Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-06 / 81. szám
1985. április 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 u ezrein /« A magyar ipar a második világháborút követően a szocialista termelési viszonyok közepette vitathatatlanul közelebb került a fejlett országok iparához, mint volt a háború előtt. Ezt bizonyítják az iparszerkezet, a termelőeszközök és kibocsátott termékek mennyiségének, a foglalkoztatottak képzettségének és szakmai struktúrájúinak változásai. Ezeket a jelentős mértékű átalakulásokat azonban nem minden esetben kísérte megfelelő mértékű minőségi javulás. Nem haladt kellő mértékben a műszaki fejlődés eredményeinek hazai alkalmazása, nem elég rugalmas és gyors alkalmazkodásunk a piaci viszonyokhoz. Fékezi a kibontakozást a gazdasági hatékonyság nem kielégítő alakulása, a sok esetben pazarló gazdálkodás az erőforrásokkal. Iparunk feladatainak eredményes teljesítéséhez átfogó, távlati fejlesztési koncepcióra, átgondolt iparpolitikára van szükség. Az iparfejlesztés alapvető eszközei mindebből könnyén1 meghatározhatók: meglevő tartalékaink jobb kihasználása, a szellemi és anyagi erőforrások hatékonyabb koncentrálása. Ily módon a fejlesztés fő irányai: természeti kincseink gazdaságos hasznosítása; mezőgazdaságunk igényeihez kapcsolódó korszerű gépek, agrokémiai termékek, csomagolóeszközök és biotechnológiai eljárások fejlesztése; az elektronika, főként a mikroelektronika fejlesztése; anyag- és energia- takarékos technológiák és berendezések kifejlesztése, széles körű alkalmazása; a termékek feldolgozottsági fokának emelése,- magas színvonalú. a szellemi és fizikai munkát célszerűen hasznosító tevékenységek fejlesztése. LEGFONTOSABB; A FELDOLGOZÓIPAR Ez hát a körülbelüli program; errefelé kell haladni az ezredfordulóig. Képtelenség valamennyi irányt egy rövid írás keretein belül sorra venni — emeljünk ki csupán néhány, lényegesnek minősíthető vonulatot. Például a feldolgozóipart, amelynek fejlődésétől, szerkezeti megújulásától a következő évtizedekben döntő mértékben függ az egész népgazdaság gyarapodása. Ez az a terület, amelyen a legtöbb hasznot hozhatja a magasan kvalifikált munka, itt van a legtöbb lehetőségünk bekapcsolódásra a nemzetközi ipari együttműködésbe. Ebből adódik a lecke: meg kell őriznünk, egyes területeken pedig javítanunk kell feldolgozóiparunk relatív nemzetközi versenyképességét, a termelési szerkezet formálásakor a gazdasági hatékonyságot és a piacképességet állítva a középpontba. Az ipar és a gazdaság teljesítőképességének alakulása, jövőbeni fejlődésünk nagymértékben attól függ, hogy mennyiben vagyunk képesek a lépéstartásra a világ iparában végbemenő szerkezeti és műszaki korszerűsítési változásokkal, termékeink piac- képességének fokozására. Ezek a követelmények főként az úgynevezett „elsődlegesen fejlesztendő” kategóriába tartozó ágazatokra vonatkoznak. Például az elektronikai ipar fejlesztésének feltétlenül elsőbbséget kell kapnia, hiszen az általa képviselt ipari kultúra a gazdaság számos területén a fejlesztés létfeltétele —, példa erre az adat- feldolgozás, a folyamatszabályozás, a méréstechnika, vagy az automatizálás. A VERSENYKÉPESSÉG KRITÉRIUMAI A szakemberek azonban óvatosságra intenek a túlzottan széles körű fejlesztési elképzelésekkel kapcsolatban. Az előttünk álló másfél, két évtizedben ugyanis erőteljesen meg kell válogatnunk: mit, milyen sorrendben támogatunk, mikor, mire adunk pénzt. A sorrend, pontosabban a prioritások köre, mélysége, a megvalósítás üteme csak a rendelkezésre álló erőforrások függvényében, a források átcsoportosításával egyidejűleg lehetséges. Mindez nem jelent mást, mint hogy meg kell barátkoznunk a tudatos és szándékos visszafejlesztés politikájával. Ennek a törekvésnek az általános iparpolitika szerves részévé kell . válnia, ahogy azt elviekben már jó néhányszor megfogalmazták különböző fórumokon. A gyakorlatban a megvalósításért még kevés történt. A különféle nyilatkozatok és dokumentumok a hetedik ötéves tervidőszakra vonatkozóan három, egymással kölcsönhatásban álló fő feladatot körvonalaznak. Az első: meg kell őriznünk és szilárdítanunk a népgazdaság külső egyensúlyát. Ez szükségessé teszi a konvertálható export-árualap bővítését, az export-import szerkezet cserearányt javító módosításait, a gyártmányfejlesztés és a piaci munka jobb összehangolását. A második fő feladat: az új növekedési pálya alapjának megteremtése, és ehhez az ipar jövedelemtermelő képességének nagymértékű növelése. Mindenekelőtt tehát az szükséges, hogy az ipar a ráfordítások csökkentésével, a felhasznált erőforrások ésszerű kombinálásával növelje hatékonyságát. Meglevő és ki nem használt lehetőségeinket sajátos módon a kedvezőtlen adatok mulatják: egységnyi nemzeti jövedelemre számítva nemzetközi összehasonlításban túlságosan sok eszközt, munkát, anyagot, energiát — és importot használunk fel. Gazdaságpolitikánk lényeges eleme —, de iparunk hazai társadalmi megítélése szempontjából sem közömbös —, hogy a belső piaci igények színvonalas kielégítése az iparfejlesztés egyik központi feladata legyen. Ez a harmadik fő irány. Egyrészt a lakosság megfelelő színvonalú ellátása iparcikkekkel, másrészt pedig az ipar és a többi népgazdasági ág közötti kapcsolatrendszer tartozik ide. ÚJ NÖVEKEDÉSI PÁLYÁN Köztudott, hogy az életszínvonal növekedésének lassú üteme mellett is a lakosság pénzjövedelmeinek növekvő hányadát fordítja iparcikk-vásárlásra. A meny- nyiségi igények növekedése mellett egyre fontosabb — éppen az életszínvonal-alakulás minőségi összetevőinek erősítése érdekében — az iparcikkek megbízhatóságának, tartósságának növelése, a külső, a csomagolás igényessége, a választék bővítése. A tapasztalatok azt mutatják, hogy a vásárlóközönség gyorsan reagál a kínálat kedvező változásaira — például szívesen fogadja és vásárolja a korszerű, forma- tervezett háztartási eszközöket, a divatos ruházati cikkeket —, de a pénzjövedelmek differenciálódásával egyidejűleg társadalmi szükséglet a jó minőségű, olcsó é« közeoes árú termékek kínálatának bővítése is. Az iparnak tehát igencsak megnőttek a feladatai, amelyeknek teljesítését a néo- gazdaság az ezredfordulóig joggal várja el. A megnövekedett követelmények megkívánják az — elfogadott szakkifejezéssel mondva — emberi tényezőben rejlő lehetőségek hatékony hasznosítását is. Nemcsak tiszta szívvel A lavus/.i ünnepek közepén vagyunk: emlékeztünk a márciusi ifjakra, köszöntöttük a Tanácsköztársaság hősi napjainak részeseit, jövőbeni feladatainkat megszabva tanácskozott a Magyar Szocialista Munkáspárt XIII. kongresszusa, felszabadulásunk mostani évfordulója egyben négy évtized számvetése is. Az ünnepekre, a kiemelkedő eseményekre való nemes izgalma készülődés közben valahogy el ne l'elej- tődjék a köznapok — és persze, azokkal együtt az ünnepek — színtere is. El ne felejtődjék, hogy nemcsak tiszta szívvel, hanem tiszta, rendbe tett, a tél hagyatékától megszabadított településsel. településekkel is ünnepelni lehet. Kell! Kell, mert ugyan megyénk városaiban, községeiben vannak tavaszi, őszi településtisztasági és környezetvédelmi akciók, sor kerül úgynevezett falubejárásokra — amikor az érintett tanácsi vezetők, a társadalmi szervezetek tisztségviselői fölmérik: mi is a helyzet, mik a teendők —, de a legutóbbi években némely helyen apadt a lelkesedés folyama, zsugorodott az elszántság, a következetesség, tétovázik a hatósági szigor. Kár. mert ezekből mindenből kell — valamennyi ahhoz, hogy a tavaszt tavaszi arccal köszöntse város, falu, nem mások, hanem az ott élők jó közérzete. önbecsülése érdekében. Ezer lehetőség rá, hogy magunk körül rendel, tisztaságot teremtsünk, láthassunk, mégis, mennyire gyakori a sirám, nincsen most pénz ilyesmire, bezzeg, ha lenne ... De valóban a pénzen, kizárólag a forintokon múlik? Van, ahol kell a pénz — liz év alatt a megye városaiban és nagyobb községeiben megkétszereződött a lakosságtól elszállított hulladék mennyisége, csupán a városokban sok ezer négyzetméternyi út és tét- rendszeres tisztítását kellene ellálniok az erre rendelt cégeknek —, van ahol a hivatalos bizonytalankodás teremt kedvezőtlen helyzetet, hiszen akadnak községek, ahol hosszú ideje húzódik a közegészségügyileg megfelelő szeméttelepek kijelölése és így tovább, szinte a végtelenségig sorolható a miért nem. És a miért igen?! Szűkös lenne a népfront-, a vöröskeresztes aktívák, a KISZ-tagok. a tanácstagok, a településéri mindig áldozni kész szocialista brigádok lehetősége? A kérdés szónoki. Nyilvánvaló a felelet. Felelni azonban nem szóban lehet, nem szóban, hanem tettekkel kell! Dr. Balogh András, egy diósgyőri munkáscsalád fia, egykori bádogossegéd a Szak- szervezetek Megyei Tanácsa titkáraként ment nyugdíjba. Ezekben a hetekben a felmondási idejét tölti, ez egyfajta felkészülési időszak a nyugdíjas évekre. Vézna kamaszgyerek volt és a diósgyőri vasgyár akkori orvosa nem javasolta hengerésznek. így nem tudott apja nyomdokaiba lépni. Bádogosinas lett és 1944- ben felszabadult segéd. Nemcsak szakmunkásként szabadult — ahogyan akkoriban mondták —. hanem pár hónap múlva már szabad emberként lépett be 1945 elején a vasasszakszervezetbe és a szociáldemokrata pártba. — A karbantartó műhelyben dolgoztam és szakszervezeti bizalmiként a szociáldemokrata párt tagja lettem. A családunkban érvényesült a koalíciós idők paritása, mivel apám a kommunista párt tagja lett. De ez nem tartott sokáig, mert 1947-ben beléptem a kommunista pártba, és amikor a műhelyben megalakítottuk a kommunista alapszervezetet, én lettem a titkára. Részese volt a kohászat újjáépítésének. — Szinte nincsen olyan üzemcsarnok, épület, amely ne őrizné a kezem nyomát. Jó mestereim voltak — köztük Szomorú Kálmán —, akik nemcsak a szakmára, hanem az iparos ember tisztességére is megtanítottak. A fényes szelek őt is szárnyukra vették: 1949-ben négyhetes pártiskolát végez, utána a megyei pártbizottság aktívájaként segíti Aba- újban a kommunista párt választási küzdelmeit. Olyan eredménnyel, hogy ott is marasztalják a szikszói járási pártbizottság titkárának. Üjabb tanulás következik, ezúttal hathónapos pártiskolán, utána a putnoki járási pártbizottság titkára lesz. A tsz-szervezések, a begyűjtési kampányok, a feszített iparosítás nehéz időszaka ez. Megkezdődik Kazincbarcika és a vegyikombinát építése (Barcika ekkoriban a putnoki járáshoz tartozott). Hogyan gondol vissza ezekre az évekre? Azt válaszolta, hogy tiszta lelkiismerettel: részese volt az eredményeknek és része volt az elkövetett hibákban is. De munkásbecsülete, tisztessége, realitásérzéke megóvta attól, hogy nagy hibákat kövessen el. Elmesélte, hogyan akadályozta meg egyszer, hogy egy sokgyerekes családnak — beadási hátralék fejében — elvigyék az egyetlen tehenét. Kaptam is érte később — emlékezett —, azt mondták, hogy nem vagyok elég kemény és következetes osztályharcos. De én nem így képzeltem az osztályharcot. Apám egyszer tudtom nélkül eljött Put- nokra: kocsmában, piacon, ismerős és ismeretlen emberektől érdeklődött felőlem. Később megnyugodva és engem is nyugtatva mondta: nem hozok szégyent a fejére. Az ellenforradalom évében pártfőiskolán volt Pesten. Hazajött, de munkahelye nem volt. A levegőben lógtam — mondotta. Sok meghurcoltatásban volt része: fegyverrel utasították ki a községből, az élete is veszélyben forgott. Miskolcra eljutva megtalálta az utat az újjászerveződő párthoz. Visz- szament a kohászatba a szakmájába dolgozni. A régi szakik emlékeztek rá és megbíztak benne. Üjra bádogos lett és naponta kellett bizonyítania, hogy érdemes arra, hogy ott dolgozzon, ahonnan elindult. Agitált, szervezte a pártot, segítette a konszolidációt. Rövidesen a kohászat személyzeti osztályára, majd a Miskolc városi Pártbizottságra került dolgozni. Pár év múlva az agitációs és propaganda, majd az ipari osztály vezetője lett. 1969-ben megválasztották a Szakszervezetek Megyei Tanácsa titkárává. A közgazdasági terület: a szakszervezetek termelést segítő tevékenysége, a munkavédelem, az újítómozgalom tartozott hozzá. A mozgalmi munkában biztos hátteret jelentett számára családja. Az ötvenes évek elején nősült. Két fia van. Egyik elektrotechnikus, a DIGÉP világjáró szerelője, a másik orvos. Balogh András még 1963-ban levelezőn’ elvégezte a közgazda- sági egyetemet és később doktori címet szerzett. Elmélyültebb közgazdasági ismereteinek később nagy hasznát vette, különösen a hatvanas évek végén, az új gazdasági mechanizmus bevezetése idején, de a közelmúltban is jól kamatoztatta tudását. Nemcsak tanulta. hanem tanította, propagálta a gazdálkodás új elveit. Csendes, szerény munkása volt a szakszervezeti mozgalomnak. Sohasem voltam katonás típus — mondta —, nem szerettem a parancsolgatást, ami a politikai munkában szerintem elképzelhetetlen. Saját példámmal, munkával, tényekkel, érvekkel igyekeztem bizonyítani a magam és a politika igazát. Ez így volt akkor is, amikor visszakerült a kohászatba dolgozni. Mi van titkár elvtárs, elfelejtettünk dolgozni? — kérdezték tőle az öt régebbről nem ismerő munkatársai. Bizonyította, hogy nemcsak a szerszámok helyét nem felejtette, el, de bánni is tud velük; ki tudott szabni bármilyen bonyolult lemezmunkát, idomot. De később, amikor az intenzív korszaknak megfelelő új gazdálkodási formákat kellett magyarázni pártmunkásoknak, vállalatvezetőknek, akkor is meggyőzően tudott érvelni. Munkáját számos kitüntetéssel ismerték el. A Munka Érdemrend arany fokozata és jó néhány más kitüntetés között különösen büszke a Széchenyi emlékplakettre, amelyet a környezetvédelemben végzett kimagasló tevékenységéért kapott. Mindig is szívügyének érezte, hogy ipari, vegyipari üzemekkel teli megyénkben nagy gonddal óvjuk a természetet, környezetünket, a dolgozók egészségét. — Egy beosztásból nyugdíjba lehet menni, de a mozgalomból soha — mondotta. És ez talán mottója is lehetne jövőbeni csendesebb éveinek. A mozgalomtól nem szakad el, de több ideje lesz 110 négyszögöles kiskertjére és négy unokájára. Elégedett, boldog embernek tartja magát. Bízik abban, hogy a helyére és a generációja nyomába lépő fiatalok még jobban fogják végezni a dolgukat, mint ahogyan ő és társai tették. Petra József Április 7: egészségügyi világnap Egészséget mindenkinek! Közhelyes megállapítás, de mélységesen igaz, hogy egészségünket csak akkor tudjuk igazán értékelni, ha valamilyen okból károsodott. De vajon hogyan állunk a legnagyobb közösség, az emberiség egészségével? Milyen diagnózist tudnának mondani az orvosok, ha megkérdeznék őket az egészségügyi világnapon, s főleg, milyen receptet írnának elő sokféle bajunkra? Sajnos, szép új világunk hadilábon áll az egészséggel. Egyik felében — nálunk rég elfeledett — kórok szedik áldozataikat, a másikban pedig a civilizációs ártalmak, betegségek. A himlőt ugyan sikerült száműzni a Földről, de a tífusz olykor-olykor járványszerüen lép fel a fejlődő országokban, ugyanitt tovább pusztít a lepra, a malária, a trachoma, s egyáltalán: éhenhalnak az emberek. Bolygónk boldogabbik felén pedig éppen az ellenkezőtől szenvednek. A túltápláltság, az élvezeti szerek vágnak véres rendet az emberek soraiban, a szív- és érrendszeri betegségek, a közlekedés, a cigaretta, az alkohol és a kémiai anyagok által okozott rákos elváltozások. Ami a világ másik, sokkal népesebb felét illeti, a recept — kimondásra — egyszerűnek látszik. Növelni kell a mezőgazdasági termelést, csökkenteni a túlnépesedés mértékét. (A kérdés bonyolultságára csak egyet említsünk: magát a túlnépesedést az hozta létre, hogy az egészségügy vívmányai gyorsan leszorították a gyermekhalandóságot, ugyanakkor az évezredes szokások miatt a születésszám nem csökkent.) A növekvő jólét, a jó táplálkozás már egymaga megelőz sok betegséget. Más a helyzet a civilizációs betegségekkel, hiszen azokat mi idézzük elő. Magunk nem parancsolunk falánkságunknak, a tegnapból magunkkal hozott szokásainknak, amelyek miatt túlzott mennyiségű kalóriát veszünk fel. Mi magunk hajtjuk önmagunkat, majd — nem tudván megnyugodni a felajzott szervezet — mi gondoskodunk mindennapi alvásunk zavartalanságáról — altatóval. Saját elhatározásunkból kerül a szervezetünkbe alkohol, előidézve többek között azt, hogy italos fejjel ülünk a volánhoz, s így más oldalról is gyarapítjuk a halálozási statisztikák tragikus rovatait, vagy éppen alkoholos fejjel vágjuk el a magunk és az árnyékvilág közötti köldökzsinórt. Itt sem adható biztos recept. Könnyű lenne mondani, hogy felejtsük el káros, egészségtelen szokásainkat. Könnyű, de amilyen könnyű, olyan hatástalan is. Meggyőznek erről egészségügyi propagandánk eddigi tapasztalatai. Pedig az egészséges életmódra való átállás gondolatának valahogyan mégis az egyéntől kellene kiindulnia. A társadalom csak any- nyit tehet, hogy elősegíti ezt a nagy váltást, megteremti az egészséges élet feltételeit. Ha mindenki egészségesen élne, sok mai feladatától mentesülne az egészségügy, s azokra összpontosíthatna, amelyek a ránk leselkedő, vagy az idősebb korral járó, véletlenszerűen bekövetkező betegségek gyógyításával kapcsolatosak.
