Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-30 / 75. szám

1985. március 30., szombat­ÉSZAK-MÁGYARORSZÁG 9 Ferdén esnek a sugarak a gyepre. A késő délutáni napfény világító zöldre fes­ti az öreg körtés alján ka­szálás után újrasarjadó fü­vet. Sehol ilyen zölden, ilyen fiatalon nem sugár­zik, mint itt, a vedlett ág- bozont alatt. Gyerekszemembe beleivó­dott a gondozott körtefa- sorok szépsége: fönt az ál­taluk be nem árnyékolt fe­hér nap, a földön az utá­nozhatatlan, húsvéti sze­lídséggel lángoló zöld. Apám körtéaie. Tizenhat- szőr hét fa. Vágtattunk a köztük hagyott utacskán kiterjesztett karokkal, és mellettünk kétoldalt kattog­tak a sorok, mint vonat mellett a villanyoszlopok. Akkor még barnán raj­zolódtak elő a szabályos fatányérok a földön, ame­lyeket ásni, kapálni, gereb­lyézni kellett. Patkó alakú vakaróval kapargattuk té­len, tavasszal a fák kérgét, hogy lehántsuk a búvó bá­bokat, petéket. Apám ke­zében járt a rókafarkfű- rész, a metszőolló. Mint más a rugós ágyon, úgy ugráltunk a kazalba hor­dott, lemetszett ágakon. Hol van már apám, a . gyümölcsös ültetője? Har­mincnégy évesek voltak, mikor anyám földjét bete­lepítették. Hatvannyolc éves volt, amikor meghalt. Akkor mái' régen másé volt a körtés. Disznót, csi­bét nevelt rajta a téesz elnöke és jogtanácsosa. A háztól nem messze téglaól- sort húztak lel. A háztájit és tanyát maga apám adta el bagóért a jogásznak. A veszett fejsze után dobta a nyelét. A körtefák megvénültek és elvadultak. Aljukat bodza, akác és meggysar- jadék nőtte be — a kert- ' széli néhány meggyfa bő­ségesen gondoskodott az utánpótlásról. Hetvenötben stencilezett papír jött, hogy a Kerek dűlőt zártkertté nyilvání­totta, és volt tulajdonosai­nak visszaadja a téesz. Anyám nem akarta visz- szavenni. Évtizedek óta senki egyetlen kapavágást sem tett a földben, a met­szésről, permetezésről nem is beszélve. Még az éretten lehulló körtét is csak a jószággal etették föl a bérlők. — Ha akkor nem ne­künk adták ki művelésre. Mezey Katalin most már nem kell! — mondta konokan. — Nem éri meg a munkát. Meg hát... ki végezné? Valóban. A kertész fia­lánya más szakmát ta­nult. — Bárminek mehettek, csak ezt ne válasszátok! — Hát elmentek, elmentünk bárminek. — Két gyereket taníttattam — mondta halála évében apám —, hogy egy szót se értsek abból, amit csinálnak. — Első verseskönyvemet tar­totta a kezében. — Vissza kell venni — döntötte el magától értető­dően a bátyám. Anyám daccal húzta meg a vállát: — Hát vegyétek! Ha ti jobban tudjátok. Aztán hat éven át, het­vennyolc éves koráig sza­ladgált elkeseredetten a permetlés vödrökkel, deré­kig érő gazban a fasorok között. A fákon több volt a száraz ág, mint a zöld. — Hiábavaló fáradság — mondhatta volna, mondta is mindenki. És akkor — háromévi ilyen-olyan gon­dozás után a körtés bizo­nyított. Annyit termett, hogy a jogtanácsosék üres óljában térdig volt terítve a leszedett körte. (Akkori­ban váltották le az elnö­köt, és nyugdíjazták a jo­gászt. A téesz raktárából régóta túl gyorsan fogyott a táp.) Bátyám kollégája, aki a munkába besegített, úgy megriadt az értékesítés gondjaitól, hogy leköszönt. Mi építkeztünk, bátyám külföldön dolgozott. Anyám átkozta azt az órát, ami­kor a földet mégis vissza­vette. Aztán hosszú unszo­lás után aláírt nekünk egy papírt, hogy a körtés gond­ja a továbbiakban a mi­énk. ő többé nem törődik vele. Akkoriban már évi ötezer forintokat fizetett rá a kétezerhatszáz forin­tos havi nyugdíjából. Eleinte úgy gondoltuk — léha, városi emberek —, hogy akárhogy is, de meg kell tartani. Előbb-utóbb majd csak ráér valamelyi­künk dolgozni benne. Ad­dig meg eláll így is. A föld érték. Anyám ezt a felfogást nem értette. Aki nem műveli, ne is tartsa! — mondta. — Egész éle­temben a két kezem mun­kájára számítottam csak, én ehhez a föld-spekuláció­hoz (!) nem értek! — vág­ta oda nekünk mély meg­vetéssel azon a télen, ami­kor az egészségi állapotára való tekintettel sikerült ki­csikarni az ígéretet, hogy leteszi a gyümölcsös gond­ját. — Adjátok el! Majd éppen ti fogtok dolgozni benne! Van is nektek idő­tök arra! Kitavaszodott. Először úgy kellett néznem a föld­re, mint a gazdája. Elva­dult körtefa-, meggyfa-, fává serdült krisztustövis- dzsung'el. Minden üres foltocska tarackkal sző- nyegpuhaságúra benőve. Hirdettem. Művelőtársat, bérlőt kerestem. Sokan je­lentkeztek, de aki megnéz­te, mind elmenekült. A gyerekek indián-üvöl­téssel törtek utat maguk­nak az ember-magas gaz­ban. Riadt sárgarigók, meggyvágók kaptak szárny­ra előttük rikoltozva. Ahogy piros sapkájuk fel­felbukkant a bozótban, mintha magamat láttam volna. A magam piros sáp-, káját röpködni ugyanezek között a fák között. — Magad uram, ha szol­gád nincsen! Felégettük a beteg levéllel borított fa­aljat, baltával kicsapkod­tuk a surjánokat. Sóhaj­toztunk. Nem, nincs erre időnk, erőnk! Kivágattuk a legelvadul- tabb sarkokból a félig kidőlt meggyfákat, a kertet be­borítani szándékozó akácot. Felszántattuk a megtisztí­tott földet. Az eke bele­tört a gyökerekkel átszőtt rögbe, szinte csak sávokra hasogatta a tarackszőnye­get. Krumplit, kukoricát, zöldséget ültettünk. Ástuk, kapáltuk a csomós, gyökér­bogos ágyásokat. Permetez- gettük a körtést. Rimán- kodtunk a kereskedőknek, és bosszankodva álltunk másnap a kétszeres áron kiírt ládák előtt. A föld magához idomí­tott minket. Itt állok hát a foltosán aranyló, késő délutáni nap­sütésben. Ősz van. Megint szedni kell a körtét. Végig­nézek a barátságosan sza­bályos fasorokon, a zöld füvön. Nagyot sóhajtok. Miért is ilyen átkozottan, lelket-melengetően szép? És rossz lelkiismerettel jut eszembe: mit nem adott volna azért apám, hogy itt állhasson így, mint én? Hogy, amint tervezték:eb­ből élhettek volna meg öregkorukban ? Hogy az övék maradhatott volna, beváltva az ifjan hozzáfű­zött reményeket, a hiába beleölt kemény munkát? Semmi áron nem kap­hatta meg azt, ami nekem később az ölembe hullott. Nekem, akinek mindez csak nyűg, gond, költség, akármennyire szeretem is. Feladat, amihez nem ér­tek. amire nincs időm, de amit egészen elhanyagolni mégsem tudok. Hát lehetséges, hogy amire vágyott, az csak ne­ki. egyedül csak neki volt elérhetetlen? Míg bárki, akinek semmit sem jelent a száztíz körtefa, megkap­hatta? Aki nem tervezte, nem álmodta, nem értékel­te, soha egyetlen gondola­tát, egyetlen munkaóráját sem fordította rá, az mind szedhette gyümölcsét? Ö pedig úgy halt meg, hogy még a csalódás emlékét is szerette volna elfeledni. Miféle törvény működik az időben? Lehetséges, hogy amire én vágyok annyira — éppúgy elérhetetlen marad számomra? És húsz év múltán ugyanígy állnak majd az én gyerekeim is álmaim hullásának beteg papír-avarjában, és csupán a kegyelet, az emlékezet gyengíti el őket annyira, hogy hozzá nem értő kéz­zel bele-belekotorjanak be­tűvetésem gondozatlan ma­radt, elvadult örökébe? Kertben Mezey István rajza KALASZ LÁSZLÓ Színi vallók a a szelekkel együtt bizonyítom hogy már tavasz van tavasz van kertünk alatt és csak szét kell tárnom karomat csak szét kell tárnom káromat s a világ beleomlik a világ mindenestől beleomlik mert már tavasz van mert már anyám a fény felé fordítja a fény elé tartja n kéthetes tojásokat s röntgenezi a nappal röntgenezi öreg szemével a törékeny mindenséget a törékeny mindenség ér-futásait fürkészi hogy mi kél majd ki fürkészi a jövendőt a kert alatt tipegő aranybolyhokot fürkészi az életet és szint vall öreges mozdulása a tavasszal és ász hajában kunkorodik egy tincs is s jövendő kacsák billegése ingatja fejét jobbra-balra s a lánykor népdalai az újulás nász és születés dalai türemlenek fel s a lánykor táncai az újulás nász és születés táncai mozdulnak őt-kíséró-emlékező mozdulatomban hogy tartsam arcom a nap felé hogy a fény elé tartsam arcom s előhívott szeplőivel negativjoimat ügyeljem hogy előhívott szeplőivel lássam a földet a Földet melyet a fény elé kell végre tartani mint anyám a tojásokat tositás van. Csendesen el­haladtunk mellette. Egy kis idő múlva újabb értesülést kaptunk az oldalsó felderí­tőtől: épületek láthatók. A század a földre vetette ma­gát. A küldönc Pjotr Blas- ko és az összekötő Anatolij Volkov kíséretében a meg­adott irányba indultam, és egy egyemeletes Iházat pil­lantottam meg. Elküldtem Blasikót, hogy kerülje meg balról, mi pedig Volkovval jobbra indultunk. Váratlanul a ház mögül „Smajszer” (kis méretű né­met géppisztoly) sorozat hallatszott, amelyet gép­pisztolyaink lövései követ­tek. A ház sarkánál egye­nesen ránk támadt egy né­met. Egyidejűleg üvegcsö­römpölés hallatszik, és egy ablakból kifordul még egy fasiszta. Megnyomom a ra­vaszt, a menekülő hitlerista válaszol a sortüzemre, és elesik. Géppisztolyomat egy másik fasisztára szegezem, érzékelem a géppisztoly szokásos lökését, látom a toroktiizet, de a lövéseket nem hallom, szinte megsi- ketít Volkov PPS-sorozata, és a német a földre hull. A ház mögött láttunk egy csoport katonát a 113-ik századiból, az egyik megse­besült. A saját mentőcso- magomat adtam oda. Ami­kor a sebesültet bekötözték, akkor tudtam meg, hogy mi történt. Kiderült, hogy a katonák elhatározták, átvizsgálják az útjukba került épít­ményt. A csűrben senkit sem találtak, azonban ami­kor a házihoz közeledtek, lőtték őket. A hitlerista, akire tüzet nyitottak, a sa­rokra menekült, de éppen ránk talált. Így tudtam meg, hogy nincs századparancsnok. A szakaszparancsnokok a mai harcok után kieslek a csa­tasorból. Sürgősen meg kellett ol­dani a helyzetet. Azt java­soltam, hogy szakaszpa­rancsnoknak tapasztalt őr­mestereket nevezzenek ki, megparancsoltam nekik, fi­gyelmeztessék a harcosokat, hogy hogyan kell csende­sen, észrevétlenül előrenyo­mulni, belopakodni a város központjába és harcot indí­tani. Meghagytam, ne tar­tózkodjanak hosszasan az egyes házaknál, kerüljék meg az ellenséget, s nesza­kadjanak el a századunk­tól. Megjött a fogat, egy pál­ló volt befogva. A sebesül­tet a kocsira fektettük. Kí­séretnek otthagytam két katonát, s megmutattam, hogy milyen irányban ha­ladjanak. — Legyetek nagyon óva- i tosak — mondtam nekik búcsúzóul. — Menjetek el a milinszkig, s jelentsétek a helyzetet bármelyik ez- red tisztnek. Csak ezután tértem visz- sza a századhoz, hogy ren­delkezéséire álljak. Itt kelle­mes meglepetés várt: a jó­tét lélek megerősítésünkre küldött egy „szorckopjat­kál” (45 mm-es páncéltörő ágyút). A fegyverparancs- nok főtörzsőrmester azt mondta, hogy a feladatot valami ezredes adta neki. A század elindult. A vá­rosba a déli városrészről, a veteményeskerteken és az udvarokon keresztül hatol­tunk be, s kezdtünk beszi­várogni : a központba. Már amikor a folyónúl voltunk, hallottunk egy lövést a szomszéd parcellájáról. Az­után hatalmas robbanás kö­vetkezett. Később kiderült, hogy katonák bukkantak utászokra, akik a hidat ak­názták alá, és tüzet nyitot­tak. Üldözve ölcet, kiugrot­tak a szemközti partra. Ek­kor a hitleristáknak sike­rült felrobbantaniuk az egyik töltetet. Az azonban különösebb kárt a hídban nem tett. A l'l!3-as század szakaszai azonnal az elv­társak segítségére siettek. Mi is hozzájuk mentünk. A harc heveseden. Gép­pisztolysorozatok, gránát- robbanások, géppuskaropo­gás hallatszott mindenütt. A németek .kiugráltak a há­zak mögül, elkeseredetten tüzeltek, de a rohamcso­portok lendületes támadá­sára elvonultak. Oda meg. ahol az ellenség géppuskái megák adá lyoztá k élőren yo- mulásukat, a katonák löve- get gurítottak, és elég volt egy-két lövés, hogy megtör­jön a fasiszták ellenállása. Az első szakasz harci- rendjében voltam, amikor megtudtam, hogy a vasút- .állomástól jobbszárnyunk hátának irányában mozog egy félszázadnyi hitlerista. — Nos, Holodkov — mondtam a szakaszparancs­noknak. — Szorítsd a „fritzeket” a külváros felé, én meg magamhoz veszek húrom rohamosztagot és le­sújtok rájuk. Kik lesznek a kézi géppuskákkal? — Kravec, Tagirov és Magyugya. — Magaim is velük me­gyek. Blasko, hívasd őket ide. A küldönc gyorsan telje­sítette a parancsot, és fu­tottunk az őrjárat után. Nem lehetett elszálasztani a tőrbecsalás számára ked­vező pillanatot. — Egyre közelebb és kö­zelebb kerültek a fritzek, íme, már csak 10—12 lé­pésnyire vannak tőlünk. Felszerelésük többnyire puska, elvétve egy-egy gép­pisztoly. Néhány kezelő ké­zi gép puskákkal. Az a néhány perc, amíg a hitleristák elhaladtak mellettünk, szokatlanul hosszúnak tűnt. Idegeink pattanásig feszültek, mind­addig a pillanatig, amíg a városi utca csendjét meg nem törte a már hosszú ideje vart kézi géppuska- sorozat, Az elsőt két másik követte, közvetlen közelről kaszálva az ellenséget. A feszültség egyszerre meg­szűnt, beállt a szokásos harcállapot. Visszhangozva robbantak a gránátok. Már semmi sem maradt az éj­szakáiból, csak a szüntelen fegyverdörgés, a golyóív fü­tyülése, a sz-ikralobbaná- sok, az első fasiszták alak­jai, kiáltásaik. Beállt a csend. Elmen­tünk Tagirov, azután meg Magyugya csoportjához. Irá­nyunkban egy lövés sem dördült el. Az udvarokon keresztül beértük a mieinket, és foly­tattuk az elszigetelt, fasisz­ta csoportok megsemmisíté­sét. Hirtelen a harci zaj­ban egy fúvószenekar hang­jait hallottam meg. Csár­dást játszottak. Számomra rögtön világossá vált, hogy ott magyarok vannak, fi­gyelmeztetnek bennünket, nehogy hitleristáknak vél­jük őket, és tüzeljünk rá­juk. Megértették ezt a ka­tonák is. Tovább szorítottuk az el­lenséget, kiértünk a város északi szélére, s a még ép­ségben maradt hitleristák Űj-Aszaló irányában me­nekültek. Hozzám vezettek egy idős magyart, aki egy kicsit beszélt oroszul, egy­más mellé iLlesztgetett ma­gyar és német szavakat. Megtudtuk, hogy valaha öregkatona volt, járt Orosz­országban, fogságban volt az első világháború idején. Ezért is ért egy kicsit oro­szul. Elbeszéléséből tisztázó­dott, hogy a városban van egy fúvószenékar, meg egy valamilyen magyar alegy­ség. A katonák nt^n akar­tak harcolni, s elhatároz­ták, hogy megadják magu­kat, s azért, hogy ne kerül­jenek gépfegyvereink és géppisztolyaink füzébe, a zenekar „csárdást” játszott, A zenekar tagjaival együtt megadta magát vagy száz magyar katona is. A fegy­verzetet még a harc idején egy udvarban eldobálták, s ők meg a pincékben húzód­tak meg. Azt mondtam a magyar­nak, közölje társaival, sem­miféle veszély nem fenye­geti őket, maradjanak ott­honaikban. Reggel a városba megér­kezett ezred parancsnoksá- gunk, és a fogságba esette­ket az arcvonal mögé küld­tük, ott már kezdtek kiala­kulni az önkéntes osztagok, amelyek a német fasiszta csapatok elleni harci cse­lekményekre készültek. A fúvószenekar teljes szemé­lyi állományával együtt az ezred ünk zenekara lett. Ké­sőbb így is nevezték „a mi magyar ezredzenékarunk”. Az az ötlet, hogy ezred- zenekart létesítsünk, Pjotr Grigorjevics Kirikasvilnek, az ezred politikai helyette­sének az érdeme. Szerfölött sokat gondoskodott az em­berekről, elősegítette, hogy megtanulják az Internacio- nálét, meg egyéb orosz da­lokat. Amikor pedig 1945 januárjában átszeltük a magyar—csehszlovák határt, Pjotr Grigorjevics igazi ün­nepet rendezett. Ez a zenekar velünk jött Prágáig, ahol a harci cse­lekmények 1945. május 12- én zajlottak le és a zené­szek velünk ünnepelték a fasiszta Németország felett aratott győzelmet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom