Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)
1985-03-23 / 69. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. március 23., szombat „Rajtunk keresztül íródik tovább a történelem” A velünk élő történelem sorozat után Szerdán este a hetedik folytatással befejeződött A velünk élő történelem című dokumentumfilm-sorozat. Az utolsó kockák visszakanyarodtak a február 6-i kezdéshez, a debreceni képsorokhoz, s ezek keretében mintegy a társadalom egészéhez, de azon belül is a felszabadulást még gyermekfővel megértekhez és a később születettekhez intézett szózatként hangzott el a KISZ- eseket képviselő fiatal nő megállapítása: „Rajtunk keresztül íródik tovább a-tör- ténelem”. Igen, a magyar történelem olyan lesz, amilyenné a társadalmát formálják a ma élő és azokat követő generációk, s a majdani történelemírók számára érzékelhetővé teszik. Befejeződött hát egy olyan sorozat, amely nem egy volt a képernyőn pergő hasonló láncolatok közül, hanem országos hiányt pótló történelmi ismeretterjesztés, a televízió sajátos eszközeivel. Történelmi lecke hét adásban — fiataloknak, írtam róla az elíső folytatás köszöntéseként, s most, a sorozat befejezésével ezt csak megerősíteni tudom, illetve kiegészíteni azzal, hogy elsősorban a fiatalokhoz szóló sorozat minden korosztály számára történelmi lecke. Mint a minapi záró adásból láthattuk, nem egészen negyven évet ölelt fel a mű, befejeződött 1980-nal, a XII. pártkongresszussal. A velünk élő történelem valóban a mi történelmünket tükrözte. Azt a kort, amelyben élünk, amelynek munkálói, részesei vagyunk, s amelybe kortársaink jelentős hányada már beleszületett. A magyar újjászületéstől a népi demokrácia kezdetein, a fényes szellők időszakán, a vas és acél országa túlíeszítettségén, az ötvenes évek közepének válságain, a konszolidáción ót vezetett az út az épülő szocializmus bemutatásáig. (E témakörök egyben az egyes fejezetek címei is voltak.) A velünk élő történelemről beszélgetve egy történelemtanár, pedagógiai szakíró elmondta, hogy azért is szükség volt és van, sőt lesz' erre a sorozatra, mert a tankönyvek valójában csak segédeszközök, megállapításaik általában a felszínt érintik, szárazuk, csak jelzések, s hiányoznak belőle mindazok, amikről e sorozat szólni tudott, ha néha szűkszavúan is. Azért tartja szükségesnek ezt a művet és esetleg későbben készítendő hasonló társait, hogy a történelmi tudat szakadékait be lehesen fedni. Valóban, az iskolai történelemoktatás hézagai miatt szakadékos lesz a tudat. óm az érdeklődő kíváncsiságát, jogos érdeklődését is ki kell elégíteni. Az elmúlt negyven esztendőnek vannak szakaszai, amelyekről igen keveset tudunk. A sokat emlegetett ötvenes évekről is többet kellene tudnunk, s nem egyszerűen mennyiségileg többet, hanem hitelesebbet, mert felnőtt nem is egy nemzedék, amelynek e korról nincs saját tapasztalata, de agya tele van táplálva különféle információkkal, tévhitekkel. Ez a sorozat elindított valami fontosat: a kortársi történelem oknyomozását. Roppant témaköröket ölelt fel, igen sok fontos részlet csak ép- j>en érintőleg szerepelhetett. Egy esetleges folytatásban, illetve visszatérésben ezeket kellene bővebben kibontani, mint például a viszonylag csak röviden érinthetett 1953—1956-os időszakot, mert e részkérdéseket nem szabad letudottként elkönyvelni, hanem az egyoldalú köztudati felfogással szemben a hiteles történelmet mind részletesebben bemutatni. Igen nagy a sorozat visszhangja. Az embereket érdekli a történelem, érdeklik a dokumentumok, mert vizualitásuknál fogva kor- társat és fiatalt egyaránt megragadnak. Élményt adott e sorozat, ugyanakkor milliónyi kérdést is felvetett. Minden újabb történelmi adalék további megismerések igényét keltette fel, s emiatt e sorozat a maga lezártsága ellenére kezdetnek is felfogható, a különböző forrásokból szerzendő ismeretek feltárása kezdetének, s egy majdani televíziós to- vábbgöngyölítés alapjának. Hétszer egy órában negyven esztendő története eleve sok mindent kizárásra, elhagyásra ítél. Igaz, a történelmi ismeretek terjesztése, a történelmi témájú nevelés nem kizárólag a televízió feladata, noha az igen hatásos eszköze. De van még tankönyv, iskola, az ismeretterjesztés egyéb formája. E sorozat ezek fogyatékosságaira is ráirányította a figyelmet. Felnőttként éltem meg a második világháborút, a sorozat felölelte időszak közvetlen előzményét, s ebből következően felnőttként éltem át a negyven esztendőt is. Ne tűnjék most valami oktalan privatizálásnak, önmagam előtérbe helyezésének, de a felszabadulás óta csaknem mindig olyan munkaterületen dolgoztam, hogy közeli szemlélője lehettem a történelmi fordulatoknak, illetve azok egy megyére levetített részének, s bizonyos mértékig részese is lehettem nem egynek azok közül. A háború nyomainak eltakarítása számomra nem távoli történelmi adat, hanem személyes élmény, az infláció nyomora, majd a stabilizáció csakúgy. A hároméves tervbe veteti őszinte hit életem alighanem legjelentősebb fordulatának volt egyik alapja; ott voltam a választási gyűléseken és végig a bemutatott események legtöbbjének országos, vagy megyei jelentkezéseinél. Mégis, mennyi új összefüggést világított meg ez a hétszer egy óra! Örömmel ismertem fel régi, alighanem méltatlanul elfeledett személyiségeket, mozzanatokat — a meghatározó személyiségekre bizonyára szívesen szánt volna több időt a sorozat, s talán, ha majd valaha a részletek kibontására sor kerülhet, ezek jobb bemutatása is megvalósul —, átéltem újra a fényes szellők izgalmát, meghökkenve gondoltam vissza, miként agitáltam a kölcsönjegyzések mellett. Szembesített ez a sorozat önmagam tegnapjával és tegnapelőttjével, hogy vonjak le következtetéseket. Akinek meg koránál fogva nem lehettek élményei, tanuljon korosztályom élményeiből. Roppant idő a közel negyven esztendő. Változások, kanyarok, utak és zsákutcák itthon és a nagyvilágban és eljött — mint az utolsó folytatásban láthattuk, illetve ahogyan emlékeztettek rá — az a korszak a hatvanas évek végétől, amikor Nyers Rezső szavai szerint „az ország új világgazdasági hatások erővonalába került és sok mindent át kellett értékelni”. Igen, átértékelni a gazdasági politikánkban, sőt az általános politikánkban is. Újfajta kapcsolódások és alkalmazkodás vált szükségessé. Meg kellett tanulni sok mindent újra. Ez nem ment — és nem megy! — könnyen. De ami 1944. december 21-én a debreceni oratóriumban alkotmányosan elindult, az valóban velünk élő történelem, kis hibáival, úttévesz- téseivel, sőt kisiklásaival együtt. Történelem, amelyet a párt irányításával egy lassan kihaló nemzedék .írt és élt meg egyben, s amely most az utolsó kockákon látottak szerint, egy fiatalabb generáció képviselőjének szép fogalmazása szerint rajtuk keresztül íródik tovább. A velünk élő történelem — Berecz János, Radványi Dezső. Sárái Anna és Mátrai/ Mihály alkotása — értékes. jó történelmi lecke volt. Benedek Miklós Horváth Dezső: A tizedik ember Annak idején, a harmincas években politikai tettnek számított szociográfiát írni. Azzal a szándékkal indították el Erdei Fe- rencék, a Magyarország felfedezése című sorozatot, hogy egyrészt tudatosítsák a társadalom gondjait, mozgásra késztessék a hatalmat. A 60-as évek közepén újra indult sorozat is hasonló célokat tűzött ki, a megváltozott körülmények között. A sorozat legfrissebb kötete Erdei Ferencék témáját, a magyar tanya mai helyzetét elemzi. Sokszor megkongatták már a harangot e fölött a gazdasági, gazdálkodási forma fölött. Az élet azonban rácáfolt az elméletekre. Markó Károly (1791-1860): Mitológiai jelenet o. v. 28X40 cm A reformkori művészet legnagyobb festőegyénisége eredetileg mérnöknek tanult. Majd 1822-től a bécsi akadémián folytatott festészeti tanulmányokat. Korai müveiben az akkori Magyarország hegyes tájait, az Aggteleki cseppkőbarlangot és más látványos motívumokat örökített meg. A bécsi nyomorúságos évek utón Kismartonban, majd Gömör megyében dolgozott, azután egyik mecénása segítségével Itáliába költözhetett. Távozása előtt elkészítette a magyar táj- festészet egyik legnagyobb remekét a Visegrádot (1830 körül). 1832-től 1838-ig Rómában, majd Pisában élt. 1843-ban Firenzében telepedett le és a város közelében levő Villa Appeggi- ben élt egészen haláláig. A magyar hazával való kapcsolata sohasem szűnt meg. Markó memcsak festői, de emberi kvalitásaival is kitűnt: segítette a rászorultakat, támogatta hazájának ügyét. A Képtár Mitológiai jelenet című képét Itáliában festette. Zárt, egységes kompozíció, a gyengéd rajzi megoldás és bensőséges hangulati elemek alapján a kép Markó egyik jelentős alkotása. Végvári Lajos Á Miskolci Képtár remekei Oktatásügyünk felelős évei Kevés olyan kedvelt vitatémája van a magyar társadalomnak, mint az oktatás. Szorosabban véve több mint két évtizede hangzanak el érvek róla pro és kontra, de tágabban a közfigyelem előterében áll már sokkal régebbtől, gyakorlatilag az államosítás idejétől. Az oktatás az, amiben közvetve vagy közvetlenül nemcsak érdekeltnek, hanem autentikusnak is érzi mindenki magát, hogy nyilatkozzék, bíráljon, elmarasztaljon, dicsérjen. Tény és való: viharos éveket tudhat maga mögött oktatásunk, közoktatásunk különösen. A reform, a ’72-es párthatározat óta is nagy változásokat élt át az iskola, nehéz éveket a pedagógusok és a gyerekek egyaránt. S az idei esztendőnek is megvan a maga Iskolai jelentősége, mint ahogy megvolt a tavalyinak is, amikor az országgyűlés jóváhagyta a közoktatás és a felsőoktatás távlati fejlesztésének tervét, annyi hosszú év után először fogalmazva meg egységes szempontok alapján a magyar oktatásügy céljait és feladatait. Az elmúlt év végén nagyon sok tantestületben és közéleti fórumokon tárgyalták, vitatták meg az oktatási törvénytervezetet, mely várhatóan ez év első felében az országgyűlés elé kerül. Bár értelemszerűen már túl vagyunk a vita időszakán, sőt azok tapasztalatait is összegezte, feldolgozta a minisztérium, a törvénytervezet körül folytatódnak a beszélgetések fogalmazódnak a magánvélemények. Már az a lény maga, hogy az eredetileg tervezettnél szélesebb körijén rendeztek véleménycseréket a dokumentumról, mutatja: az oktatás iránti érdeklődés társadalmi érzékenységből fakadt. Ez az érzékenység — -tévedéseivel együtt is — hallatlanul nagy kincse, felelőssége a mai magyar társadalomnak még akkor is, ha nyilvánvalóan adódnak gondok is. Talán csak elég arra utalnunk a gondokat jelezve, hogy közoktatásunkról szólva olykor a közvélemény olyan kérdéseket is feszeget, amelyek megválaszolása az oktatás irányítóinak és a pedagógusoknak belső szakmai ügye, s ez a szereptévesztés igen nehéz helyzetbe hozza a pedagógusokat. Arra gondolunk itt. hogy nagyon sokszor tapasztalható az oktatásról, nevelésről lefolytatott vitákban ii módszertani kérdésekkel való foglalkozás, aminek nyilván helye, szerepe, és jelentősége van szakmai körben, de nincs a közélet fórumain. Egészen triviális példát hozva; ma nagyon sokan felhatalmazva érzik magukat, hogy véleményt, elmarasztaló ítéletet mondjanak például egy-egy tanár pedagógiai munkájáról, de nagyon meg lennének lepődve, ha a tanár visszakérdezne, s ugyanezt tenné mondjuk a mérnök, az esztergályos munkamódszeréről. Nem felesleges talán fölhívni a figyelmet arra a negatív és sajnos szaporodó jelenségre. Ha nem történik meg a szerepek tisztázása, az érzékeny vita, a szükséges közfigyelem ellenkező hatást válthat ki. Elbizonytalaníthatja a pedagógusokat, akik amúgy is nagyon sok bizonytalan tényező hatása közepette végzik munkájukat. Nem arról van szó, hogy mindenáron meg kell teremteni a pedagóguspálya presztízsét — ezt a presztízst persze természetesen helyre kell állítani, s ez a folyamat nem H merül ki a pedagógusok anyagi megbecsült- ' ségének növelésében —, hanem arról, hogy az oktatásügy iránti érzékenységet mederben kell tartani, nem csaphat át parttalan vitákba. Többek között azért sem, mert ha így történne, akkor pont az ellenkező végletbe csapna át, a közönyösségbe. Közönyösségbe például az oktatás oldaláról. Ha nincs szelekció a véleményben, a bírálatban, immunis lesz vele szemben a pedagógus. Ez egyszerű védekező reflex. Márpedig rendkívül fontos, a társadalom fejlődése szempontjából elengedhetetlen, hogy az iskola a jövőben is nyitott legyen a társadalomra. :Ezt a nyitottságot nem elég deklarálni a távlati fejlesztési programban pl. az iskolában ez a nyitottság a pedagógus személyén keresztül valósul meg. Ez az egyik. A másik veszély, hogy a társadalom lesz immunis egy idő után a parttalan vitákra, s a társadalmi fejlődés szempontjából egy érdektelenné válás .ugyanolyan veszélyeket rejtegethet mint az iskola bezárkózása. Ezért érzékeljük örömmel, hogy az oktatásügy, az iskola változásaiban mintha — sőt határozottan — csendesednének az indulatok. Ez akkor is igaz, ha nyilvánvalóan — hiszen erre hoztunk példákat — a magyar oktatásügy szempontjából ez az esztendő is jelentősnek számít. Az oktatásügy törvénytervezetnek persze nem célja és feladata az oktatásügyi politika tartalmi kérdéseire megadni a választ. Távlatokban ezt a közoktatás és a felsőoktatás fejlesztési tervezete tette meg. De jelentősége így sem elhanyagolható. Nehéz eltenni de így van; jelenleg több mint 450 jogszabálymódosítás szabályozza az iskolai, az oktatásügyi munkát. Az oktatásügy törvénytervezet egységesíti, s a ma követelményei alapján újraszabályozza azt. Ha úgy tetszik, tiszta kereteket teremt — legalábbis ez a szándéka — és erre már szükség is volt. Mint ahogy arra is nagy szükség van, hogy amennyiben az országgyűlés majd törvényerőre emeli a tervezetet, a benne foglaltak megvalósításán kevésbé vitatkozzon, hanem inkább közösen dolgozzon a társadalom'. S mert ez így túl általános, konkrétabban: ki-ki tegye azt a dolgát, ami a társadalmi szerepmegosztásból rá hárul. A pedagógus az órán azért, hogy tanítványai elvégezzék az általános iskolát, a helyi tanácsok éljenek törvény biztosította jogukkal, hogy a szülőket kötelezzék iskoláskorú gyermekük iskolába járatására, a szülő pedig úgy, hogy nem szegül ellen a törvénynek. A viták, s az olykori vádaskodások helyett ugyanis most már a közös cselekvésé az elsőbbség. Csutorás Annamária