Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. április 6., szombat A Miskolci Képtár remekei: 5 Egri József (1883-1951): Cirkuszi kikiáltó, vegyes tchn., papii 48x64 cm. Hallatna Erzsébet: Nézegetem a kinyílott barkát. Halványzöld tőből pelyhes selyemgubó emelkedik ki, csillogó fehér, a tövénél szürkés. A selyem- gubóból ezüstfehér tűhegyek ágaznak szét, a végükön sárga pontok. Ha hozzáérintem az ujjam, sárga lesz az is. Virágpor. Hány tűből állhat a barka tüskés-puha virága? Számolni kezdem, harmincnál abbahagyom. Talán száz, vagy kétszáz. Kétszáz virágporpötty. A lexikonok szerint a barka kocsánytalan virágokból áll. Ezek elnyílás után mindenestül lehullanak. Gumónként kétszáz pötty virágpor a földben. Imponáló gazdagság. Imponáló pazarlás. Vagy imponáló biztonság. Persze, méretek kérdése az egész. Egy bogárnak a kétszáz virágpor-pont jelentős mennyiség. Az embernek nem. Ha mondjuk festéket akarna csinálni a sárga virágporból, több tucat fiatal fűzfát kellene letarolnia. Kivonná, festékké koncentrálná a sárga anyagot, s a több tucat fűzfa élete árán megfestene vele egy női sálat. A sálat egy no a nyakába tenné, egy- szer-kétszer-tízszer. Aztán a sárga sál kimenne a divatból, és a szemétre kerülne. Mire esetleg visszaalakulna fűzfává; talán többszáz év is beletelne. De manapság nincs idő kivárni ilyen lassú folyamatokat. Semmire sincs idő. Az idő is relatívvá vált. Tartalma bizonytalanná. S vele a barkák sorsa is bizonytalanná. * Nézegetem a kinyílott barkát, selymes fehér színeit, amelyek legalább tízfélék, a sűrű szürkésfehértől a csaknem eltűnő ezüstfehérig, azt a kis leheletnyi zöldet a tövén, s a két szélső kontrasztot: a szár mélybarnáját' és a kis tűk végén vakító kénsárgái. Talán ha festő lennék. Talán ha ismerném ezeknek az árnyalatoknak a lelkét. Talán ha úgy élnének bennem. mint muzsikusban a dallamok. Talán ha nem lenne szükség szavakra. Szavakra: nevekre. A névtelen színek mind személyes ismerőseim lennének, nem téveszteném össze őket soha senkivel. Egyéniségük rejtelmeit szavak nélkül megkísérelhetném papírra menteni. Vagy a formákat legalább. A tojásdad tövet, ami olt a végén, ahol a tűk egészen sűrűvé válnak, amorffá halványodik. A vo- nalkák rendszerét, a párhuzamosok lassú szétválását, azt a legyezőszerű feszülést, ami benne van ebben a mozdulatlanságban. Mozdulatlanság? Ez sem igaz. Holnapra, vagy talán már estére, a barka gumója elszakad az ágtól és leesik. Ha mozdulatlan volna, ez. sose következne be. Csak ezt a mozgást nem látom. Szerelnénk hinni, hogy amit nem látunk, nem lélezik? Nem, inkább szeretnénk tudni, mi az, amit nem látunk. Szeretnénk megragadni. De hogyan? A szavak gyengék, kopottak. A barka nem mozdul a vázában, mondom, de tudom, hogy mozog, láthatatlan és rettenetes erők mozgatják. A barka ugyanis él, és ezáltal feltartóztathatatlanul halad a halál felé. Lehel, ha festő volnék, és bár nem igényelném, hogy nevet adjak a színeknek, akkor is tehetetlen lennék. Lehet, talán tudnám, hogy a színek sem állnak meg egyetlen pillanatra sem, sűrűsödnek, sötétülnek, fakulnak, s elég a megörökítésre vágyó szem egyetlen rebbenése, már nem azonosak önmagukkal. Mi hát akkor ez az ámokfutó igyekezet? * Nézegetem a kinyílott barkát, immár mint egy soselátott jelenséget, valami idegent és megfejten- dőt. Ami annyit jeleni: azonosítandót. Azonosítani kellene önmagával, elhelyezni az ismert jelenségek rendszerében. Virág? A nárciszok, tulipánok, ibolyák között inkább holmi rovarra emlékeztet. De nem rovar. Rusztikus kézimunkák része, műanyag karácsonyfadísz is lehetne. De mégis: inkább valami bizonytalan szerves alakulat, a mohák, pókfészkek, elszáradt növényi rostok, megpöndörödött levélmaradványok, galacsinok televény- világából. Az átváltozások, a körforgás félreismerhetetlen jegye süt belőle. A hovatartozása. Aztán hátrább lépek, és elébem tárul a barka — nem az az egyetlen, nagyító alá vett kis képződmény, hanem az egész ág. Pompázatosán ülnek a sárgásfehér selyemgubók a hosz- szú ágon, az ág hegye az ég felé tör. Az üvegedényben víz csillog. Az ablakon át látható egy másik faág, azon ugyanez a csillogás, a tavaszi eső lehullni készülő cseppjei. Most, ebben a pillanatban kúszik el a felhő a nap elől, az ég, az ablak, a vízcseppek, minden felfénylik. A kis tüskés gubók mintha kigyulladtak volna, aranysárgán fénylenek. Ez mind ö, ez a semmi kis növény, ez az emlékezetre nem érdekes esemény egy vázában, ez a miniatűr futókaland életünk millió futókalandja közt. Maga a szédítő viszonylagosság. És maga a biztos pont is, az örökkévalóság, a tavasz ki- irthatatlan valósága. Egri József élete nem volt nyugalmas, önerejéből emelkedett a magasba, az emberi lét legmélyéről. Felesége. Pauler Juliska több híres professzort adó családból származott. Ez a rokonság Egrinek, akinek nem volt módja a rendszeres tanulásra, meglehetősen sok gondot okozott. Művészeti vonatkozásban is különleges helyzete volt Egrinek: müveit idegenkedéssel fogadták és befejezetlen vázlatoknak tartották. Érdes természete miatt sem volt mindig szívesen látott ember. Ez a kirekesztettség, meg nem értett- ség fejeződik ki különböző Krisztus-portréin és önarcképein is. A Cirkuszi kikiáltó önarcképe nem annyira a portrészerüség igényével készült, mint inkább abban a szellemben, amely kétszázötven éve foglalkoztatja a művészeket. Az alkotót a társadalom bohócnak, clown-nak tartja, méghozzá gyakran kellemetlen bohócnak, akinek prédikációszámba vehető megnyilvánulásai megzavarják a hétköznapok nyugalmát. Ez a szinte álkozódó fa* nyarság — melyet az elhivatottság tudata tesz olyan keserűvé —, adja meg a kép kiemelkedő jelentőségét a magyar piktúrában, ahol a művészönarcképek általában romantikusak, a művésziét gyakran hamis öntudatának gőzébe burkolóznak. Végvári Lajos 1985. május 20—25-ig TeMziós szemle Kőszegen A Megyar Televízió Vas megye Tanácsával, Kőszeg város Tanácsával, az Országos Közművelődési Tanácsosai. a Magyar Film- és Tévé-művészek Szövetségével, az Állami Ifjúsági Bizottsággal. a Magyar Úttörők Szövetségével és a Tömegkommunikációs Kutató Központtal együttműködve, hatodik alkalommal, 1985. május 20. és 25-e közölt rendezi meg a televíziós gyermekműsorok és gyermekfilmek kőszegi szemléjét, hogy áttekintést adjon a televíziós gyermekműsorokról és gyermekfil- mekröl. továbbá, hogy az alkotók széles körű tanácskozáson vitathassák meg tapasztalataikat esztétákkal, írókkal, újságírókkal, úttörővezetőkkel, pedagógusokkal és a társintézmények munkatársaival. A szemle programjában a bemutatókon kívül három nagyobb vita szerepel a következő témákkal: Értékek és értékorientáció a televízió gyermekműsoraiban — ennek előadója dr. Zsol- nay József, az Oktatási Kutató Intézet tudományos osztályvezetője —; Milyen viselkedési normákat közvetítenek a gyermekeknek készüli műsorok? — előadó dr. Pataki Ferenc, az MTA Pszichológiai Intézetének igazgatója — és A képi megjelenítés módja, a televíziós sajátosságok érvényesítése a gyermekműsorokban — ennek vitaindítóját Szőnyi G. Sándor lévérendező tartja. Immunológiai kutatások Az emberi immunrendszer az életkorral változik, a szervezet ellenállóképessége az öregedés során fokozatosan csökken. A geriátria — az öregkori betegségeket vizsgáló tudományág — szakembereit világszerte foglalkoztatja az időskori ellenállóképesség növelhetőségének kérdése. A belgrádi klinika geriátriai osztályán jelenleg ilyen céllal próbálnak ki hormonkészítményeket. Ezek egyike a Timex—L, amelyet a borjú thymusából — csecsemő- mirigyéből — választottak ki. A gyógyszer Milan Pesics jugoszláv kutató készítménye, aki ma az NSZK-ban dolgozik. de tagja volt annak a bostoni orvoscsoportnak is. amely elsőként fedezte fel a csecsemőmirigy szerepét az immunrendszerben. „Az olyan napot, melyhez évszázadok éto állandósult hiedelem vagy szokás fűződik, leles napnak nevetik." Jeles napok Hűsvét Az év naptári ünnepei közül a hús vét az egyik leggazdagabb hagyományú, szokásvilága ennek az ünnepnek az egyik legszerteága- zóbb. Ez derül ki többek között Bálint Sándor, a jeles néprajzkutató, irodalomtörténész gyűjtéseiből is. Nagyobbrészt az ő munkáinak felhasználásával adunk közre egy csokorra valót e jeles ünnep liturgikus és népi szokásaiból. A középkori húsvéti vallási misztika elnépiesedett maradványa az úgynevezett jézuskeresés. A Baranya megyei Hosszúhetény férfilakossága például húsvét éjszakáján egyenként felszál- lingózolt a Zengő-heg.y tetejére, ott tüzet raktak, s együtt várták meg a napfelkeltét. A hercegszántóiak jézuskeresés címén kimentek a temetőbe. Sem odafelé, sem visszafelé nem volt szabad beszélgetni, csak imádkozni, énekelni lehetett. A temetőben mindenki a maga hozzátartozóinak sírján gyújtott gyertyát. Ősi húsvéti szokás, a harmatban mosdás. Pomázon, Budakalászon az öregek a házkertbe mentek ki húsvét hajnalán, és ott harmatos kézzel simogatták végig arcukat. Mint mondták: a betegség és a szeplő ellen. Pilisborosjenőn pedig mezítláb jártak az emberek húsvét hajnalán a harmatos réten. Szokás volt ilyenkor a határkerülés. Székelyföldön a húsvét előtti nap estéjén, már vacsora után a legények, s a fiatal házasemberek a cinteremben, azaz a templomot környező temetőben gyülekeztek, ahol megválasztották elöljáróikat Ezek a főkirálybírók, dúlok, bírák, pap, énekvezetők és mások. Utána zsoltárt énekelve megkerülték a templomot, majd az alkalmi pap imádságot mondott. Azt követően végigvonultak a falun. Menet közben énekeltek. A mezőn kitisztították a forrásokat, s bő ivóvízért fohászkodtak. Ha az idő kedvező volt, akkor az egész határt bejárták. Ha nem. akkor csak a vetéskertet, a búzahatárt. Utána visszatértek a templomba. Már hajnalodon. mikor szétoszlottak. Útközben a legények fenyőágai törtek, színes szalaggal, cifra papírokkal és hímes tojással feldíszítve ezeket kedveseik kapujára tűzték. Ősi húsvéti szokás az ételek megszentelte tése. A megszentelt ételeknek többféle, jelképes értelmük is van. A szentelt ételt általában húsvét reggelén szokták megkezdeni. A gazda két falatot készít el legelőször: egy darabka kenyérre mindenből rak. Az egyik falatot a tűzbe, a másikat pedig a kútba veti. Amíg ez, meg nem történt, senki nem nyúlhat a maga részéhez. Ilyen húsvéti étel a kalács, amit Hangonyban és Szentsimon-> ban morványnak neveztek. Hangonyban külön cipót sütöttek a szegények, cigányok számára is, a család halol- taiért való imádkozás fejében. A legrégebbi húsvéti eledelek egyike a termékenység jele, a tojás. Ennek okát Bőd Péter a következőkben látja: „Helyes okát egyebet nem találjuk, hanem ezt, hogy fel-állván a Böjt Keresztyének között, semmi sírost, vajast, s tojást is enni szabad nem volt, a mely szokás mind eddig is meg- vagyon a Görög Ekklésiá- ban. A mely tojásokat azért a hosszú Böjtön egybegyűj- töttek, azokat osztán Hús- vétban nagy örömmel ették, osztották jó akaróiknak." Mezőkövesden a jó termés érdekében a föld végébe tojást ástak el. Az abaúji Büttösön régebben első szántáskor az eke elé néhány lépésre tojást tettek. Ha induláskor a tojás nem tört szét, akkor az első barázdában elföldelték. Egyes helyeken a háztetőn átdobták a piros tojást és ott ásták el, ahol leesett. Abban bízva, így majd elkerüli a hajlékot a villámcsapás. A másik híres húsvéti étel a sonka, ennek evése — az algyőiek szerint — megvédi az emberi attól, hogy kígyó vagy béka másszék a szájába, amikor nyáron kinn a határban, ebéd után megpihen. Göcsejben a sonka egy csontját a kémény füstjárójára tették, hogy a tüzet elriasszák vele. Lesenceújfa- luban sonkacsontot a rosz- szul termő fára akasztották. Győrvárott a padlás szarufájára tűzték, s mennydörgéskor egy darabját a tűzbe vetették, mondván: ez megvédi a házat a villámcsapástól. Kéthelyen rendkívül óvatosan bántak a szentelt étkekkel. Azt tartották, ahány darabka hús esik a földre, annyi iccéval kevesebb zsírja lesz a disznajuknak, ahány szem morzsa hull le a kalácsból, annyival kevesebb búzájuk terem. A szentelt ételek maradványait Szé- kelyföldön is megbecsülték. Csí keséké fa Iván a tüzes sebet a megégetett szentelt morzsa füstjével orvosolták. Húsvét másnapja — egyes vidékeken vízbevetőhétfö — elsősorban a fiatalság ünnepe. Az erdélyi Nyárád mentén a múlt század végén minden valamire való székely legény kötelességének tartotta, hogy húsvét napjának virradatára kedvese kapujára szép fenyőágat tűzzön. Húsvét hétfőjén minden házba, ahol fenyőág volt kitűzve, bementek a legények és a lányokat derekasan megöntözték. Ez volt a hajnalozás. Főleg a német ajkú településeken máig megmaradt szokás az em- mausjárás. A falu apraja- nagyja a nagymise után fölkerekedik, s kimegy a faluszéli pincesorra, ahol reggelig tart a mulatozás. A lányok, legények kint a szabadban labdáznak, hancú- roznak, az öregek bent a pincében borozgatnak. Orbán Balázs, a brassói Szent ßer- talan-templom előtti kalcas- iités, vagy kukeslon szokásáról ír: „Húsvét másnapján a fiatalság egybegyűlt a templom előtt. Itt egy gyümölcsökkel, cifra caf rangokkal, aranyos csecsebecsékkel fölépített fenyőágra arany pillével beraggatott fehér kakast kötöttek fel... nyilakkal célba lőttek rá. 'Ki a kakas életét eloltó legszebb lövést tette, az volt a nap hőse, s az áldozat tollaival fölékitve, díszmenettel vezették be az iskolába, hogy gyümölccsel vendégelje meg tanulótársait, Ezen ünnepélyt 1719-ben tiltották be.” Napjainkra a húsvéti gazdag lakoma (amelynek a tojás, a sonka, természetesen továbbra is fontos kelléke), valamint a locsolkodás a régebbieknél sokkal diszkré- tebb formája maradt csupán fenn. Például ilyenfajta köszöntővel. „Akom-bá- kom berkenye / Szagos húsvét reggele Leöntjük a virágot, ! Visszük már a kalácsot ...” Hajdú Imre
