Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-05 / 53. szám

/ ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. március 5., kedd A képernyő előtt Anna és Anton esete Anna és An*!on története nem hagy nyugodni. A péntek este sugárzott tévéfilm — ha nem is volt kiemelkedően em­lékezetes, de — nagyon tisztességes, sok gondolatot sugal­mazó, főleg pedig továbbgondolkodásra késztető munka, s olyan művészi érlékei is voltak, amelyeket nem lehet figyel­men kívül hagyni. Ezekről is szólnom kell, mielőtt egyéb gondolataimat feljegyezném. A Magyar Televízió nem ké­nyeztet el mostanában a hazai és mai valóságot tükröző té- véjilmekkel, tévéjátékokkal, sőt ur külföld életét ábrázoló művek is inkább klasszikusok adaptációi. Az Anna és An­ton című tévéfilm ugyan szintén megkerülte a mai magyar életet, s Valerija Peruanszkaja szovjet író néhány éve meg­jelent kisregényére épült, ám a szovjet emberek mai min­dennapjaiból olyan életszeletel mutatott be, amely nálunk is fellelhető, a történet környezetünkben is nagyrészt azono­sítható, ezért érdemes továbbgondolni mindazt, amit e film két ember és környezete életéből megmutatott. A Katkics Ilona rendezte tévéfilm hetvenöt percéből, való­jában az utolsó húsz perc volt a feszült dráma, az előtte lá­tottak inkább egy igen hosszú bevezetésnek tűnték. Mennyi volt ebből az alapmű hibája, mennyi az adaptációé, a kis­regény ismeretének hiányában nem dönthető el. Ráérős, tem­pós volt a történet felvezetése, a rendező érezhetően töreke­dett az orosz légkör megteremtésére, s e törekvése nem me­rült ki a nagyrészt Moszkvában forgatott külső felvételek hitelességében — például a városnéző autóbusszal, szinte mi is végigjártuk a háromórás utat —, hanem valódinak tűnt az étterem, a folklórműsor, minden. A két nyugdíjas ember összetalálkozása, egymásra találása nem új téma, mint az sem, hogy a felnőtt gyermekek ezt a kapcsolatot ellenzik, ám olyan mélységes gyűlöletet, mint ebben a filmben ta­pasztalhattunk a férfi lányának részéről, ritkán látunk. Ta­lán kicsit túl sarkított is volt ez a konfliktus, a hosszú, csak­nem órányi bevezetés után ennyi ellenérzéssel szembetalál­kozni megdöbbentő volt. A rendező, igen nagy gondot fordí­tott a részletekre, az „oroszosságra”, a legnagyobb érdeme volt azonban Törőcsik Mari megtalálása Anna szerepére. Amikor Anna — Törőcsik — rövid téblábolás és látha­tóan nagy belső vívódás után csendben kimegy a betegen fekvő, nyugalmat kívánó, ám lányának zajos társaságában ki tudja, miféle inzultusoknak kitett Anton, a szeretett és társnak is lehetséges férfi dácsájának kertjéből, tulajdon­képpen két ember világa omlik össze. A magányos nyugdí­jas asszony, aki szívesen élne egy értelmes társ mellett, és a nyugdíjas özvegy férfi, akinek nincs helye a lányával kö­zös lakásban, ahol ő már csak megtűrt és felesleges személy. Mindketten elvesztették a szebb, jobb jövő iránti reményü­ket. Annát, nemrégen búcsúztatták a munkahelyén, még kö­zel az idő, amikor közösségben élt, ám otthona társbérlet, az orrát mindenbe beleütő szomszédasszony mellett nem va­lódi otthon, noha függetlensége egyébként biztosított. Ám a nyugdíjas mérnök helyzete más. O már sokat tapasztalt ott­honját már megtörte a nyugdíjas élet, már nem kohómér- nö'k, már nem tervez, nem irányít, már csak elmegy ott­honról, amely már nem igazi otthona, s inkább moziba jár. meg városnéző sétára. Törvényszerű az összeroppanás a nyugdíjkorhatár elérése, illetve a nyugalomba vonulás után? Aligha! És a film két hőse nem akar gyorsan öregedni, még kimondatlanul is ter­vezik a nagyrészt közösen töltendő jövőt. Mi hát ez a roppant gyűlölködés és gonoszság, ami a férfi lányába szo­rult? Miből ered? Fúriaszerű gonosz teremtmény volt a filmben látott lány, aki apja esetleges boldogságát irigyel­te, a dácsabeli bulijait féltette, vagy talán valami örökségét is. Nem tudni pontosan, a filmből ez nem tűnt ki. Ám, ha csak harmadrészt annyira gonosz is volt ez a lány. mint Borbás Gabi, meg az író és rendező láttatta, akkor is rette­netes. Napjainkban játszódik a történet, szocialista társadalmi berendezkedésű országban, ahol az idősebb generáció úgy él és gondolkodik, ahogyan ezt az életet a szocialista magatar­tásról bennünk élő kép alapján ismerjük, vagy elképzeljük. A későbbi generációkban lenne a hiba? Vagy a nevelteté­sükben? Mert itt olyan szembenállást láttunk, amelyben apa és lánya, két generáció magatartása, életfelfogása ütközött. Anna és Anton tisztességes, dolgos élet után mennek nyug­díjba. Azon kell gondolkoznunk e film alapján, vajon ez a mostanában nyugdíjba ment és készülő generáció a tisztes­ségesen ellátott munka, a társadalmi munka és esetleges közéleti tevékenység mellett nem feledkezett-e meg arról — vagy jutott-e egyáltalán ideje rá? —, hogy gyermekeit is magához hasonló emberekké nevelje? Benedek Miklós Felszabadulási emlékekből K: n Abban a változatos, sok­színű és -témájú emléke­zéssorozatban, amelyet Sá­rospatakon eddig rendeztek és rendeznek folyamatosan, a város, a zempléni táj és hazánk felszabadulásának 40. évfordulója tiszteletére, különleges jelentősége van az ősi kollégium Tudomá­nyos Gyűjteményei által létrehozott kiállításnak. Már azért is, mert a város lako­sain, diákjain kívül a nagy­könyvtárban, iskolamúze­umban megforduló kirán­dulók, vendégek is megte­kinthetik. A kollégium évszázadokon át gyűjtötte a könyvekkel együtt, az egyes korokra jellemző emlékeket is. így a felszabadulás eseményeit megörökítő kisebb-nagyobb dokumentumokból is gaz­dag anyaggal rendelkezik. Ebből láthatnak most az ér­deklődők sok értékes írásos és tárgyi emléket Sárospa­tak felszabadulásáról. Az egyik tárló fényképei­ről megismerhetjük például az első városparancsnokot, Jegorov kapitányt és a pa­rancsnokságon szolgálatot teljesítő szovjet katonákat, köztük egy egyenruhás szovjet lányt, akinek az alakja azért is feltűnő, mert egyedül az ő kezében van puska. A sok felhívás, rendelet, röplap között olvasható a katonai parancsnokság X. sz. parancsa is, amely elrende­li, hogy „a város területén a polgári hatóság folytassa kötelessége teljesítését, az iskolákban meg kell kezde­ni a tanítást, s az istentisz­teletek megtartásának a templomokban nincs akadá­Ma délután a képernyőn Kerek világ Ma délután 17.10-kor jelentkezik a második műsorban a Kerek világ című adás, amely az óvodásokhoz szól. Zelk Zoltán Mit mondanak a madarak? című verse se­gítségével a cinkével, a rigóval és a pacsirtával ismerked­hetnek meg a gyerekek. Tanúi lehetnek a madarak vitá­jának - kinek jobb a csőre - és hallhatják Weöres Sán­dor Kismadarak cimü versének megzenésített változatát. A műsort Cs. Farkas Mihály rendezte, közreműködik Frajt Edit és Méricske Zoltán. Képűnkön a műsor egyik pilla­nata: Frajt Edit a gyerekek között. Hudy Ferenc: Emberek és utak (Jegyzetek egy kis könyvről) Egy szép kiállítású, impo­záns kis kötetet forgatok, s önkéntelenül Móricz egyik mondata jut az eszembe; manapság mennyi ember akarja gondolatait a közzel megosztani, hírt adni magá­ról, vagy valamilyen nyomot hagyni maga után. E kis kö­tet lapozása közben én is valami ilyenre gondolhatok, hisz Hudy Ferenc nem „hi­vatásos” vagy „befutott” köl­tő, újságokban, folyóiratok­ban ritkán találkozni a ne­vével, noha ez már a máso­dik kötete, — az első 1958- ban, Élő emlékek címen je­lent meg —; mégis néhány verse alapján azt mondha­tom, nem vízre írta sorait, életének egy-egy pillanatát sikerült úgy megragadnia, hogy marad utána némi nyom. Ha egyik ars poeti­cának — Nagyravágyás nél­kül — is beillő versében túl­méretezett és túl magas is a mérce: Vágyam: / tükörré válni, / hogy magát / ab­ban mindenki / meglássa (s ráadásul még abszurd is), mégis egy-egy jól sikerült pillanatképben vagy aforisz­lya”. A kollégiumi igazgató naplójának 40 évvel ezelőtti bejegyzése szerint „szinte lenyűgöző volt az a csen­des komolyság, amellyel Je­gorov kapitány szólt, és biz­tosított mindenkit jóindula­táról”. Lehangoló látványt nyúj­tanak a fasiszták által fel­robbantott s a folyóba zu­hant szép Bodrog-hídnak a roncsai, és hitet, bizakodást öntött a lakosságba a pata­ki munkások által néhány hét alatt megépített ideig­lenes fahíd, amely lehetővé tette a közlekedést nemcsak Kispatakra, hanem a bod­rogközi községekbe is. Ez a két fotó szintén látható az egyik vitrinben. Igen gazdag anyag mutat­ja be /az egyes pártok ala­kuló, majd választási gyűlé­seire hívó plakátokat, röp­lapokat, szavazási tudni­valókat. Szinte mindegyiken ugyanaz a túláradó örömet, a felszabadulás keltette me­lengető érzelmeket érzékel­tető mottó szerepel: „Sza­bad hazában szabad magyar nép!” (h. j.) tikusan csattanó néhány sor­ban e fent említett tükör­ben magunkra ismerhetünk. Jómagam a kötetnek ezeket a szentenciaszerű négysoro­sait tartom a legsikerülteb­beknek, még akkor is, ha Kosztolányi híres négysoro­sait érzem az élindító ihlet- forrásnak — mert Hudy Fe­rencnek itt sikerült valami egyénit, különöset megra­gadnia: Leghosszabb út ve­zet magunkhoz / és ezt szá­mon senki se kéri, / békét lel: kj önmagával / tükör nélkül tud szembenézni. (Megnyugvás; A gondolat egyediségét, éles villanását érzem még a következőkben is: Képmu­tató, Gond. A logika csődje, Különbség stb. De álljon még egy itt befejezésül: Más bolondot keress magad­nak, / azt se törd, ki oly sokat átkoz: / létünk amúgy is zarándokút, — / amíg eljut egy kis igazsághoz. (Gonosz; A kötet másik két ciklu­sában sok közhelyszerű ál­talánosságot, önmagáért való játszadozást találtam, — a válogatásnál a kevesebb több lett volna —, noha a figyel­mes olvasó ilt is találhat a sok szürke jellegtelen kavics között egy-egy szemet meg­fogó, szebb, színes kö­vecskét is, — (Megalkuvás, Záróvonal. Tanulság). — Az emberek és utak ciklusból, s az utolsóból — Nagyravá­gyás nélkül — még többet. Ebben a részben kaptak he­lyet a rezignált, filozofikus hangulatú versek (Egy ki­csi ház ajándéka, Lelki isme­ret, Csak ennyi, Végrende­let), amelyben így ösz. szegzi élete legfőbb tanulsá­gát: Ha meg kell halni / rád hagyok mindent, — / s viszlek magammal /ahogy élsz i,tt bent. Hudy Ferenc kissé egye­netlen kötetében — sajna elég sok vers a bökvers szintjén mozog — az olva­só mégis találhat figyelemre méltó sorokat, verseket, :már- már igaz értékeket, melyek megá 11 í t j á k, el gon dol kod tát­ják — s egy költő kívánhat-e többet? Takács József Készülődés az Abaúji napokra Abaújban — a volt encsi járás területén — már ha­gyományosnak mondható az Abaúji napok rendezvény- sorozata. Döntően kulturá­lis programok jelentik ezt a rendezvénysort, emellett po­litikai jellegű események, sportprogramok is szerves részt képeznek a több he­tes „kínálatban”. Az elmúlt hét végén Encs város közművelődési intéz­ményeinek vezetői és a vá­roskörnyék művelődési há­zalnak, könyvtárainak mun­katársai találkoztak, hogy uz idei utolsó előkészítő megbeszélésükkel véglegesít­sék a tavaszi rendezvényso­rozatot. A tervezett gazdag program március 15-től május 18-ig ad lehetőséget a környéken élő lakosságnak, a szabadidő hasznos, tartal­mas eltöltésére. A forradalmi ifjúsági na­pok kezdetére esik az Aba­úji napok nyitása, s ez már jelzi, hogy a fiataloknak sok-sok alkalmuk lesz kö­zösségi találkozásra. Vetélkedők, kiállítások, pályázatok, író—olvasó talál­kozók, ankétok, szórakozást szolgáló műsorok szerepel­nek a tervekben. A kiemelt programok között jelentős eseményeknek lehetnek ta­núi az Kacsén és környékén élő idősebbek és fiatalab­bak egyaránt: ismét meghir­dették a díszítőművészeti pályázatot az abaúji motí­vumok gyűjtésére és feldol­gozására: április elején lesz az abaúji múzeum megnyi­tása Forrón; megrendezik a hagyományőrző csoportok találkozóját és bemutatko­zását; mindenütt készülnek a Rákóczi-napokra; a gyere­keknek Béke címmel írnak ki rajzpályázatot... A tervek tehát ezúttal is sok, szellemet gazdagító, szórakozást szolgáló progra­mot kínálnak az Abaúji napok rendezvénysorozatán. A rapszódiák estje Fantáziától hajtott, hol ne­kiiramodó, hol meg-megsza- kított zenei gondolatok élet­re keltését ígérte, a Miskolci Szimfonikus Zenekar február 25-én tartott koncertje. A program öt rapszódia tolmá­csolásából állt, melyek alko­tóikat tekintve a századfor­duló, illetve századunk elejé­nek történetileg és esztéti­kailag szorosan kapcsolódó alkotóit juttatták szóhoz. Bartók zongorára és zene­karra, majd hegedűre és ze­nekarra írt kompozíciója nyitotta a sort. Debussy két rapszódiája, a klarinét-zene­kar, és a szaxofon-zenekar párosítású darabjai jelentet­ték a középső blokkot, befe­jezésül pedig Ravel Spanyol rapszódiája hangzott el. A műfaji egyneműség, va­lamint a művek stiláris logi­kája, tehát a műfaj fejlődé­sének kortörténeti behatá- roltsága egy kis összehason­lításra, spontán vizsgálódásra adott alkalmat. Arról kaphat­tunk információt, hogy hu­szonöt év alatt (az öt kom­pozíció 1903 és 1928 között íródott) a rapszódia, s azon belül is elsősorban a szóló- hangszert és a nagyzenekart egymáshoz rendelő alkotói szemlélet, megért-e bizo­nyos változást, továbbá, hogy a jelzett időszakban milyen művészi törekvések formája lehetett a műfaj. Persze ez így túl szikár, mondhatni „zeneietlen” koncerthangu­latot feltételezne, amiről ter­mészetesen szó sincs. Isme­retszerzésünk gyakorlati meg­valósulása magától értetődő­en megmaradt a színvonalas hangversenyek szokásos ke­retei között. A rapszódiáról kialakított benyomásaink, mi­szerint az említett negyed­század során ez a műforma elsősorban egyfajta alkotói meditáció, játékos bölcselke­dés és a népzenei gyökerek hol stilizált, hol karakteri- zált ápolásának színtere — ezek a tapasztalatok nívós tolmácsolások élményén ke­resztül váltak valóra. Ismételten megállapíthat­tuk, mennyire kifejező moz­dulatokkal vezeti a zenekart Kovács János■ Bensőséges és pontos vezénylési stílusából már kaphattunk ízelítőt az elmúlt évadok során, ezút­tal is nagy élvezettel hallgat­tuk az intései nyomán meg­szólaló együttest, annál is inkább, mivel a Miskolci Szimfonikus Zenekar készsé­ges és felkészült partnernek bizonyult. A két Bartók-mű szólistái közül Szabadi Vil­mos hegedűművész járt sze­rencsésebben, az ö sikeréből még arra is futotta, hogy a darab egy részletét- megis­mételje. Nagy Péter kifogás­talan zongorajátéka ellenére is 'bizonyos tartózkodást vál­tott ki a közönségből, aminek okai elsősorban a darabban keresendők, hiszen az őál­tala megszólaltatott rapszó­dia kevésbé népszerű, s Bar­tók korai álkotókorszakábói származik. Horváth Zoltán először kitűnő klarinétjáté­kával, majd egzotikusnak ta­lán csak ebben a hagyomá­nyos közegben tekinthető — szaxofonmuzsikával ajándé­kozta meg a közönséget. Túl azon, hogy Debussy zenéjé­nek avatott ismerője, előadá­sának alapvető erénye azonban mégis az volt, hogy e két ritkán hallható művet felelevenítette. Ravel Spa­nyol rapszódiája viszont már a gyakrabban hallható, ún. repertoárdarabok tipikus ma­gabiztosságával uralta az est fináléját. D. Szabó Ede Német ajkú szovjet írók antológiája Német anyanyelvű szovjet írók újabb -háromkötetes an­tológiájával örvendeztette meg az olvasókat az alma- a;tai Kazahsztán Könyvkiadó. Az 1920-ban, Orenburgban alapított kiadó a Szovjet­unió ázsiai területein élő német ajkú szovjet írók és költők műveinek gondozá­sával foglalkozik. Az ailma- atai egyetemen német tan­szék is működik, amely a lipcsei egyetemmel tart fenn szoros .tudományos kapcso­latot. Az Altaj vidéki Szlav- gorodban Rote Fahne cím­mel jelenik meg az 1941-ben, a Volga menti Engelsz (ré­gebben : Pokrovszk; vidéké­ről áttelepült németség heti­lapja. A Volga-vidékre egyébként a XVIII. százsad­ban érkeztek az első német telepesek.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom