Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-16 / 88. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. április 16., kedd A csornai Maecenas A most zárult műsorhét egy nappal hosszabb volt, mert húsvét hétfője színes, egésznapos programot kínált, változó színvonalú számokkal, de különösebben bosszantó mozzanat nélkül. Ennek a napnak derűs „ajándéka” volt a Málnai/ Levente rendezte Kaviár és lencse című tévéjáték, a Giulio Scarnacci és Renzo Tarabusi írta olasz komédia nagyszerűen sikerült tévévállozata, amelynek eredetije már Budapesten és Miskolcon is meghódította a színházlátogatókat és százezrek, vagy éppen milliók ismerhették már a képernyőről is. Az eredetileg háromfelvonásos színpadi játék nyolcvanperces tévéjátékká tömörítve jósodrú, remek komédiaként adott maradéktalan szórakozást. Ezt a tévéjátékot a Magyar Televízió drámai főosztályán készítették. Jó lenne hasonlóan derűs műveket kapnunk a szórakoztató főosztálytól is. A hét értékeit — az én véleményen .szerint — másfajta adások jelentették. Ezek között is elsőkén! kedden, a második műsorban eldugottan sugárzott dokumentumfilm. Az áldozat ára, amelyet rendező-riporterként Bánki Szilárd jegyzett. Ez az ötvenperces dokumentumfilm röviden arról szólt, hogy éppen kétezer esztendővel a tudományokat és művészeteket pártoló jómódú római polgár. Maecenas után a Somogy megyei kis Csorna községben jelentkezett egy mai utód, aki ugyan korántsem jómódú — vasúti tiszt egy kis állomáson —, ám a közért tenni kész ember, népfront-aktivista, tanácstag, aki társadalmi megbízatásait igen komolyan veszi és környezetéért, a közösségért áldozatokra is képes. Orbán Ottó csornai vasúti tisztnek bizonyára nagyobb áldozatot jelentett egy művelődési ház építésének elindítása, mint hajdan Maecenasnak a költők támogatása. Olyan áldozatot, amely kis családján belül is konfliktushelyzetet teremtett, hiszen például felnőtt gyermekeinek lakásgondjait kellett félretennie, autóját eladnia, hogy építőanyagot vásároljon és megkezdje a faluban annak a művelődési háznak az építését, amely elsősorban az ifjúságot szolgálni lenne hivatott. (Hogy ez mennyire nem könnyű feladat, pár nap múlva valósággal rárímelt egy tévébeszélgetés a művelődés és a gazdaságosság összefüggéseiről, amelyben szerepelt a csornai lelkes lokálpatrióta is, s megtudtuk, hogy milyen nehézségekkel küzd a művelődési élet ma is a falujában, ahol az általa vezetett Kossuth művelődési klub évi ötezer forint támogatást kap. s tagdíjakból 12 ezer forint folyik be, így hát elképzelhető, mennyi lelkesedés és társadalmi hozzájárulás, mennyi ötletesség kell még a munkához ma is.) • A film azonban — igen helyesen — nemcsak azt mutatta meg, hogy anyagi nehézségek okozta nehézségeket miként győz le egy elszántan hívő, közösségben gondolkodó mai ember, aki maga nem táplál művészi ambíciókat, csak éppen a közösségtől kapott társadalmi megbízatásáé veszi nagyon komolyan, hanem azt is, hogy a hivatali bürokrácia. a társközségek közötti torzsalkodás, a kevéske javak egyenlőtlen elosztása, az Orbán Ottó szokatlan áldozatosságát idegenkedve néző és csak a merev szabályzatok holt betűit tisztelő hivatalok és hivatalnokok hozzáállása mennyire gátja lehet a legnemesebb törekvéseknek is, sőt azt is, hogy a körzeti tanácsok rendszere bizony nem jeleni felhőtlen együttélést. Orbán Ottó a szó szoros értelmében családjától vonta meg az anyagiakat, hogy elindítson, a holl- pontról kimozdítson egy ügyet, amelyet már régen el kellett volna indítani. Jutalma mégsem az elismerés, hanem a hibák keresése, mert öntevékenysége, áldozata nem fér be a merev és nem biztos, hogy jó hivatali formák közé, de rávilágít tanácsvezetők és mások lélektelen merevségére. Érdemes lenne ezt a filmet az első műsorban megismételni. Sokféle hasznos eszmecsere forrása lehetne. Egy másik múlt heti dokumentumfilmet az angolok készítettek, a címe: Magukra hagyva..., alcíme: Auschwitz és a szövetségesek. Negyven évvel a második világháború és a tömegirtó német koncentrációs táborok szörnyűségei után e film részben a szabaddá tett dokumentumok, részben a még élő tanúk segítségével azt vizsgálja, mit tettek a nyugati hatalmak annak idején a szörnyűségek, hatmillió ártatlan polgári személy, Európa zsidóságának jelentős hányada kiirtása ellen. Meggyőzően derült ki a dokumentumfilmből, hogy a nyugati hatalmak igenis rendelkeztek nemcsak hírekkel és tudomással, hanem dokumentumokkal is a retle- netekről, ám mégsem tettek semmit. Megöregedett amerikai külügyi hivatalnok cinikusan emlékszik vissza az eseményekre, s szavaiban tükröződik a négy évtized előtti állás- foglalás: a külügyi politikát nem érzelmek irányítják, hanem a racionalitás. Hát igen, halálraítéltek mentése nem volt ígéretes üzlet, az alkudozások nem győzték meg a nyugatiakat. Sokat hallhattunk eddig is már a nyugatiak Auschwitzcal kapcsolatos álláspontjáról, de ennyire tisztán, nyíltan még nem mutatkozott meg.-mennyire csak alku tárgya lehetett volna számukra hatmillió ember megmentése. Ha volt még, aki hitt a nyugatiak hajdani filoszemilizmu- sában, általános humanizmusának az üzleliesség fölé kere- kedésében, azt is meggyőzheti ez a dokumentumfilm. Csak érdekességként említendő, hogy egy nap múltán láthattuk az 1944-ben készült A hetedik kereszt című amerikai filmet, amely művészi értékein felül azt is bizonyítja, hogy — szemben a hivatalos Amerikával — a művészet legjobbjai tisztességgel tudták felemelni szavukat a fasizmus ellen. Benedek Miklós Ifjúsági ötletpályázat A KISZ Központi Bizottságának ifjúmunkás tanácsa, minisztériumok és országos hatáskörű szervek támogatásával ifjúsági ötletpályázatot hirdet pályakezdő fiatalok részére. A pályázat célja a pályakezdők alkotókedvének serkentése, a hasznosítható, megvalósítható és széles körben elterjeszthető ötletek, ésszerűsítések műszaki és szervezési megoldások felszínre hozása. Pályázni lehet új szellemi tartalmat hordozó ötlettel, racionalizálást segítő javaslattal, az elbírálásra illetékes gazdálkodó szervezetekhez 1984. január 1-e után benyújtott újítási javaslattal, valamint az Országos Találmányi Hivatalhoz szabadalmaztatásra bejelentett találmánnyal. olyan munkákkal, amelyek hozzájárultak, vagy hozzájárulnak műszaki, gazdasági fejlődésünk gyorsításához. A pályázaton középfokú végzettségig az 19b'!). január 1-e után született, míg felsőfokú végzettséggel az 1955. január 1. után született alkotók vehetnek részt. A jeligével ellátott zárt borítékban közölni kell a pályázó nevét, személyi számát, legmagasabb iskolai végzettségét, munkahelyének megnevezését, címét, valamint a pontos lakcímét. Egy .szerző több dolgozattal is pályázhat, de minden pályaművet külön kell benyújtania. Két zenei kiadvány A Zeneműkiadó gondozásában jelent meg — egyebek között — a közelmúltban az a két kötet, amelyről röviden szólunk. Kodály népdalfeldolgozásainak dallam- és szövegforrásai a címe az MTA Zenetudományi Intézet népzenekutató csoportja kollektívája — Bereczky János, Domokos Mária, Olsvai Imre, Paksa Katalin és Szalag Olga — nagyszabású munkájának, amelyben arra vállalkozott, hogy Kodály népzenei fogantatásé műveit számba véve, e kompozíciók népi szöveg-, illetve dallamforrásait felkutassa és közreadja. Mivel Kodály műveinek jelentős reszt; népdalfeldolgozás. e forrásjegyzék színpadi, zenekari es vokális kompozícióinak, valamint pedagógiai műveinek zömét tárgyalja — mintegy hatvan kompozíciójának, illetve azok darabjainak, tételeinek és az ötfokú zene 840 darabjának közel ezer közvetlenül kimutatható forrását tartalmazza. Egy-egy népdal vagy népdalszöveg közlése után a gyűjtés, lejegyzés kéziratos vagy nyomtatott forrásokból rendelkezésre álló adatait olvashatjuk. A kötetben, részben mellékletként, többféle mutató található Kodály gyűjtéseiről. Az éneklés művészete és pedagógiája címmel adta közre a kiadó Kerényi Miklós György vaskos kézikönyvét. amely arra vállalkozott, hogy a zenei oktatás e legfontosabb, s egyben legkényesebb területén mutatkozó hiányt pótolja, mind teljesebb áttekintést és „örökérvényű" útmutatást nyújtson. Amikor azt halljuk: esztétikai nevelés, izlésformálús. elvont fejtegetésekre, a mindennapi emberek számára nehéz elméletieskedésre gondolunk. Kétségtelen, az esztétikát tanulni is lehet. De a milliók számára a vizuális nevelés legnagyobb hatású formálója a' közvetlen környezet, az állandó látvány. A környezet pedig nemcsak az otthon, hanem legalább ennyire a helység is. ahol lakunk, no meg az utcakép. Nemrégiben nemcsak a fővárosiak, hanem a többi vidéki város lakói is örülhettek a századforduló idején épített házaik megfiatalodásának. Örömükbe itl-otl azonban cseppnyi üröm vegyült. amikor egyik-másik épület előbújt az állványerdő alól — például eperfagy- lall-szinüen. Most is olt virít. Hozzátehelem: a legtöbb házat szépen. ízlésesen festették át az ingatlankezelő vállalat dolgozói, mégis, a rikító. oda nem illő színek alaposan fölkorbácsolták a kedélyeket. Ugyanúgy, ahogyan néhány köztéri szobor is seregnyi véleményt ütköztet. hiszen az embereknek közük van hozzá — járókelőként akaratlanul beleütköznek. Dicsérendő hál. hogy Salgótarjánban. Szek- szárdon. Pápán a várospolitika szerves része a köztéri szobrok felállításának iigve. Többel kell törődnünk azonban az utca többi „kellékével" is: az eligazító táblák, a neonfeliratok külcsínével. a plakátok ízléses elhelyezésével. a parkok, játszóterek esztétikájával. A szépen megformált nark. játszótér lelkesít, buzdít az Az ünnep olyan, mint mi... A rádiót hallgatva, az újságokat lapozgatva, meglepően sok (és részben újszerű) információt kaptunk az ünnep(ek)ről, az ünneplés módjáról. Nagyon is fontos része életünknek az ünnep, legyen az állami, vagy a keresztény hagyományainkon alapuló. Az ünnep ugyanis nem egyszerűen munkaszüneti nap (nem is mindenkinek az), mert ha csupán az lenne, racionális(abb)an is kijelölhetnénk. Igenis szükségünk van arra. hogy felemeljük a fejünket a mindennapi hajszából, amikoi Lukács György szép kifejezésével emberi-nembéli voltunkat tudatosítjuk, amikor ember-voltunkat tiszteljük meg, szép hagyományaink előtt tisztelgünk. Minden nép más időpontot, hagyományt nevez meg erre a célra, a lényegük azonban azonos a Fokföldtől Kamcsatkáig, a metropoliszoktól a pici falvakig: az emberi méltóság tudatosításának szép gesztusai. pillanatai ezek. Miéri tapasztaljuk mégis mostanában a zavar és a torzulás jeleit? Deák Tamás egyik regényében (Egy agglegény emlékezései) használja a főhős „a méltóságát veszített világ" kifejezést. Arra utal ezzel, hogy az emberi viszonyok profanizálódtak. vul- garizálódlak, azaz elidegenedtek. Évezredek alall megszokott, szentnek. komolynak tudott értékek kér- dőjeleződtek meg századunkban, váltak sokszor dúlván nevetség tárgyává, s ezt csak nehezen tudja elviselni az ember. Nem kell feltétlenül vallási értékekre, fogalmakra gondolnunk, noha azok humánum értékét nem vitatták a marxizmus klasz- szikusai sem. Csupán utalok itt a család, azon belül is az édesanya. az idősek (nagyszülők), általában a nők tiszteletére, megbecsülésére. olyan „divatjamúlt" érzelmekre. fogalmakra mint a hűség, szeretet, áldozat. ragaszkodás, az udvariasság és a lovagiasság a szerénység és a nemes: becsvágy, egyáltalán a hajdan erényeknek nevezett emberi értékekre, tartalmukra. Hogyan, mikor kezdődött ezeknek a fogalmaknak a földcsuszamlásszerű lepusztulása, lejáratása, ma már nehéz kideríteni, de nem is érdemes. Ma már csak a csontvázzá csupaszodon, kiüresedett kereteket látjuk, s a fájó nosztalgiát érezzük valami meghittebb, melegebb kapcsolat- és értékrend iránt. Maradjunk a legutóbbi ünnepnél, a húsvétnál. Nagy elégtétellel — büszkén mondja be a rádió, hogy az idén csak egy betegre részegeden gyereket vitt kórházba a mentő. De nem beszélünk arról, hogy a locsol- kodás szokása, a tavaszi napforduló. a természet megújulásának ősi ünnepe hajdan (még néhány évtizede is) egyáltalán nem (csak) a zabálás és a vedelés alkalma voll. Senkinek eszébe nem jutott, hogy a kislányokat. menyecskéket versikével. szagos vízzel köszöntő legénykéket alkohollal kínálja. Pedig már apáink nagyapáink is megitták r. magukét. De tudták a módját — méltóságát —. rendjét az ivásnak is! Arra voll a pinceszersor, az. áldomások, köszöntők, amikor az ivászat (jó boré. a nem kommersz. pálinkáé, konyaké) nemcsak duhaj virtus volt de a barátság, a kelleme? együttlét játékos eszköze Nem véletlen, hogy nagy költőink dallal köszöntötték a bort — s közvetve magát a mámort. Ma? Az alkohol sajnálatosan része lett a mindennapjainknak. sőt munkanapjainknak is. Gondoljunk csak — s tudom hogy most sokak ellenszenvét „vívom ki" — a munkahelyi névnapokra, nőnapokra. jutalmazásokra és más poharazásra „inspiráló" alkalmakra! Valóságos negatív terror lett úrrá ezen a téren Azt rója meg, veti meg és ki a közösség, aki vonakodik ettől a „hagyománytól", igen rossz szokástól. A minap hallottam egy munkahelyi vezetőről, aki névnapok idején többször is benyit az „ünnepelt” kollégához. s igenis! ellenőrzi, hogy poha- raznak-e. Népszerűtlen ember lett emiatt, holott alighanem neki van igaza. Mert őszinte lehet-e az a tisztelet amelyre az időt a munkától, s a munkahelyen „csípjük el". Az év többi napján is szeretjük, becsüljük egymást, a kollégánkat? Nem ez a kissé üresen hedonista szemlélet lopakodott be a családba is, ünnepeinkbe is. hogy a zsíros-zaftos ételek, a teli poharak fedjék el azt az ürességet, amelyet már bevallani, felismerni se merünk? Azt például. hogy alig van mondandónk egymásnak, mert éppen ettől „spóroljuk el” az időt? Üzemi étkezdékben kapjuk be az ételt, talponállókban hör- pintjük az alkoholt, lassan elfeledve apáink kulináris (asztali) örömeit, az izekét, illatokét, a szépen terített asztalokét, a nyájas emberi szóét, a társaságét-társalgá- sét, az ünnepét. Szegényebbek lettünk valamivel, holott — anyagiakban — talán soha nem áldoztunk (fel) ennyit, mint éppen manapság. Egy erdélyi szakács- könyvbe ezer ételreceptet jegyeztek fel, francia regényekben olvastam, hogy más bor dukál a halhoz, a húshoz, mint ahogy a népszokás. hagyomány is számon tartotta, mit, mikor és hogyan „illik" enni. inni. ünnepelni. Mi meg beérnénk a mennyiséggel, lemondva az aromák, a szép alkalmak öröméről? Vagy tekintsük ezt is az átmenet állapotának. betegségének, s várjuk ki türelemmel, míg az egyre tudatosabb hiányérzet ismét visszahozza a minőség. az emberibb tartalom az ünnen igényét? (horpácsi) ilyen ..példák követésére, a hasonló elképzelések megvalósítására, s a parképítészei művészei bizonyára készséggel vállalnak ilyen feladatot. Kellő gondot kell fordítani a cégérekre, hogy ízlésesek legyenek. Talán legtöbb a kijavítanivaló az utcai név- és cégtáblákon, amelyeken bosszantóan sok a helyesírási hiba. A fantázia nem szükségszerűen igényel többletkiadást, a színek, formák harmóniája. s a hibátlan szöveg sem tornázza feljebb a költségeket. Csak egyszerűen több törődést, hozzáértést és nagyobb szigort kíván, mini a megszokott úton-módon készülő és ízlésrontó felirat, cégtábla. Szeged egyik patinás utcájában — a Takarékpénztár utcában — például egy szűcsmester hivalkodóan csúnya cégére ..üti agyon" a hátteret, azaz a közelmúltban felújított, szén házal. Ám annyira senkinek sem szúrt szemel, hogy le is vetesse vele! Pedig az ízlésnevelés fegyverével nem elég csupán a giccses áruktól roskadozó ajándékboltokat, trafikokat ostorozni Ezekben a közszemlére kitett „alkotásokban” valószínűleg több az ártalom. Egyik művészünk a szemet bántó, rosszul megtervezett neonokról, cégérekről és utcatáblákról azt állította hogy szennyezik vizuális kultúránkat, igazában nincs okunk kételkedni, hiszen számos példái tudunk arról miként ront utcaképet, okoz egyhangúságot a fantáziátlan és gyakran ízléstelen tájékoztató, eligazító felirat. Ezért örvendetes az a kezdeményezés. amellyel a kecskeméti zománcművészeti alkotótábor résztvevői rukkolnak elő: különböző táblákat cégéreket készítettek, s ezek rögtön helyükre, azaz az utcákra kerültek, díszítve ezzel a város központját. Jó lenne, ha a kecskeméti példát másutt is követnék: a képző- és iparművészeket bevonnák az utca „kellékeinek" tervezésébe, kivitelezésébe. Mert a megannyi hirdető- és tájékoztató tábla és hirdetés nemcsak funkcionális feladatot teljesít, nemcsak egy üzletet, árufélét reklámoz — a jó ízlést, a kultúrát is hirdeti. T. E. Az utcák kultúrája