Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-20 / 92. szám

1985. április 20., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 Miskolci macskakövek A Miskolcot hosszában kettéosztó Szinva egy na­gyon rövid, még — és bi­zonyára még nagyon soká­ig — befedetlen szakaszát jártam be a minap. Onnan, ahol előbújik a betonhéj alól a Vándor Sándor ut­ca elején, s ahol hajdan a Király-fürdő állt, le a Kun Béla utcáig, az egyetlen a második világháborúban fel nem robbantott hídig. Szemlélődésemre az adott okot, hogy néhány hete if­jú kollégám megrótta a bal part sáros utcáját, név­telen utcának vélve azt. Másrészt meg életem emlé­kezetes szakaszai kötődnek ehhez a környékhez. A jobb parton indultam. Ott, ahol egyetlen ház áll már csak a hajdani Hadi­rokkantak utcájából, a ko­rábbi Belgrád utcából. Az utca teljes bal oldala el­tűnt. a jobb oldalún is csu­pa új betonház a Melinda utcáig; azon túl meg a Fáklya mozi egykor kiemel­kedő tömbje, meg a Kun Béla utca sarkán a kis bér­ház — tizenegy éven át volt otthonom — árválko­dik az utóbbi években ma­gasra nőtt környezetben. Lassan sétálok az új Ha­dirokkantak utcáján. Pró­bálom megkeresni, hol le­hetett az a barna deszka- kerítés, amely mellett ép­pen fél évszázaddal ezelőtt az első cigarettát próbál­gattam, de nincs már er­refelé semmi régi építmény, még egy jegenyefa se — pedig az is volt! —, ami támpontot adhatna. Az új házak környéke viszonylag gondozott, egyenes soruk határozottan rendezettebb a régi girbe-gurba utcács­kánál, noha hangulatuk nincs. A kis udvarokból ki ­hajolt az akác, meg a vad- gesztenye ága is áthajlott a kerítésen, most meg kerí­tés sincsen. A hajdani Mar­git utca helyén szép, szé­les sétány, az utca túlsó vé­géhez közel született Kos- suth-dijas költőnagyság ne­vével. Kiegyenesedett ez az utca, csak a patak kanya­rog változatlanul. Régen, télidében — többek között — itt szórták le a havat a lovas kocsikról a vízbe. A Melinda utca régi ipszi- lonszerű elágazásai eltűntek, derékszögben köti össze a patakpartot a Vörösmarty utcával, kiágazásainak semmi nyoma, mint aho­gyan semmi nyoma a pár­huzamos Jósika és Bors ve­zér utcáknak se. Illetve ez utóbbinak van rövid ma­radványa a Melinda utcán túl. Zegzugos kis utcák, közöcskék, andalgó elbúvás- ra alkalmas tájak és több­ségben rozoga, öreg házak helyén szellős új lakótelep, szokványépületekkel, ját­szótérrel, iskolával, boltok­kal. A Fáklya, egykor Corso mozi előtt kevesen vára­koznak a kezdésre. Ez is valami ötvenesztendős. Vio­la úr, a hajdani gazda ide­jében nagyon népszerű volt. Most meg egy egész lakó­telep vari mellette! Egyszer érdemes lesz ide külön is eljönnöm. A híd a Kun Béla (korábban Malinovsz- kij, azt megelőzően Soltész Nagy Kálmán) utcán négy betonobeliszkjével egyked­vűen szemléli a környéket. Pedig emlékezhetne 1944. november—decemberének fordulójára, amikor meg­menekült a felrobbantás­tól. meg 1956. október 26- ra, amikor gyilkos ellenfor­radalmárok itt emberélete­ket oltottak ki. A másik parton jövök visz- szafelé. A Kun Béla u. sar­kán igen elöregedett az egy­kori Fischbein-ház, mellőle már hiányzik a kétlakásos, pusztai cselédházakra em­lékeztető építmény. S itt kezdődik az utca, ami nem volt, s ami ma sincs, mert csak a később ide. a parti üres helyre települt beton­garázsok sora szürkül a por-, illetve sártenger két oldalán. Most mintha va- lámit kezdenének itt épí­teni ... A folytatás már ut­ca, illetve az egykori utca vége. Kóris Kálmán nép­rajzkutató nevét viselte az utóbbi évtizedekben. Ma már csak öt ház van be­lőle a Katalin utcától ke­letre. A sarkon, ahol vala­ha az Épületbádogozó Vál­lalat pincemühelye volt, most is működik valami­lyen intézmény, szemben vele aprócska eszpresszó. Az utca további része el­tűnt. Régebben Telegdi ut­cának hívták. Katalin ut­cai végén állt a Kun Lajos vasárugyár, aztán volt ben­ne szeretetotthon, több ka­ritatív intézmény, sok-sok kis lakás és a belső végén, azaz az elején pedig a sok­szögletű épülettel büszkél­kedő Kiráy-fürdö, amelyet a 3-as út építésekor bon­tottak le. Sokan sajnálják ezt az épületet, mert jelleg­zetes volt, s mint utóbb a Flórián-malomból, a fan- tázia-gazdagabb építészet ebből is varázsolhatott vol­na valami szépet, s nem­csak cirkuszok átvonuló he­lye lenne itt. A Katalin utcát gyalo­gos fahíd kötötte össze a Szinva fölött folytatásával, a Margit utcával. Most szé­les betonhid áll itt, az ut­ca is kiszélesedett, az ele­jét meg gyalogúttá tette a Bajcsy-Zsilinszky úti „du- fartos ház”. Ahol most Pa­tyolat-fiók. meg tejcsárda van, egykor faszéntelep volt. Indigókék papírzsá­kokba csomagolta a vasa­lószenei egy első világhá­borúból itt ragadt hadifo­goly és lovas kocsival hord­ta szét a városban. A mai Bajcsy-Zsilinszky út itt ért véget, csak az OT1 háza állt még errefelé, a mai bőrgyógyászati rendelő. (Az utcacsonk Tisza István ne­vét viselte.) Ifjú kollégám, aki meg­rótta a sáros Szinva-parti utat, koránál fogva sem is­merhette a már emlékek­ben sem élő vidéket. El kellene őt, meg más fiatal barátaimat is vinnem leg­közelebbi ilyen sétámra ... (bencdck) . . . mégis azon ezrek egyike, akinek a sors — irodalmi munkásságáért — nem fizetett szellemi mara- dandósággal. Bizonyságként mondom, írom, a tévedés legkisebb veszélye is kizár­va: szülőhelyén, a mai Szendrő nagyközségben ke­vesen tudják „kapásból” megmondani, ki is volt Kö­leséri Sámuel. Mármint az ifjabb Köleséri Sámuel, merthogy kettő volt belő­lük, apa és fia. Természe­tesen, a XVII. és XVIII. században élt bölcseleti, teológiai és orvosdoktornak a nem ismerete miatt a szendrőieknek nincs miért szégyenkezniük. Egyébként is az idő rostáján, az egy­mást követő nemzedékek emlékezetén áthulltakért, a tovább nem adottakért az utódok nem felelősek. De ami késik — még ha év­századokat is —, nem mú­lik. Azzal, hogy ez alka­lommal Köleséri Sámuel életét, munkásságát kutat­juk, talán sikerül legalább egy morzsányit — egy szig­nót — bevésni az emléke­zés mestergerendájába. Ifjabb Köleséri Sámuel az 1663. esztendő november 18. napján Szendrő község­ben látta meg a napvilá­got. Atyja, idősebb Kölesé­ri Sámuel — református lelkészi hivatását gyako­rolva — és anyja, a debre­ceni származású Domián Anna ekkor már az ötö­dik esztendőt töltötte a községben. Az ifjabb Sá­muel megszületése után még három évet töltött a család a Bódva mentén, majd 1667-ben Tokajba költöztek, ám néhány év Irodalmi barangolások múlva a protestáns vallás üldözőinek zaklatásai miatt az ifjú Sámuelnek szüleivel együtt innen menekülniük kellett. „Azért az atyja Debrecenbe futott — írta Magyar Athe- násában Bőd Péter — és ott maradván, taníttatta szorgalmatosán. Alig volt tizenöt esztendős, elküldöt- te a belgyiomi akadémiákra; amelyekben nyelvekre s a filosofiának minden része­ire taníttatta." Valóban, a debreceni gim­náziumi évek után Köle­séri Sámuel 1080. február 17-én a leideni egyetem bölcsészhallgatója lett, ahol 1681 nyarán szerzett bölcseletdoktori címet. Ezt követően a franekerai egye­temre iratkozott be, hol 1684-ben avatták a teológia doktorává. Rossz nyelvek szerint azért nem lett be­lőle végül is pap, mert — külföldről hazatérvén Deb­recenbe — az első prédiká- lásakor elté”esztette a mi- atyánkot. Hogy igaz volt-e, vagy sem, nem tudhatni, az mindenesetre tény, hogy hazatérte után nemsoká­ra újból külföldre utazott, s Leidenből csak azután tért véglegesen haza, ami­kor harmadik diplomáját, az orvosdoktori címet is megszerezte. Itthon Nagyszebenben te­lepedett le Szendrő szülöt­te. „.. . csakhamar elhírese- dett — jegyezte fel róla Bőd —, minthogy minden­féle tudományokban nagy bölcsessége volt; az orvos­lás mesterségében pedig nagy földön mása nem volt, aki oly jól a nyava­lyák okait észrevette vol­na, s oly fundamentomoson orvosolhatta volna. Nem tartottak az ő idejében a két hazában hozzá hasonló tudós embert.” Éleiében nevét viharos magánéletével is ismertté tette. Például háromszor nősült, de mindhárom há­zassága sikertelenül végző­dött. Bár református vallá­sának számított, sokan — főleg halála után — val- lástalansággal vádolták. Az 1732. december 24-én Nagy­szebenben bekövetkezett halála után első felesége Klosius Ágnétha örökölte vagyonát. Az utókornak nagy tudása, nevezetes két­ezer kötetes könyvtára hí­re maradt meg csupán. Az is addig, míg végül el nem feledték. És ez nem volt nehéz. Hiszen Bőd Pétert idézve: „Halála után Kö lesériről kevesen mondottak jót. Tudományát ugyan el­lenségei is megvallották, s nagy bölcsességét; de ke­gyességét s cselekedeteit még jóakarói sem dicsér­ték.” Hajdú Imre Horgászversenyen jártam a minap. A tenyérnyi ta­vacskát pecabotot szoron­gató emberek ülték körül. Megszólalt a duda, mire az emberek mindenféle enni­valókat kezdtek hajigálni a vízbe. Mikor megelégelték, visszaültek a magukkal ho­zott kisszékekre. Aztán ismét dudáltak, er­re mindenki megragadott egy botot, melynek végére vékony nylon zsinór, annak a végére meg horog volt kötve, a horgon pedig min­denféle ennivalók fityegtek, s ki-ki ezt lógatta a vízbe. Vártunk türelemmel. Az eső egyszer-egyszer eleredt — ilyenkor az egymás mel­lett álló horgászok bús pa­naszkodásba kezdtek, hogy „micsoda pechünk van, ép­pen most kell esni ennek az esőnek, mikor a bo­lond is tudja, esőben nem kap a hal.” Később elállt az eső. A pecások lefejtették maguk­ról a viharruhát, de fél szemmel azért az úszót san­dították, amely állt a víz­ben, de sehogy sem akart alámerülni. Hogy a vétke­zéssel a pecások végeztek, jobb híján a szomszédok — hiszen csak karnyújtásnyi­ra voltak egymástól —, megint csak szóba elegyed­tek, előadva, hogy „micso­da pechünk van, éppen most állt el az eső, mikor a halak már megszoknák az esőzést, de lám, most megint nem kapnak, mert nem esik, hiszen azt a bo­lond is tudja, hogy eső után nem szívesen kapnak a halak”. Enyhe szél bodrozta a tó vizét nemsokára elfújva a tó fölött már egészen meg­állapodott felhőket. Kisü­tött a nap is, egészen me­leg idő kerekedett. A min­denféle színes úszók csak úgy villogtak a tükröződő vízen, de alámerülni csak nem akart egyik sem. Né­mely horgász gatyára vet­kezett a hirtelen támadt nagy melegben, apránként a többiek is követték pél­dájukat. végül már min­denki csak egyetlen szál fürdőnadrágban álldogált a tóparton, s mivel kapás nem volt, hát horgásztapaszta­lataikat tárgyalták a ver­senyzők. Panaszkodtak, hogy „miért éppen most kel­lett kisütni ennek a fránya napnak. Amúgy jó, hogy ilyen meleg van, de hát azt még a bolond is tudja, hogy nagy melegben nem kap­nak a halak, egészen ellus­tulnak, lemerülve a vizek mélyebb, tehát hidegebb ré­gióiba, egy kis feredőzésre, és eszük ágában sincsen, hogy a horgokra akasztott finomságokból falatozza­nak.” Pedig választék volt bő­ven. Az egyik horgász do­bozolt kukoricával kezdte az etetést, aztán mirelit tengerit akasztott a horog­ra. A másik? Ö mirelit ku­koricával végzett beetetést, ellenben a horogra kizáró­lag dobozos kukoricát ag­gatott. A harmadik búzakorpá­ból gyúrt labdacsokkal pró­bálkozott. tojásgránatnyi darabokat gyúrt belőle, az­zal bombázta az előtte ál­ló vizet, aztán pedig legye­ket tűzött a horogra. Szomszédja kamcsatkai mókushájjal összegyúrt ke­nyérbelet dobált a tóba az etetés ideje alatt, hogy az­tán a horgon földigilisztá­val kísérletezzen. Megint mások szarvashullatékra, dromedárolajra, masztodon őrleményre esküdtek, s en­nek megfelelően ilyesmiket szórtak a halaknak. Ám a halaknak nem le­hetett ezen a napon valami nagy étvágyuk. Lehet, hogy a versenyt megelőző ünne­pek alatt rontották el a gyomruk, vagy az is elkép­zelhető, hogy esetleg a ver­seny előtt jól bereggeliztek, s már nem voltak éhesek, csak szomjasak. Hogy kor­tyoltak-e vizet, azt a part­ról szemlélve pontosan nem lehetett megállapítani. De. hogy enni nem ettek a hor­gokra tűzdelt finomságok­ból egy falatot sem, az biz­tos. Végül úgy fújták le dél­után a versenyt, hogy a pecaúszók teteje szárazon került a partra. A mérle­gelő zsűrinek már-már úgy látszott, semmi dolga nem lesz, mikor az egyik ver­senyző a versenybíróság előtt, hátán hatalmas, ha­laktól duzzadó szakot ci­pelve megjelent. Kiöntötte őket a mérleg mellé odakészített dézsába, mire a bizottság körül egy­begyűlt horgászok fele csak tátogni tudott, a másik fe­lének pedig ez csak azért nem sikerült, mert eleve tátva maradt a szája. A halak — azt gondolván —, őket gúnyolják, egyszerre csukták be a szájukat. Hogyan sikerült magának ennyi halat kifognia, mi­kor nekünk még egy ekko­rához sem volt szerencsénk? — tette fel a kérdést az egyik sporttárs — kisuj- ját mutatva —, akinek leg­előbb sikerült abbahagynia a tátogást. Miféle csalit, halfogó készségeket hasz­nált? Erős zsinórral vagy véknyabbal, pergető vagy tekerő orsóval próbálkozott? — záporoztak egyre a kér­dések. Emberünk csak vállát vo- nogatta. — Én ugyan még csak pecabotot se hoztam. Mindössze annyit mondtam a halaknak: — Gyertek ki a vízből. A verseny végén az ünnepi beszédet állítólag fejből mondja a szónok. Ilyet nem hogy én, de még ti se lát­tatok! — s azzal visszabo­rította a dézsa halat a tó­ba. Csendes Csaba Bontják a régi sátoraljaújhelyi házat, hogy a helyére újat építhessenek Fotó: Laczó József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom