat. Ez is egy szerepkör, amelyet a közművelődésnek nemcsak saját érdekében, de fel kell vállalnia. Persze sajátos érdekei is erre terelik. hiszen a mind költségesebb, de a hagyományok és a szokásjog alapján ingyenes, vagy csak képletes beléptidíjú egyéb rendezvényeiket ezekből a tanfolyami bevételekből tudják szervezni. Bár vannak kísérletek, azért egy-egy író-olvasó találkozóra. kiállításra ma sem szívesen kérnek beléptidíjat a művelődési intézmények. S az amatőr művészeti mozgalom (ennek a költségei is folyamatosan nőnek, hiszen hogy csak a díszítőművészetnél maradjunk, rendkívül anyagigényesek a szakkörök) fenntartásához is elégtelenek lennének a pénzügyi források. Túlságosan egyszerű lenne azonban csak erre visszavezetni a hagyományos népművelői formák mellett megjelenő, s egyre izmosodó szolgáltató jellegű tevékenységet. Nemcsak az anyagi bázis biztosításáról van itt szó. Inkább a kultúra eddig elhanyagolt (s éppen ezért vissza is ütő!) területéről, az úgynevezett hétköznapi vagy munkakultúráról. A művelődésnek nemcsak a magas művészetek, az irodalom, a képzőművészet, a zene (hogy csak néhány példát említsünk) közvetítését kell felvállalnia. Valamiképpen részt kell vennie abban az emberformálásban is, ami nemcsak képesebbé teszi őket a művészetek befogadására, de alapozza is ezt a képességet. A z alapozás sokkul tágakban értendő, benne foglaltatik a gazdasági háttér is, a szakmai erősödés is. Mert nem igaz, hogy aki a saját munkájában nem tud előrelépni, az igényli (igényelheti) az igényes művelődést is. Az általános önműveléshez a legközvetlenebb út a munka- kultúrán keresztül vezet. Ez az egyébként, amiben összefutnak az egyén, az üzem (a gazdaság) és a közművelődés érdekei is. Csutorás Annamária Két első lemezen A Miskolci Új Zenei Műhely Talán furcsa a feleim, hiszen. hogyan lehet két darab is az első lemezből? — kérdezheti az olvasó. A Miskolci Üj Zenei Műhely mégis elmondhatja ezt magáról, hiszen egyszerre jelent meg a lemezboltokban Töröcsik Mari színművész első sanzon- lemeze, melyen a miskolci muzsikusok kísérik a közkedvelt művészt a (csak látszólag) könnyű műfajban lett utazásán és Töröcsik lemeze mellett kínálják a Műhely első önálló lemezét, melyen.a mintegy HO darabból álló repertoárjukból öt müvet mutatnak be, négy szerzőtől. Nagyon vártuk már mindkét nagylemezt, hiszen a Műhely — miként arról lapunk többször beszámolt — évek óta kitartó szakmai szívóssággal, művészi alázattal és emberi következetességgel mélyül el századunk új zenei irányzataiban. Eme alkotói építkezésben nemcsak a művészi tökéletességre, a szakmai, mesterségbeli pontosságra és gazdagságra törekedlek, hanem — mint a Műhely koncertjeinek rendszeres látogatói igazolhatják — sikerült megosztaniuk munkájuk eredményeit a közönséggel is. Különösen fontos ezt ma hangsúlyozni. mikor a legújabb művészi törekvések — legyen szó bármely más művészeti ágról — gyakran ütköznek a közönség értetlen közömbösségébe, néha megalapozatlan elutasításába. A Miskolci Üj Zenei Műhely elmondhatja magáról, hogy a zeneileg képzett, a muzsika világában jártYts „vájtfülűek- töl”, a zenét csak mint hangulatokat, érzelmeket keltő és azt élvező átlagos közönségig népes tábori építhetett maga köré. A most megjelent hanglemezzel ez a tábor remélhetőleg szélesebbre bővül, hiszen számos zenei csemegét szólaltatnak meg abban a válogatásban, melyben felölelnek a századelő új zenei irányzataitól jelenkorunk zenei kísérleteiig több, kiérlelt stílust. Anton Webern szeriális kompozíciós technikája, Bruno Maderna egy ívbe komponált, többszólamú zenei építkezése, Edgar Varese újraszervezett hangszintartományai és Igor Stravinsky koreográfiát ihlető, nagyívü szimfonikus hangzásai olyan expresszív hangzásokat kelte, nek életre a Műhely muzsikusai által, melyek korunk emberének legszélesebb érzelmi spektrumát járják át. A koncertekről ismert magas szintű előadásban Bruckner Adrienne szoprán hangja, Füzes Mária hegedű, No- vák József klarinét, Pataki Pál tenor szaxofon és Kincses Margit zongoraszólója illeszkedik a Műhely egységét megteremtő Selmeczi György zeneszerző karmesteri dirigálása alá. Töröcsik Mari lemeze egészen más zenei világba invitál, melyen a művésznő a hazai és francia sanzonok hangulatát, világát teremti meg — „töröcsi késén” — a Műhely kiváló kíséretében. E lemez B-oldalának zeneszerzője Selmeczi György. A lemez anyagát a televízió egy korábbi műsorából ismerhetjük. Végezetül — talán rendhagyó módon — szólni kel! a lemezborítókról is, melyek tökéletesen visszaadják tartalmuk hangulatát. Köszönhető ez — a Műhely önálló lemezénél — Elekes Károly, — a Töröcsi k-lemezen — Demeter Miklós és Pap Tibor — fotósoknak, grafikusoknak. (szendrei) ... centiken múlott, hogy a fél karom megmaradt. Még most sem értem .. . Miért csinálta? Meg akart ijeszteni talán? Még csinos fiatal lány sem vagyok, akinek ki lehet kiabálni valami ... ö .. . szóval olyasmit. öregember vagyok, elmúltam hatvanöt éves. Nem ... nem jegyeztem meg a számát, látom én azt a vaksi szememmel? Ponyvás teherkocsi volt, egy a sok közül. Különben is, engem egyáltalán nem az vigasztalna meg, ha felelősségre vonnák a sofőrt. Csak megkérdezném tőle, hogy miért? Miért tette... ? Bőcsön ma négyféle autót láthat a szemlélődő. Sörgyári teherkocsikat és személyautókat — ezek az ottani megnevezés szerint az ún. „söröskocsik” — idegen, átfutó és persze helybéli személykocsikat. A helybeli személykocsik száma az utóbbi években alaposan meggyarapodott. Az ottani (otthoni?) baleset részükről azonban igen ritka, mert vezetőik maguk is falusi emberek lévén, tudomásul veszik a szűk utcákat, libát, kacsát és egyéb aprójószágot, porosZkáló lovas kocsit és tempósan pedálozó biciklistát, egyszóval — az egész falusi környezetet. Ahol minden lassúbb, mint városon, ahol nincs forgalmi dugó és sietség, mert mindez a falusi „etika”' szerint fölösleges és tilos, mert aki falun végigporzik, az könnyen elgázolhat valakit vagy valamit, mert a falusi ember még nincs rohanáshoz szokva (annyira!), és mert aki élete java részét vidéken érte meg, az nem lesz bolond a hátralévőben KRESZ-könyvet bújni, annál is inkább, mert a KRESZ itt nemcsak papíron létezik, hanem az emberekben, és egyszerűen emberségnek, józanságnak hívják ... Indiában szent állat a tehén. Bőcsön csak megbecsült, drága és egyre kevesebb, de ha estefelé tarkán és port verve hömpölyög ha- rangkonduláskor a csorda, édeskés istállószagot sodorván maga körül, és az X-ből Y-ba száguldó autós idegesen beléhajt, tülköl és tépi haját, és a kormányt markolva a fenébe kívánja az egész falut, és leparasz- toz boldog-boldogtalant, az bizony hamar megkaphatja a „szent” jelzőt maga is, de kibővített formában és megérdemelten . . . ! „Ajándék” volt Bőcsnek a sörgyár.Létével már nem falu volt többé, hanem „urbanizálódó község”,ami nagyon szépen cseng, de annyi sebbel és torzulással alakul ki a valóságban. Ezt a folyamatot feltartóztatni nem lehet, igaz. nem is akarja senki, a szükségszerű ellen kár hadakozni, aki nyugalomra vágyik, szedje a sátorfáját és költözzön egy hegyi faluba, míg az iparosodás ki nem űzi onnan is. De ilyen ember aligha akad. Az idős embernek a világ már csak van, az „igazit” önmagában hordja, a középnemzedék tudomásul vesz és beilleszkedik, a fiatal pedig örül, és kihasználja a lehetőségeket. Minden újonnan felavatott intézmény áldozatot követel; tartotta a néphit. Arany János versében ugye öngyilkosok buktak a Dunába a hídról, mely „nyeré a Szűz Szent Margit nevet...” A ma emberének esze ágában sincs leugrálni sehová, vagy ha mégis, az korántsem avatási célból történik. A bocsi ember fejében meg sem fordult annak idején a gondolat (az átadáskor), hogy levesse magát a gyárudvar betonjára, áldozat mégis volt. Nem úgy persze, hogy valaki elhatározta, namármost én egy sörösautó alá vetem magam, mert így kívánja a Gyár-szellem, dehogy, csak egyszerű, sima gázolások történtek, és lön a megholtból „áldozat” — akaratán és másak akaratán kívül. Az utcákon a „végzet” csörömpölt és dübörgött, ZIL- ek és Roburok. A helyrehozott, lehengerelt út egyre csábítóbb. Jönnek. Zajosan és zajtalanul, sivítva, berregve, zümmögve, dübörögve, csörömpölve, dohogva, száguldva és sietve, ki mit vezet és hogyan. Monstrum sörszállító'k, szélességük kis híján az út szélességével egyenlő, virgonc személykocsik, darázshangú motorok, trappoló lovas szekerek, karcsú biciklik kerekei surrogva nyalják a betont, gyalogosok, alaposan leszorítva az út szélére, ahol nincs járda, és sok helyütt nincs! A falu bámulja ezt a meglódult forgalmat, és morog és rosszkedvű, és egyelőre nehezen tud alkalmazkodni. mert a lakók többsége Miskolcon dolgozik ugyan, de otthon megszokta a forgalommentes utcákat, és most mérges, hogy már itthon is rajtra ikészen kel! osonnia'az. út mentén, s az adott pillanatban inkább tejest ugornia az. árokba, mintsem szétlapítsa egy sörösautó, hogy mielőtt átvágna a túloldalra — öreg né- nék szomszédoláskor —, elmorzsoljon egy imát, és előre, hátra, oldalra néznie, fékeznie, megállnia mái csak a saját leken'tett udvarában nem kell. Hegyi faluban jártam tavaly nyáron, ahol az utcán tyúkok, csirkék kapirgáltak, a kátyúkban kacsák totyoglak, libák sziszegtek hidegen ránk, és gyerekek rúgták a labdát házkaputól házkapuig. Idill. Micsoda tömegmészárlást végeznének sok nagy- és kisközségben ma már az autók ilyen helyzetben'1! Mint ahogy végeztek is — nemcsak iBőcsön, másutt is —, mígnem a gazdasszonyok belátták, hogy szitok és sirámok helyett okosabb dolog befoltozni a kerítés alján lévő mesterséges lyukat — az udvar kopár, már kicsipkedte a jószág, ellenben az árokpart gyepes —, feljelentés helyett megkötni a Bodrit, és megpofozni a gyereket, ha az kicsórja a lámpa nélküli kerékpárt a kamrából, vagy rászánni a pénzt arra a nyomorult lámpára, különben büntetés lesz, ami a jobbik eset, vagy a gyerek megy rá ... De az alkalmazkodásnak ez csak az egyik oldala. A falué. És a Gyár? A gyárak? Ök mit tesznek „rakoncátlan gyerekeikkel”? A harminc-negyven éves re- nitenskedőkkel, kik kedélyes vigyorral szorítnak le út- szélre gyalogost és biciklistát, útszéli kifejezésekkel spékelve, ha ifjabb korban lévő asszonyszemély az illető, kik az istennek se fékeznének le egy kutya előtt, a lassúdad vezetőt fitymálva előzik, pedig jól látják, milyen keskeny egy falusi út, a lovas szekeret átkozzák, a megfontoltan haladó busz mögött — mivel azt előzni mégiscsak rizikó — türelmetlenül dudálnak, és vágtatnak, vágtatnak, és cigi lóg a szájsarokban, és övék nemcsak a fenekük alatt lévő gépmonstrum, de az egész világ! Kié a hiba? Kamasz gyárak, öreg faluk. Nem szoktak még össze. Sok faluban nincs még kialakult rend, nincs rögzült szabály, nincs közlekedés, csak egyre növekvő, kaotikus forgalom. Hol a megoldás? Választ csak az idő, s az időben élő, létező, közlekedő emberek embersége adhat. Ezt reméljük ... Keresztény Gabriella A miskolci utcán
