Észak-Magyarország, 1985. április (41. évfolyam, 76-100. szám)
1985-04-13 / 86. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1985. április 13., szombat |oha nem bocsátom meg a sorsnak, hogy közönség nélkül sérültem meg. Senki sem figyelt rám, senki nem fényképezett, még csak egy kétségbeesett sikoltás sem hangzott fel, amikor egy fűcsomón megcsúsztam és elvágódtam. Legalább a labda lett volna a közelben. Legalább férfias párviadalban szereztem volna nyolc napon túl gyógyuló sérülést. Legalább véreztem volna. Fociztunk persze. Sör-meccs volt. Elvesztettük. Ültem a füvön, s csak azért volt erőm elkotródni a pályáról, mert a fájdalomtól sokáig nem odázható hányingerem kerekedett. Két napig szenvedtem. Aztán kihívtam a körzeti orvost. Kedves és barátságos volt, mint a zsebkendőt, úgy gyűrte szivarzsebébe a százast. Elefánt-lábamat méregetve, két diagnózist és egy tanácsot mondott. A diagnózisok: törés vagy ínszakadás. A tipp: többet ne focizzak. Persze, látott ő már ennél cifrább eseteket is. Villamos vágta le, gép kapta el.. . Ebben maradtunk. A kórházi konzílium szalagszakadást állapított meg. Kaptam egy gyönyörű csizmát, a mentő vitt haza, s a két derék egészségügyi dolgozó felcipelt a harmadik emeletre. Vajon elég volt a húsz-húsz forint borravaló? Megnyugtattak ... A múltkor egy mázsán felüli férfit cipeltek valahová, de ő egy fillért sem adott. Először a betegiátogatók jöttek. Gipszes fehérségem ' kik volt apropó. Soha annyi jó történetet nem hallottam ficamról, törésről, autóbalesetről, lórúgásról. Csak én nem tudtam előadni hitvány kis sztorimat a fűcsomóról és az egyes szám első személyben fogalmazott kínjaimról. Kezdetben tisztelettudó voltam. remélve, hogy vélik, az ők nagyobb fájdalma enyhítheti az enyémet. Aztán kitanultam őket. Mert jöttek a panaszkodók. Nem engem sajnáltak; magukat sajnáltatták. Bosszantott a dolog, mert nekem annyi közöm volt a dologhoz, mint a fakanálnak egy ízes pörkölthöz. Cselhez folyamodtam. Hölgyismerőseimet azzal traktáltam, hogy a gipsz húzza a szőrt a lábamon . .. Az semmi. De szülés előtt őket szárazon borotválták meg. Ezt nem tudtam túllicitálni. Elsánti- káltam az SZTK-ba, s kiírattam magam. Szereztem egy pompás görbebotot, s most már az autóbuszon is hallgathattam: az semmi! Az semmi, mondta a fiatalasszony, nyakon csípve csemetéjét. Ha sokat ugrálsz, te is úgy jársz, mint a bácsi, s mielőtt odaérhettem volna, lependeritette makrancos kölykél az egyetlen szabad helyre. Munkahelyemen érdeklődéssel topa részletét, sáros a képcsarnokban is azért a bőr- garnitúráért, amelyet a szalonba vett, s egy nyári nyugati útra gyűjtenek .. . Egészen megsajnáltam.- Az ő — pénzben kifejezett — gondjai valóban sokkal nagyobbak. Visszavittem hát az semmfl gadtak, de figyelmeztettek, hogy ragasszak bőrt a gipsz- csizma sarkára, mert úgy járok, mint... És elmesélték. Amikor végre lenyír- ták rólam ezt a szörnyűséget, megnyugtattak: a sérülés olyan jellegű, hogy időváltozáskor fájni fog. De ez még semmi, mert volt olyan, akinek ... Csaknem pontosan egy év múlva, ugyanazon a futball- pályán, ugyanolyan márkájú sörért hadba szálltam. Nincs mit szépíteni a tényeken, a bokám egy ösz- ;zecsapás után ugyanolyan cefetül nézett ki, mint akkor. Nem mentem orvoshoz, nem gipszeltettem be. Engem ne sajnáljon és ne licitáljon túl senki. A bokám meggyógyult, de a másikat tetéző mentalitás eredőjét kutató kíváncsiság okainak kereséséből nem tudtam kigyógyulni. A nászútról tértem meg. Frissen, összetörtén, boldogan és a férfiember ilyenkor szokásos szomorúságával. Az út porát sem mostuk még le, a bőröndök zárját sem pattintottuk még fel, amikor beállított a szomszéd. Végre valaki, akinek elmesélhetjük — persze, kellő szeméremmel — a nász nagy napjait. Az semmi torkolt le. Űj szőnyeget vett a szobába, ezt nekünk kell először megnézni. Nem néztem meg. Tehetős ismerőseimnek elpanaszoltam (szokás szerint a dicsekvést panasznak álcázva), hogy parányi telkemen a zeller nem nő diónál nagyobbra, erre ők elpanaszolták (dicsekedve persze), hogy az almáskerttel mennyi baj van. Egy Trabant ára pénzt fizettek ki a metsző, permetező, szüretelő napszámosoknak. A termés, igaz, (két Zsigu- linyi hasznot hozott. De mennyi baj van a kerttel?! Nemrég pénzszűkében voltam. Kértem egy százast Élvhajhász élvezetekre kellett: cigaretta és néhány fröccs. Kiszemelt hitelezőm leintett. Az semmi! Neki ki kell fizetnie a rotációs kaiires üvegeket. A kétcekker- nyi göngyölegért ötvenkét, forintot kaptam Egy üveg hitvány borra, s egy doboz, egyre hitványabb cigarettára futotta. Hazafelé ismerős ablak előtt vitt el az út. A tulaj megszólított. Régen találkoztunk, kiszúrta. hogy költekeztem. Persze, ez csak ürügy volt. Alkalom arra, hogy új csizmájáról regéljen. Hétágra sütött a nap, de csizmát ilyenkor vesz az okos ember. Bőrt persze, mert azok a műanyag vackok semmit sem érnek. És ilyen fazonról tudósít a Burda is. És a szára szűk, oldalán kis leffenlyűk vannak. Ez most a módi. És persze pult alól vette, ezer forintnál többe került, de a szegény ember nem engedheti meg azt a luxust, hogy olcsó holmit vásároljon. Miért van az, hogy csak beszélünk, de beszélgetni nem tudunk? Ennyire ön- zőek lennénk? Ennyire diktatórikusán magamutogatók? Elfoglaltak és elfogullak? Csak a végszóra várunk, amely felnyitja önnön forrásunk vagy szenny- csatornánk zsilipjét? Hihetetlen a közlésvágy bennünk, de az információ- áradat kilúgozza az embert. Nemcsak a lakás, a divatos helyen levő nyaraló, a kocsi, a bútor, a ruha: konfekció és készen kapott, ha úgy tetszik uniformizált, hanem a vélemény is. Vélemény, a világ dolgairól, magunk sorsáról. Van bébiétel, zacskós leves és konyhakész töltött káposzta. Nincs vele gond. De különösebb öröm sem. Az alkotás, az egyéni ízek boldog élvezetét pólolja-e a „megnyert” idő? Tárgyia- sodó világunk személytelo- nedik. Automata a csomag- megőrző, önkiszolgáló a vásárlás, a házfelügyelő egv utcával arrébb lakik. A halszemű képernyőnek nem lehet visszabeszélni. A géppel nem tudunk szót érteni. S úgy tűnik, egymással sem. valahogy párhuzamosan futnak a dolgok. Csak monológ van és sehol sem szikráznak föl a dialógusok. Van valami kétségbeesett erőfeszítés abban, ahogy önmagunkat úgy akarjuk elfogadtatni a másikkal, hogy tőle semmit nem fogadunk el. Félünk? Vagy féltünk valamit? Mi táplálja ezt a büszke, erőszakos gőgöt? Kiszolgáltatottságunkat úgy igyekszünk leplezni, hogy a másikat a még nagyobb kiszolgáltatottságra döbbentjük rá? Nemrég ritkán látott ismerőseimnél jártam. Jóféle pálinkávaDigyekeztem kedveskedni nekik. Leintettek. Az semmi! És megmutatták a könyvespolcból tekintélyes helyet kiszakító bár- szeikrényt. Dicsértem a kolóniái garnitúrát, csettintettem a háziasszony főztjére. Tejszínes csirke volt. Aztán átmentünk a szomszédba. Mit tehettem? Űjfent megdicsértem a kolóniái garnitúrát. Az ebéd természetesen tejszínes csirke volt ott is. Az semmi! Másnap leleknézőbe kellett menni. Először a szomszéd — egyébként takaros — portáján ücsörögtünk egy órácskát. Az semmi! Házigazdám megmutatta a magáét. Az apró különbségekre ő hívta fel a figyelmet. Itt a tetőn nem pala van, hanem mázas cserép. Az ablakokat és az ajtókat nem lakkozták, hanem a matt színű xiladekorral húzták le. És a kandalló, ellentétben a szomszéddal (aki persze egy felkapaszkodott sznob) igazi, fűteni is lehet benne. .. Sajnos későn jöttem rá, hogy ők már régen játsszák ezt az össznépi játékot, összevesztünk. Elvesztettem a türelmemet, kiszaladt alólam a ehet, hogy bennem van a hiba. De nem vagyok hajlandó elfogadni és ápolni ezt a fajta kommunikációt. Tartom magam a természet rendelte lehetőséghez. Az embernek két füle van és egy szája. Használni is ennek arányában kell azokat! Brackó István Mondhatná szebben.. „Hogyan tisztelhetem? Nem is gondolunk rá talán, hogy a nyelvi magatartásnak is vannak népi hagyományai. Durva egyszerűsítés volna azzal jellemezni a falusi öregek beszédét, hogy a feudális kötöttség és az alárendeltség- tudat őrződött meg benne, ji Bizonyos, hogy a szokások Ej alakulásán nyomot hagyott régibb korok erkölcsi felfogása, a zártabb közösségek hosszú időn át szinte háborítatlan rendje. De alapját mégis inkább az embertárs megbecsülésének kifejezése, a jóakarat ki- nyilvánítása adja. Amint a kamyújtás, a kézfogás a békés szándék beszéd nélküli jelzése ősidők óta, a nyelvi formák között is kialakultak hasonló szere- pűek. Sokszor lehettem tanúja a bodrogközi parasztemberek körében, hogy amikor ismeretlen jövevény került társaságukba, s beszélgetés alakult ki közöttük, hamarosan megkérdezték az idegent: „minek tisztelhetem az urat?”, „hogyan tisztelhetem az elvtársat?” A beszélgetőtárs kilétét, foglalkozását vagy nevét tudakolták ezzel. Megalázónak tűnik ma ez a beszédfordulat? Kár lenne, ha így gondolnánk! Inkább az előlegezett bizalom, a tiszteletadás nyilatkozott meg benne, s az a — kéznyúj- tásunkhoz hasonló szerepű — közeledés, hogy szerelnénk megismerkedni a másikkal, érdeket a személyisége. Jó néha az előző nemzedékek magatartását megti- gyelni, hiszen mai kultúránkban is megvannak nyomai, s az örökséggel esetleg betölthetők frissebb keletű hiányaink. Ha nem is a ma már körülményesnek ható fordulatokkal, de legalább a mögöttük meghúzódó emberséget sajátunknak, követendőnek kell tekintenünk. Van az idézett közeledési módnak egy további funkciója is: ha pontosabban ismerjük a másikat, egyértelműbben tudjuk eldönteni hozzá való viszonyunkat, az alkalmazandó kifejezési formákat. Az alkalmazkodáskészségnek nem lebecsülendő megnyilatkozása ez. Igaz, eredetileg a társadalmi rangsorban elfoglalt hely tisztázása lehetett az első kötelező lépés. A demokratizálódó közegben az osztálykülönb- ségek nyelvi-nyelvhasználati kifejeződése elvesztette szerepét, de a beszélgetőtársak alkalmazkodási kötelezettsége — más alapon — továbbra is fennáll. A férfi és a nő, a fiatalabb és az idősebb ember, a kezdő és a tapasztaltabb munkatárs közötti beszédtevékenység akkor szép és helyes, ha bizonyos illemszabályokhoz igazodik. Egymás és önmagunk becsülése nem lesz kisebb, sőt növekedhet, ha elismerjük, hogy — bár többé nem osztályalapon — van közöttünk rangkülönbség. A rangot, a közmegbecsülést, a tapasztalat, a műveltség, a közéletiség adja, tehát nem öröklött, hanem szerzett tulajdonságok és érdemek. Amikor először beszélünk valakivel, ma is vannak megszólítási gondjaink. Tisztáznunk kell a másik „lángját”, korát, emberi és társadalmi értékeit, hogy eldönthessük, miként szólítsuk, hogyan köszöntsük. Tanuljuk meg azonban a régiektől, hogy a tiszteletei mindenkinek megelőlegezzük! Megnyilvánulhat ez az előreköszönésben, a kommunikációs készség, beszédkezdeményezéssel való kifejezésében, érdeklődésünk valamiféle kinyilvánításában. Vagyis nem magunkat toljuk előtérbe, hanem a partnernek adjuk meg az elsőbbséget. Az említett idősebb parasztemberek nem restell- ték. hogy előre köszönjenek az utcájukba tévedt idegennek, hogy szóljanak egy jó szót az elhaladónak, hogy tudakozódjanak a másik hogy léte felől, mielőtt a maguk hogylétével előhozakodnának. Én ma is példának tekintem őket. Kováts Dániel JUHÁSZ JÓZSEF VERSEI Élősködő Milyen jól tudja, melyik ördöggel vacsorázzon, mikor felejtse sérelmeit számolatlan órák gondtalanságában. S ha hínárban fürdő lelkek, meg szaggatják hitvány örömét: mérget tép a kásás anyaföldből, turkál a lét kockázatában játszogat, fitymál - úgy van jelen - ő, a sperma: a jeltelen. Mérleg Többnyire nem szóltam. Hallgatag én voltam. A csöndben azt mértem hangosaiktól vagy némáktól kell félnem.
