Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-04 / 79. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. április 4., csütörtök Januárban még a síittői kőbányában volt a fehér tömb. Tegnap fáklyás, vidám ünnepség keretében avatták fel Edelény felszabadulási emlékművét, Gyurcsek Fe­renc szobrászművész alkotá­sát. Nem szorítható a január elejétől eltelt három hónapba az emlékmű története, hi­szen. mint minden műalko­tásnak, ennek is több ideje van. Mert időt, mégpedig a történelem idejét fejezik ki £ Dózsa parasztfelkelést, az 1848-as szabadságharcot, az 1919-es Tanácsköztársaságot és az 1945-ös felszabadulást szimbolizáló alakok... Egy másik időt; a mi időnket, jelenkorunkat jelképezi az emlékmű formája, eszmei töltése, amiből kiolvasható az ember mindig magasabb­ra hajtó akarata, a tiszta, nemes ügyért tettre mozgó­sító szellem, napjaink cselek­vése... és benne vannak a szoborban az emlékért dol­gozók, az elődök tetteit meg­becsülő mai munkások dol­gos mindennapjai... Sokáig boncolgathatnánk még az emlékmű több szálú, több oldalról közelíthető ts többféle (kibontást kínáló szimbolikáját, de az edelényi ifjúsági ház előtt álló emlék­mű tegnaptól önálló életet él. a városi rangra pályázó te­lepülés egyik szellemi gyúj­tópontját jelenti. Ha szemből közelítünk, gyolcsgatyás jobbágyok, a tárnákból felszínre bukkanó bányászok, az üllőn pengető munkások alakjai állnak előttünk, hátulról pedig u csatára rohamozó '48-as és T9-es katonák sodró ritmusa vonzza a tekintetet. Több arcú — miként több arcú a település történelme is— az emlékmű. Mindehhez a plasztikai megoldás a bék­lyót, bilincset, kötelet magá­ról lerúgó, életre kelő erőt is sugallja. Ha egy szobor nem rejt­vényeket, hanem bennünk élő emlékeket, érzéseket kelt és erősít fel, akkor az az alkotás rólunk, és ne­künk szól. Ilyen szobor áll tegnap óta Edelényben. S, hogy valóban magukénak érzik az edelén.yiek, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az a sok önként vállalt mun­ka, amit a tanulók, a bá­nyaüzem dolgozói, a szociá­lis otthon lakói, az ÉMÁSZ, a ktsz, a KIOSZ mesterei végeztek a tereprendezés, az emlékműállítás napjaiban. Az ötlet már évekkel ez­előtt megszületett. Több el­képzelést, pályázatot vita­tott meg a zsűri, és nem ti­tok az sem, hogy nem könnyen gyűlt össze az em­lékmű ára sem. De Ede­lényben — nyugodtan állít­hatjuk — társadalmi ügy lett az emlékmű, mindenki kereste a megoldást, min­denki hozzáadta segítségét a terv megvalósításához. Si­került! A szobrásszal jártuk kör­be az alkotást. Örömmel méregette a hétméteres, ki­formált követ, miként jó­kedvvel dolgoztak körötte a szakemberek és népes tábor verődött össze a kíváncsi járókelőkből is. A szobrász tömör szavakkal beszélt munkájáról... az az érzé­sem volt, hogy akkor sza­kadt el tőle, hogy akkor ad­ta művét a település lakói­nak: „Olyan emlékművet akartam csinálni, ami egy­részt dekoratív, tehát szob­rásza tilag is egyértelmű ér­zelmet kelt, másrészt pedig pontos tartalmat, gondola­tot, ha úgy tetszik, ideoló­giát hordoz. Srác korom­ban, Budán, a Moszkva té­ren láttam egy kis cseme­tét, ami az évek során nagy fává erősödött, és közben szétfeszítette a törzse körül a köveket. Ez volt az alap­ötletem, az alapképem. Eh­hez adtam azokat az ala­kokat, akiket itt Edelény­ben figyeltem meg. Remé­lem, befogadják az edelé- nyiek.” Tegnap este fáklyák és fényszórók fényében, a for­radalmi ifjúsági napok me­gyei rendezvényének záró­napján, felszabadulásunk 40. évfordulójának előestéjén Edelény városi jogú nagy­község lakói fejet hajtottak az új alkotás idézte elődök emléke előtt. (szendrei) Keresettek a kövei aszialosMek Több mint harminc éve gyárt irodabútorokat és komplett belső berendezése­ket oktatási és kulturális in­tézmények számára a Mező­kövesdi Asztalos Szövetke­zet. Hogy a leghíresebb munkáikat említsük: ők ké­szítették a budapesti Báb­színház előterének és néző­terének, valamint a Diós­győri Vasas Művelődési Köz­pont előterének bútorzatait. Ö.k gyártották a nyíregyházi Bessenyei György Tanárkép­ző Főiskola, a Budapesti Orvostovábbképző Intézet előadótermeinek bútorzatát, továbbá a fővárosi Planetá­rium és a Mikroszkóp Szín­pad zsöllyesorait. „Utazó” asztalosaik külföldön is dolgoztak, főként a Szovjet­unióban. Jól sikerült az elmúlt gaz­di sági év is; túlteljesítették termelési és eredménytervü­ket. Ez lehetővé tette, hogy befejezzék az Egerlövői úti telepükön levő nagy üzem­csarnok építését. Május 1-re kiköltözhet a szerelő- és csi­szolóüzem. és az év végéig a felületkezelő részleg is. A mai telephelyen így helyisé­gek szabadulnak fel, szer- vezhetőbbé, hatékonyabbá válik a munka. A mai álla­potok ugyanis már a terme­lékenység gátjává váltak, emellett olyan technológiák­kal dolgoznák mind ez idáig, amely szennyezi a környeze­tet és ártalmas a munkások egészségére is. Az idén 13—14 százalékkal kívánják növelni a terme­lési értéket, és 2, avagy 4 millió forinttal a nyereséget. A bérszínvonal növelését a nyereségtermelés ütemétől tették függővé. Ezt úgy old­ják meg, hogy nem az alap­béreket növelik, hanem moz­góbérekkel honorálják a munkát, kinek-kinek egyéni teljesítményétől függően. Miből áll az idei termelési program? 42 millió forintér­tékű közületi berendezést exportálnak a Szovjetunió­ba: színházi, szállodai beren­dezéséket és irodabútorokat. A dollárelszámolású export­juk 5 millió forint lesz, Lí­biának gyártanak hasonló árukat. A belkereskedelem számára 22 millió forint ér­tékű bútort készítenek, to­vábbá 17 millió forint érté­kű közületi megrendelésük is van. Mivel a kövesdi asz­talosipari termékek iránt nagy a kereslet, változik a gyártmányösszetétel, csakis a magasabb nyereségtartalmú bútorokat gyártják az idén. A költségek csökkentésére kidolgozott programban első helyen áll az an'vgtakaré- kosság. Minden egyes bútor­ra, berendezésre úgynevezett szabástérképet szerkesztettek, így a hulladék mennyisége csökken és esetleg még az is felhasználható. Korábban gondot okozott a szakmai utánpótlás a Me­zőkövesdi Asztalos Szövetke­zetben, újabban évente 12— 13 fiatalt tudnák beiskoláz­ni, jó képességű tanulók je­lentkeznek asztalosnak. Min­den évben bejut egy köves­di asztalostanuló az országos tanulmányi verseny döntőjé­be. l. gy­Dr. Varga János életútja Arról álmodoztam bíró Ötesztendős kisfiú volt Varga János, amikor csa­ládjuk — a földműves­napszámos édesap ja, a ma­ma. fiútestvére és ő — Nagycsécsröl Miskolcra köl­tözött. A szegénység, s tűrhetetlen ínség indította őket útra. A város a mun­ka reménységét, biztosabb megélhetést ígért. Egyet­len. mindössze tizenhat négyzetméteres, „égre nyí­ló” szobában találtak ott­honra. A szülők elszántan dolgoztak, fogukhoz verték a garast. Az ősi vágy moz­gatta minden cselekedetü­ket. azt akarták, hogy a gyerekek többre vigyék, könnyebben jussanak ke­nyérhez. jobban éljenek, mint ők. Az élet, vagy még inkább a történelem igazságot szolgáltatott nekik. Utolsó évtizedeikben már boldog emberek voltak. Az apa, aki hivatalszolgalíént ka­pott állást a miskolci tör­vényszéken, megélhette, hogy János, a fia, ugyan­abban az épületben elérje a legmagasabb beosztást, a megyei bíróság elnöke le­gyen. A mama sokszor ki­mondott, vallott büszkeség­gel .tekintett rá (a másik gyermeket korán elvitte egy betegség), s gyakran emlegette, hogy még leg­szebb álmában sem merte volna remélni, hogy a fiú­ból egyszer bíró lesz. ö, mármint a mama, egyéb­ként úgy gondolta, hogy kántor, vagy tanító lehet majd a kissé soványka, ae éles eszű fiúból, akiről osz­tályfőnöke, Gergely Sán­dor azt mondta az elemi iskolában: bűn volna, ha nem taníttatnák. Varga János azonban csak a kottát tarthatta a tanár úr szemei elé, mert sem füle, sem hangja nem volt az énekléshez. Ez ak­koriban bizony azt jelen­tette, hogy befellegzett a kántorságnak, tanítóságnak — Az igazság az. hogy nem is nagyon vágytam másra, mint arra, hogy bí­ró legyek. A Fráter György Gimnáziumban tanultam. Szüleim valóban a szájuk­tól vonták meg a falatot, hogy ruhára, tankönyvre jusson a hivatalszolgai fi­zetésből. Szabad időmben, amikor bementem az „öre­gemhez” a bíróságra, be­besurrantam egy-egy tár­gyalásra. Megérintett, majd megfogott a bíróság külön­leges. sajátságos atmoszfé­rája. De jó lenne, álmodoz­tam, ha egyszer én is a bí­rói székbe ülhetnék . . . Véletlen „szerelem” volt ez, de mindennél job­ban magával ragadott a pálya varázsa, a szakma szépsége. Ezerkilencszáz- harmincnyolcban maturál­tam. vagy ahogy most mon­danák. érettségiztem. Be­iratkoztam a .jogi egyetem­re. Akkor viszont már nem volt pardon, csak úgy tanulhattam, ha dolgozom mellette, ha megkeresem a ruhára, az utazásra, az al­bérletre, az élelemre va­lót. Szegény voltam, mint a templom egere. Szeré­nyen. minden fillért be­osztva éltem. Dühös elke­seredettséggel tanultam, először magáért a tudomá­nyért, - másodszor pedig azért, hogy a tandíjai el­engedjék. A szegény embe­rek „szerencséje” volt ez akkoriban: csak jól vizs­gázhattunk, más választá­sunk nem volt. így is csak az úgynevezett „mezei jo­gászok” táborát gyarapít- hattam. Néhányon talán emlé­keznek még rá, mint fiatal bírósági Írnokra, Mezőkö­vesden. A tárgyalási jegy­zőkönyvek másolataiért ka­pott díjazás volt a fizetése. A bíró előtt egy persely állt akkoriban. Az ügyvédek eb­be dobtak be tlz-húsz fil­léreket. Ha egy hónapban nem gyűlt össze a szabály szerinti ötven pengő, az ír­nok kezében egy cédulával végigjárta a fiskálisokat. — Ügy éreztem néha, mintha koldultam volna... A történelmi sorsforduló, a felszabadulás Varga Já­nos sorsának gyökeres vál­tozását, fordulatát jelen­tette. A Horthy-randszer- ben — mondja — egy hi­vatalsegéd fiából csak kü­lönleges szerencse esetén válhatott bíró. A felszaba­dult országban viszont 1946-tól (a háborút a dán határon, fegyvertelen ka­tonaként fejezte be, hadi­fogságba került) már nép­bírósági jegyzőkönyvveze­tő. fogalmazó Miskolcon. Gyakorlatra tesz szert, meg­szerzi a bírói, ügyészi vizs­gát, és 1947-ben belép a Magyar Kommunista Párt­ba. Egy mérföldkő János bá­csi (jóformán mindenki így szólítja) életútjáról: 1951- től 1954-ig az akkor még létező Putnoki Járásbíróság elnöke volt. — Cudar évek jártak ránk akkoriban. Erről az időszakról már annyit be­széltünk, annyi film. re­gény készült róla az el­múlt években, hogy jobb­nak tartom, ha nem szó­lunk róla hosszabban. A bíróság épülete minden­esetre elhanyagolt volt, a tárgyalótermet saját sze­nünkkel fűtöttük, ha egy­általán találtunk odahaza a kamrában. A tanúknak még útiköltségei sem fi­zethettünk, azt mondtuk: állampolgári kötelességük így is vallomást tenni. Putnokról ismét Mis­kolcra helyezik, két évig elnökhelyettes, majd 1956 augusztusában kinevezik a megyei bíróság elnökének. Harminchat éves volt ak­kor, a hivatalt huszonnyolc esztendeig, majdnem há­rom évtizedig töltötte be. — Az ellenforradalom után, már a konszolidáció idején kezdett nálunk fel­engedni a korábbi fagyos légkör. Rövidesen minden feltételt megteremtettek a bírói függetlenség betartá­sára és betartatására. Egy­re jobban éreztük a tár­sadalom bizalmát, a me­gyei pártszervezetek pedig erélyesen visszautasítottak minden kísérletet, nyomást, amellyel be szerettek vol­na avatkozni munkánkba. Mondanom sem kell, ma már kísérlet sem történik... Varga János a tőle meg­szokott közvetlenséggel be­szél életéről, adomákat me­sél. s öreg pimcésgazdákat megszégyenítő szívélyesség­gel kínál a „buba utcasi” kellemesen savanykás bo­rából. Kétszáz négyszögöl­nyi kertjében maga műve­li szőlőjét. borászkodik, gondozza gyümölcsfáit. A könnyed társalgás sem rejt­heti el viszont azt, amelyet minden volt munkatársa, barátai tudnak róla: Varga János alig néhány mondat után szinte tévedhetetlen ül pontosan megismerj az em­berek jellemét, karakterét. Bírói „ars poeticájáról” kérdezem, s ő egyetlen szó­val válaszol: emberség. — Volt egy tanárom. Or­szág Józsi bácsi, aki Fiú­méban gyerekeskedett, a húszas években. Sokszor ok nélkül megalázták, ö taní­tott rá. s szavait nagyon erősen az emlékezetembe véstem, hogy az embereket, kerüljenek bármilyen hely­zetbe, nem szabad az em­beri méltóságukban meg­sérteni. Nehéz volna össze­számolni, hogy 1949-től, amióta bíró vagyok, üsz- szesen hány ügyet tárgyal­tam. Súlyos büntetéseket is kiszabtam a vádlottakra. Emberi mivoltában viszont nem sértettem meg senkii, A bűnös bűnhődjék, ám arra törekedtem, hogy a bírói eskümhez híven min­den ügyben részrehajlás nélkül, tárgyilagosan és fő­ként emberségesen döntsék. Az egykori napszámos, majd hivatalszolga fia, a megyei bíróság volt elnöke, január elsejétől nyugdíjas. Megelégedett ember. Mint mondja, munkáját, szorgal­mát elismerték. (A Munka Érdemrend mindhárom fo­kozata után az elmúlt év nyarán nyújtották át szá­mára a Szocialista Magyar- omzágérl Érdemrendet.) Külön öröm számára, hogy az elmúlt :két-három évti­zedben tehetséges bírák nemzedékét bocsáthatta szárnyra, a bíróságok élén hivatásszerető, jól felkészült emberek dolgoznak. Utód­jának pedig azt a munka­társát javasolhatta, aki bírói pályafutását az ő „kezei” alatt kezdte meg. — A családommal nincs gondom. Két fiam, két unokám van. Kitűnő egész­ségnek örvendek. szó sincs róla, hogy unatkoznék. Most jut idő „szenvedé­lyeim” gyakorlására, a horgászatra (a MOHOSZ területi intéző bizottságá­nak elnöke), az olvasásra, a kertészetre. Egy élettőll lehet ennél is többet kérni? Ezt kér­dezi befejezésül. Udvardy József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom