Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)

1985-04-30 / 100. szám

1985. április 30., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Hogyan folytatódjék a megyék iparosítása? Beszélgetés dr. Tatai Zoltán egyetemi docenssel Az utóbbi hónapokban ismét gyakran szó­ba kerül a megyék iparosításának ügye. So­kan mondják aggódva, hogy az elmúlt évek­ben lelassult a folyamat, s az új közgaz­dasági viszonyok nem kedveznek az ipar- fejlesztési stratégia továbbfolytatásának. Drágább lett az infrastruktúra, többe ke­rülnek a beruházások, s az állarri, a vál­lalatok ott költik el majd pénzüket, ahol kifizetődőbb. Valóban fellépett ilyen ve­szély? Mire számíthatunk a jövőben? — ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszél­tünk dr. Tatai Zoltán egyetemi docenssel, a Politikai Főiskola tanárával, aki immár 27 esztendeje foglalkozik a témával. Számos cikket, tanulmányt írt már erről a tárgy­körről, 1984-ben pedig több száz oldalas könyve jelent meg Iparunk területi szerke­zetének átalakítása címmel. — Mielőtt a téma érdemi tárgyalására térnénk, tekintsük ál. mi történt az elmúlt 40 évben. Már csak azért is, mert a köny­vét is ennek szentelte. Kérjük, foglalja ösz- sze a megyék iparosításának eredményeit, fogyatékosságait, s vonja meg a mérlegét! — Az elvitathatatlan eredményekkel kez­dem. A korábban iparral nem vagy csak alig rendelkező térségekben, mindenekelőtt az Alföldön jelentős ipari bázis alakult ki. Szabolcs megyében, amelyet Magyarország Szicíliájának neveztek valaha, a felszaba­dulás előtt mindössze öt olyan üzem voll, amely száznál több embert foglalkoztatott. Ma 55 ezren dolgoznak a megye iparában, s jó néhány olyan — ezer dolgozónál töb­bet foglalkoztató, nemzetközileg’ is jegyzett — üzemünk van, mint a tiszavasvári Al­kaloida Gyár, a Tungsram és a Taurus nyíregyházi gyára, a Nyíregyházi Konzerv­gyár, a MOM mátészalkai üzeme. Hasonló mértékben iparosodott a 'korábban ugyan­csak iparszegény Hajdú-Bihar, Bács-Kis- kun. Békés. Szolnok, a Dél-Dunántúlon pe­dig Tolna, Somogy és Zala megye. Az ipartelepítéssel párhuzamosan megvál­tozott. komplexebbé vált a megyék ipar­szerkezete. Azokban a megyékben és vá­rosokban. amelyekben azelőtt többnyire csak férfiakat foglalkoztató nehézipari üzemek voltak, a nők számára is munkalehetőséget teremtő, könnyű- és más ipari üzemek so­kasága alakult ki-. Ilyen például a komlói Carbon, a miskolci pamutfeldolgozó, a gép­ipari szerelőüzem Tatabányán, a papírfel­dolgozó Ajkán. Az Alföldet viszont ki­csiny, többnyire idényjellegű élelmiszeripa­ci üzemecskék uralták korábban, most szá­mottevő gép-, vegyipari gyárak váltak jel­lemzővé. Az iparosításnak köszönhető, hogy az iparszegény megyék la'kói egyáltalán mun­kához jutottak. (Korábban százezrek nem találtak lakhelyükön munkát!} Sok száz­ezer földművelő, háziasszony váll nagyipari munkássá, kialakult, meghatározóvá vált a műszaki értelmiség. Minthogy az ipar a legfőbb városfejlesztő elem, új városok je­lentek meg a térképen, az iparosítás szü­lötte Dunaújváros, Komló. Kazincbarcika, Leninváros, Százhalombatta és sok más te­lepülésünk, gyökeresen megváltoztak, át­épültek az olyan hajdani, közműszegény alföldi mezővárosok, mint Nyíregyháza, Kecskemét vagy Orosháza. Az ipar nem­csak nagy- és középvárosaink, megyeszék­helyeink képét formálta át, hanem gyöke­resen megváltoztatta az olyan, ma mái’ na­gyobbrészt kisvárosok, nagyközségek éleiét is. mint például Paks, Tamási, Dombóvár, Tab. Marcali, Nagyatád, Barcs, Lenti. Az iparfejlesztés csökkentette azt a leg­újabb kori modern népvándorlást, amelynek az volt a jellemzője, hogy az iparszegény megyék lakossága százezerszám, a budapes­ti agglomeráció, illetve Észak-Dunántúl tér­ségeibe költözött át. Átalakult az ingázás lí;- Azelőtt sok tízezer szabolcsi, alföldi, dél-dunántúli férfi csak hetenként, kéthe­tenként, esetleg havonként tudott hazatérni, most viszont a legtöbb ingázó napi másfél érái oda-visszautazással meg tudja oldani közlekedését. Sokaknak Budapesten is •génybe vesz átlagosan napi mástél órát az oda-visszautazgatás. Ennek a nagy. az egész ország arculatát átformáló iparosításnak természetesen árny­oldalai is voltak. Mindvégig kisebb-nagyobb °kú, többnyire burkoltan megnyilvánuló ellenállás kísérte például egyes budapesti székhelyű vállalatoknál, intézményekben. Ennek tulajdonítható, hogy olyan üzemeket ls a fővárosba telepítettek, amelyeknek nem itt lett volna a helyük. így az Orszá­gos Bányagépgyártó Vállalatot. Néhány me­gyeszékhelyünk túlzottan a megyeközpontba koncentrálta a beruházásokat, elhanyagolva c} többi települést, ezért egyik-másik nngy- ®s középvárosunkban „pesties” jelenségek­kel kellett szembenézniük: hirtelen felduz­zadt a lakosság, nőttön^nőtt a lakás-, üz- ethalózat-, óvodai helyhiány. Mindezek azonban csak annyit jelenle- n®k, mint a szeplők egy sudárrá nőtt S/ép, fiatal nő arcán. Aiz elvitathatatlan eredményeket jelzi, hogy 1958-ban még Bu­dapesten dolgozott a szocialista iparban tog; ‘alkoztatottak 45,4 százaléka, 1983-ra vi- ■ zont 23,5 százalékra csökkent ez az arány. Ha nem a megyéket iparosítjuk mindenek­előtt, hanem továbbra is a fővárost része­sítjük előnyben, időközben akár 3 millióra is növekedhetett volna a főváros lakossága, az összes ezzel járó, szinte beláthatatlan feszítő gonddal, problémával egyetemben. — A szavaiból ítélve egyáltalán nem te­kinti befejezett folyamatnak a megyék ipa­rosítását. Jó a következtetésünk? S ha jó volna: miért van és lesz szükség a folyta­tásra? — Nem lehet lezárni a gazdasági, társa­dalmi folyamatokat. Ha megszüntetünk egy ellentmondást, újak támadnak helyettük. Említettem már. hogy Budapesten, s az or­szág számos nagy- és középvárosában mi­lyen nagy gondokat okoz még ma is a la­kás-. közmű- és kommunális létesítmény­hiány. Mindez arra int. hogy a jövőben több figyelmet kellene szentelni a kisváro­sok és nagyobb községek iparosítására is. Már azért is, mert a nagy munkaerőhiány közepette, még mindig vannak olyan fehér foltok az ország peremvidékein — Szabolcs, Észak-Borsod. Battonya és Tiszafüred kör­zete, a Dráva mente például —. ahol a fog­lalkoztatási gondok sem ritkák. A környe­zetvédelmi gondok is azt sugallják, hogy — ha nem is szélsőségesen értelmezve —, még jobban kell decentralizálni az ipart. A mű­szaki fejlesztés is sok változtatást igényel, hiszen az iparosítás lázában korszerűtlen üzemek is letelepedtek a megyékbe. Mindent egybevetve: túl vagyunk az „ipart mindenáron" korszakán. De a ter­melési és termékszerkezet korszerűsítése, az ipar megújhodása további nagy változta­tásokat igényel, amelynek során növekvő szerepre tesz szert a gazdasági hatékonyság. — Ez az igény okoz ma a legtöbb gon­dot a megyékben, erre hivatkoznak azok is. akik borúlátóan' ítélik mega várható fejleményeket. Véleménye szerint hogyan lehetne összeegyeztetni a megyei, helyi igé­nyeket és a népgazdasági hatékonyság kö­vetelményét ? — Induljunk ki abból a feltevésből, hogy ezután a 30 nagyvárosra koncentrálják az iparfejlesztést, mondván, hogy ott kiépített az infrastruktúra hálózata, tehál olcsóbb. Kérdem azonban: kire alapoznának, hiszen így is gondokat okoz a munkaerőhiány, drága gépek állnak emiatt kihasználatlanul. Nem beszélve a szolgáltatóhálózat növekvő komkurrenciájáról. amely az ipartól elszívja a munkaerőt. Ezért — akár tetszik, akár nem —, a megyékhez kell fordulni. Kérdés persze, hogy melyikhez közülük? Kétségtelen, hogy nő a verseny köztük: ki kínál kedvezőbb megoldást? De a,z nem kétséges, hogy csak hosszas vizsgálódással, alternatívák kimun­kálásával lehet eldönteni, hogy a munka­erő mennyiségét, összetételét, a közmüvesí- tettség fokát, a szállítási költségeket és még sok mást figyelembe véve hol a leg­kifizetődőbb az iparfejlesztés, illetve -kor­szerűsítés. Csak így, a'központi és helyi el­képzelések egyeztetése, a különböző érde­kek ütköztetése közben alakulhat ki a leg­gazdaságosabb változat, ami a népgazdaság számára is a legolcsóbb, vagyis válik nyil­vánvalóvá: mit 'kíván a népgazdaság érde­ke? Más választás nincs. — Könyve arról tanúskodik, hogy a me­gyék iparosításához mindig központi támo­gatásra, illetve a vállalati beruházási dön­tések közgazdasági befolyásolására volt szükség. Nyilván, a VII. ötéves terv során is folytatni kellene ezt a területfejlesztési stratégiát. Elegendök-e ehhez a hagyomá­nyos módszerek és eszközök vagy pedig újabbakra is szükség lesz? — A hetedik ötéves terv során is fenn kell tartani az iparfejlesztési alap támoga­tási rendszerét, ehhez a jövőben is milliár­dos összegekre lesz szükség. Ennyiben te­hát követnünk kell a hagyományokat. A tá­mogatások odaítélésében, vagyis abban, hogy mely vállalatokat részesítenek előnyben, jó­val nagyobb szerepet kell kapniok a me­gyei tanácsoknak, mint idáig. Azzal a ki­egészítéssel. hogy a fejlesztések elbírálása­kor mindig meg kell hallgatni az illetékes tárca. az. Ipari Minisztérium, illetve az el­múlt időszakban alakult területi ipari bi­zottságok véleményét. S hogy a bankok se maradjanak ki a sorból: nyilván, ha a me­gyei tanács, a területi ipari bizottság, a minisztériummal egyetértve támogat egy konkrét fejlesztési igényt, akkor a banknak is az lesz az érdeke, hogy hitelnyújtással és más eszközökkel finanszírozza az ilyen törekvéseket, hisvzen ily miódon kisebb lesz a kockázata is. — Befejezésül, mivel kívánja zárni ezt a beszélgetést? — Azzal, hogy az elmúlt 40 év során a mezőgazdaság szocialista átszervezése mellett az ipar területi szerkezetének át­alakítása eredményezte az országban a leg­nagyobb társadalmi, gazdasági átalakulást. Hozzátéve, hogy alaptalan azoknak az ag­gálya. akik e folyamat lezárulásától tarta­nak. Ez a fejlesztési stratégia a következő negyven esztendőben is folytatódik, csak persze másképp, mint idáig. A változó tel­tételek és igények követelményei szerint. M. L. Nagyanyáim ők. A ta­vasszal újra születők. Feketéllő kis öregasszony volt az én nagyanyám is. Tavasszal, nyáron, őszön nemigen időzhettem tekin­tettel két kezén. Pirkadás- tól megsötétedésig jártak azok, mint a motollák. A tél, a havas-hideg napok, a szobába kényszerítő meg­állások idején aztán ő is megcsendesedett. Többnyi­re akkor is csak az esté­vel. így csodálkozhattam rá meseszavú kezeire. Ujjaira. A munka megnémult him­nuszaira. Bal középső ujja vonzotta leginkább a gyer­mek tekintetét. Ha maga elé tartotta, olyan volt — mint egy felkiáltójel, fur­csa gömbben végződve. Ta­lán ez volt az első és meg­határozó figyelmeztetés a gyereknek: dologra szület­tünk. Munkára. Bátyáim ők. A munkára figyelmezök. Kézfogásuk határozott. Beszédes. Nyílt tekintetük néha zavarba ejt. Pontos beszédet kérnek, akarnak. Felelősei, nem fecsegőket. Mégsem komorak, mégsem gépiesen kedvtelenek. Tud­nak ők játszani, tudják a mókát, a módját. Szeretnek felszabadulni. Sokszor ta­lálkozom velük éjszakán­ként. Műszak után. a vona­ton. Még dolgoznak itt is, vagy már megfárasztja őket a sötétség, vagy most me­rülnek bele a kártya lap­jaiba, az egymásra utalt­ságba. Sokszor találkozom velük hétfői, kora reggeli vonaton is. Amikor ablakot nyitnak álmaikra. Mert sű­rű már ez a gond velük. Szellő húz ki pálinkasza­got. Elfojtott sóhajtások csavarognak a füstcsíkos levegőben. Ilyenkor szület­nek talán a szavak: már őrként vigyázni' álmotokra — minden hétfő közétek vezet. . . Nővéreim ők. A fáradni képtelenek, a munkást megszülök. Az unoka, az unokák. Nincs más frissebb újság se reggel, se délben, se este. Ez hajtja a mozdulatokat, ez formázza az anyagot, ez tesz tisztába bennünket, ez rögzíti közölni szánt gon­dolatainkat. Ezek bogozzák szét gondba csomósodott kedvünket. Az ő dolguk örök, tudják mondatlanul is: az ö dolguk a szépség. Akkor is, ha naponta má­zsákkal nehezednek. Mi lenne velünk — nél­külük? Mi lenne magunkkal, ha kivennék kezünkből a mun­kát? Néhány éve játszot­tam én is. Arról faggattam különböző helyen dolgozó férfiakat és nőket: mit kezdenének magukkal, ha öt teljes esztendőn át meg­kapnák mai bérüket — de nem dolgozhatnának?! Furcsa válaszok szület­tek. Az. első nagy elrugasz­kodások. az érzett pótolni­valók sereges megsorolása utón akadozni kezdett a képzelet: botorkálni az idő­ben ... A lehetőség végül így fogalmazódott: „lehet, hogy nem bírnám sokáig . . . Hiányoznának az emberek, a kollégák.” Mi hiányozna vajon: ha nem kellene semmit csele­kednünk? Mi lenne velünk a „ka­lász terhe" nélkül? A köl­tő. Váci Mihály így mond- ja-üzeni: „Ügy hajlik ő a munkájától, / mint búza súlyos kalászától: / az nyomja már le, az a ter­he, / mi növelte, mi föl­emelte / az érlelő fénybe, magasba. / — ért örömmel roskad alatta." Szöveg: Ténagy József Fotó: Laczó József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom