Észak-Magyarország, 1985. március (41. évfolyam, 50-75. szám)

1985-03-02 / 51. szám

1985. március 2., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9

Lassan elfogynak azok, akik gyermeki rácsodálko- zással nézegették a fazekasok, meszesek, vaskő- és fafuvarosok szekerén himbálózó ütött-kopoll rocská- kat. A lőcs, a kút kávája, a fuvaros lovának rúgása, vagy éppen a fuvaros pillanatnyi indulata, melynek az itatóvödör itta meg az árát, meg-megbarázdálták ezt a rocskát. Napjainkban már kimennek a divatból a tárgyi kultúra hagyományos eszközei, legfeljebb ízes szólásmondások idézik a hajdani fuvaros életmód hangulatát.

Nem is figyelmeztetnék erre, ha a mottóul választott hasonlat nem az emberi sorssal állna szoros összefüggésben. De amikor egy ember életútjának az alkonyán a fuvaros törött, horpadt, meghorzsolt és repedt ['ócskájához hasonlítja a hal évtizednyi emberi sorsát, nem térhetek ki a felismert feladat elöl; tanulságul másoknak is tudtára adom a putnoki Georgi Nikolaev Baev bolgárkertész „tapasztalati gyűjteményét", életfilozófiájának kvintesszenciáját.

Annál is inkább nyilvánosságra kívánkozik az életút bemutatása, mivel megyénkben, éppen napjainkban fedezi föl a szórvány bolgársághoz tartozó mintegy félszáz család az összetartozás, a népi, családi hagyományok ápolásának szükségességét; éppen most, amikor a politikai nagykorúság időszaka elkövetkezett népünk történetében, mely a nemzetiségieknek is biztosítja a hagyományaik ápolását. A bolgárkertész élete olyan emberi sors, amely keleteurópai ságun kban ráébreszt bennünket is a történelmi igazságokra, a közös emberi sors útjelzőire.

*

Nevét, származását nem ismertem, csak hallgattam az emberi élet romlására utaló rövid példázatait Putnok és Miskolc közötti szakaszon, Európa egyik leglassabban közlekedő vasúti szerelvényén üldögélve. Mert a téma igencsak az emberi kapcsolatok megromlása körül mozgott, a családi életek nem kívánatos átalakulására, az elidegenedésre célzott,

„Lassan rosszabb lesz az ember, mint az állat. Marja egymást, amikor házasságot köt, még szereti egyik a másikat. aztán egyre távolodik egyik a másiktól!

Bezzeg a ló! Volt nekem egy pár lovam. Amikor az egyik ló mellé megvettem a másikat, az első nap még lógta, harapta egymást. Egy hét után. ha az egyiket ki- kísértem az istállóból, a másik már képes volt. elszakítani az istrángot, ha öt nem akartam a párja mellé fogni. Ügy összeszoktak. hogy mái1 nem lehetett őket elválasztani egymástól.

Az állatok úgy viselkednek. mint ezer vagy tízezer évvel ezelőtt. Az embernek azon jár az esze, hogy tudna a másik ember kárára boldogulni. Megmondta anyám még 1928- ban, amikor apró jégcsapok és felhőcskék hulltak az égből, hogy ez már a világ vége. Az ember csak pusztítani tudja önmagát és másokat, de erre az állat képtelen!"

— Hol történt ez? — kérdeztem —, és a világ legtermészetesebb módján adta meg életútjának koordinátáit, nagy megrökönyödésemre.

..Szlaro-Nizse Stebüjevsz- kaja községben, a kaukázusi Krasznodar közelében, ahol születtem. Hutar- Patkovában. Akkor volt ott hadgyakorlat."

Aztán megtudtam, hogy Georgi Nikolaev Baev apja a bulgáriai Susicából, Terítő közeléből emigrált 1914- ben Krasznodar vidékére, hogy bolgárkertészként hasznosítsa a zöldségtermelésben szerzett, örökölt tapasztalatait, hogy kettős művelést és köztes termelést honosítson meg. Sikerrel birkózott a jó kaukázusi földdel; hűséges hitvestársa is akadt a kubáni kozák családból származó Marija Nyikilova Savcsen- kova személyében.

Georgi cserkeszekkel járt iskolába, oroszul tanult az iskolában, anyjától orosz dalokat tanult, míg apját tol nem szólították, hogy vagy felveszi az orosz állampolgárságot, vagy repatriál Bulgáriába. A család 1935- ben az utóbbit választotta.

— Mikor kerüli Magyar- országra Georgi Nikolaev Baev?

„1938. február ltl-én már Vadnán dolgoztam mint bolgárkertész. Bérelt földön dolgoztunk. Amit a Kolo- zsiék földjén termeltünk, azt árultuk a falvakban Putnok és Miskolc leié járva, .hil megtanultam magyarul.

1943-ban be kelleti rukkolnom. Hazamentem Bulgáriába. Ott a kiképzés lilán nyolc hónapig a török határ szélén katonáskodtam. A mi cárunk, Borisz király nem engedte, hogy a bolgár katonák az oroszok ellen harcoljanak. Ügy mondták az öregek, hogy az oroszok segítettek nekünk, amikor a törököket kikergettük a hazánkból 1878-ban, illetve 1885- ben. Na lássa, éppen száz éve. hogy felszabadult Bulgária a török megszállás alól!

Amikor 1944-ben bejöttek a szovjet csapatok, mi is harcolni indultunk. A Görögországban rekedt 24 német divízió útját kellett a bolgár csapatoknak elvágni. Ott sebesültem meg az albán haláron, Jugoszláviában. Pristina közelében.

Borisz király felesége az olasz király lánya volt. Nógatta a férjét, hogy küldjön katonákat a szovjetek ellen. Akkor Borisz egy éjszaka a királyi palota kertjében letaposta a rózsákat. Másnap kérdezi a felesége, hogy mi történt itt. Mondta neki Borisz, hogy azért nem küldök katonát az oroszok ellen, mert akkor a háború így tenné tönkre az országunkat, mint ahogyan kinéz a kertünk.

Hosszú kórházi ápolás után gyógyultam föl. 1947- ben jöttem vissza Magyar- országra. Kertészkedtem Állóban. majd Vadnán. 1951 óta pedig Putnokon élek."

*

Vonatunk lassan begördül a Göntöri pályaudvarra. Szívesen folytatnánk a beszélgetést. Nem kell faggatnom útitársamat, mert ki nem mondott kérdésemre is summázza közérzetét:

„Azt. akarja kérdezni, hogy ideszoktam-e? Magam sem tudom. Igaz, hogy Oroszország az utóbbi időben többször jut eszembe, hiszen ott töltöttem gyermekkoromat. Tartjuk a kapcsolatot a bolgár családokkal, az ózdiakkal. *a- lán ismeri is Kiril Nikolaev Athanasof, Georgi Kolev Polikrejszki és Penju Valcsev Gonov nevét. Mi fenntartjuk a kapcsolatot családi ünnepek alkalmával. de a bolgárok között én oroszul énekelek, magyarul beszélek. Tizenöt éves koromban kerültem Magyarországra, ide jöttem vissza. Itt tett a munka emberré, hót. ez a hazám. Ideszoktam, mert a kutyát is gyerekkorában kell a házhoz szoktatni, akkor őrzi hűségesen a házat."

*

Várom az alkalmat, hogy Georgi Nikolaev Baeyvei újra találkozhassam. Addig is örömmel nyugtázom, hogy az ózdi Boly ki főúti általános iskolában egy ének-zeneórán, látogatásom idején a bolgár ritmus tanítása mellett Nagy Károly tanár tanítványai balkáni furulyákkal manipulálnak, miközben a bolgár ritmusú Hej páva népdalunkat éneklik, és ennek kapcsán megemlítik, hogy hazánk fe lsza bad i t ásó ba n bolgár katonák is részt, vettek. Talán annak is utánanézek, hogy Borisz milyen tisztázatlan körülmények között halt meg 1943-ban, amikor szakítani akart német fegyverbarátaival. Miközben nevelünk, tanítunk, világnézetet és kultúrát alapozunk, nem feledkezünk meg a „fuvaros ['ócskájáról" sem.

Nemesik I’ál

Étiké nem járt bölcsödébe, sem óvodába. Az iskolai örömök is kimaradtak az életéből, és azt sem tudta meg soha. milyen a szorongás, ha rosszul felelt aznap, és az ellenőrző könyvecskét az apuval alá kell Íratni. Étikének nem volt divatos ruhája, fodrászhoz sem járt. Nem kereste a fiúk tekintetét. A szerelem érzése is ismeretlen maradt számára. Pedig Étiké szép volt. Tízéves múlt. amikor megismertem. Haj tincsében piros szalag ékeskedett. Nagy szemei ártatlanul me- iedtek rám, s amikor észrevettem, hogy a tekintete tovább időzik egy ponton, megijedtem.

Étiké mamája észrevette zavaromat és sietve magyarázta. Sajnos, beteg szegény. Most járunk vele Nyíregyházára, gyógypedagógushoz, beszélni tanítja. Csak néhányszor voltunk, de már sok mindent tud

mondani ... Étiké egyéves múlt, amikor a vasgyári betonbunkerbe ■ kényszerültünk, és ott megbetegedett. Agy velögyulladóst kapott. Akkor nem volt jó orvosi ellátás, a gyógyszerek is elérhetetlenek voltak. Vittük mi mindenhová, de hiába. Most már kezd nagylány lenni. A természet adta gondok is jelentkeznek nála. Én látom el.

A Szikra mozi mögött ma is ott áll a bunker. Valami raktárnak használják.

Étiké 41 évesen csendesen meghalt. Mivel neki nem voltak barátnői, iskolatársai, munkatársai, az ö temetésére csak néhányan mentek el, akik ismerték tragédiáját. Talán sokan nem is tudják, mi az a betonépítmény. Ha arra járok, Étiké arcát látom a szürke betonfalban. Negyven év után is.

(takács)

sikerülni. Hans int neki, semmi baj, egyre pontosabb a méret. Az ötödik darab előtt összeszorítja a fogát, számol; most indítok, a főkapcsoló már hozza is a blokkot, most a tolókapcsolóval egyenesbe állítom, jöhet a mesterkapcsoló, hogy megkapja a kívánt méretet! Még egyszer, még egyszer, fő, hogy egyenesben maradjon, így, most már kész van. S ettől a pillanattól kezdve szinte mind hibátlan. Körülbelül a huszadik darabnál a művezető bekopog a fülke ajtaján: jól van. leállhat.

Kijön, némi szorongással ugyan, de egyenes testtartással. Az első csatát megnyerte. A két német dicséri, a szaktársaik ünnepük, s a főmérnök is gratulál neki:

— Jól csinálta. Ügy látom, fog ez menni.

A két német viszont búcsúzkodik, jó munkát kívánva neki. S ö csak most ijed meg, hisz’ még annyi mindent nem ért, olyan kiismerhetetlen számára még ez a gép, s ezek most itt hagyják! S ha leáll, hogy fogja a hibát megtalálni? A rajzosak halott vázlat, mikor áll ez őbenne össze elevenné?

Hans észreveheti arcán a riadtságot, mert mosolyogva ezt mondja:

— Keine Angst, Janos, keine Angst!

Persze, mért mutatná, de a lelke alján

mégiscsak ott van: mi lesz holnap, vagy holnapután?

S másnap valóban megkezdi a munkát. A művezető két fiatalt ad a keze alá — három műszakba mennek —, hogy betanítsa őket. Egyszer-kétszer el is magyarázza nekik, ha kérdezik, felel, mert valahogy ez van benne: — az inaspénzt nektek is meg kell fizetnetek.

De két hét sem telik el, az egyik keze alatt leáll a gép. A művezető — mivel hol ezért, hol azért sírni szokott, valamelyik pihent eszű elnevezte Pista néninek — őérte szalajtja a kenőgyereket. Jóformán az ebédet sem nyelte le, siet vissza. Miközben átöltözik, a művezető hozza az érveit :

— Nem akartunk hozzányúlni, utóvégre te ismered a legjobban.

Ö bólint, s felszalad a fülkébe, megnézni. hol lehet a hiba, mivel — igazság szerint — azt sem tudja, hol kezdje. A mesterkapcsoló nem indít. Leveszi a falról a rajzot, — olt van kitéve, keretben, üveg alatt, hogy a sitnyikek is tanulmányozhassák — minden mozzanaton végigmegy, s mikor már úgy érzi, a sok színes huzal közt el tud igazodni, veszi le a lemezborítót. Megkeresi a kiindulási pontot, s szakaszonként végigtapogat az egész rendszeren. Nézője mindig akad. de tanácsot egyik sem tud adni, sőt egyesek a merészségét csodálják, de ű. mintha ott sem lennének.

Bizony, ömaga sem érzi, mennyi idő telhetett el, — két óra, három, mikorra megtalálta a hibát. Egy nyamvadt, kilazult vezeték. — János, az inaspénzt te fizeted először! De sebaj, fő, hogy kész vagy! — Felegyenesedik, körülhordja tekintetét a várakozókon, s int a délutános- nak, indulhat.

A fiú szalad a fülkébe, indít, s minden úgy működik, mint az óramű.

— Ha én azt mondom kész van, akkor kész van. — S gyorsan felrakja a lemezborítót.

A művezető, mintha nem is hallotta volna, azt kérdezi:

— Mi volt a hiba?

Kényszeredetten legyint, mint aki nem akar magyarázkodni:

— Semmiség.

De valahogy ez van benne: most minek mondjam, úgysem értenétek. Ennyit azért jónak lát megjegyezni:

— Legközelebb nehogy az ágyból is kirángassatok!

Még Pista néni is nevet. Az volna a szép, az asszony mellől!

Bizony, néhány hét múlva megint megtörténik a baj. Mégpedig az éjszakás műszakon. Ráadásul újra a Kóczi gyerek keze alatt. Most mit csináljanak? Szaladjanak érte, vagy várják meg a reggelt. Még több mint két óra fél hatig! Pista néni úgy le fogja tolni, azt se tudja, melyik lábára álljon.

Mit mondjon, van is benne része, szidja, mint a bokrot: — Leveszlek a gépről,

te fakezű! — meg effélék. De a mester — lassan így szólítja mindenki az üzemben — nem szól, gyorsan átöltözik, s nekilát. Mit tagadja, kicsit örül is ennek az egésznek. — Fontos lettél Bartus, fontos.

A Pista néni litániája még most sem fejeződött be:

— Odamegy és mindent megfigyelsz! A kezem alatt megtanulod majd a szakmád, ne félj! És nincs több leállás! Ha elrontottad. megjavítod! Én mondom neked.

Lehúzódik a mester mellé, s ő még meg is szánja. Mikor a művezető elmegy, eny- nyit mond:

— Azt hiszi, ilyen egyszerű ez! Ilyen kényes gépnél.

Figyel, a szeme majd kiugrik, de mi tagadás. egyelőre csak a sok színes huzalt látja. Hiába fújnak, ott marad, míg készen nincsenek. Ez még keservesebb, mint a múltkori. Azért hétre sikerül.

Persze, a főmérnök is megtudja, ki is jön hozzá, s a következőt akár parancsnak is felfoghatja: — Be kell jelentenie, hogy műszakon kívül hol tartózkodik, s a másik: a két műszakost sürgősen be kell tanítania.

Akár a koronát is fellehetné a fejére. Most már elhiszi, hogy valóban nélkülözhetetlen — eddig az üzemben csak viccelődtek rajta, ö nyugodtan elhallgatta, belül kicsit mosolyogva: — jön még a kutyára dél'! — tessék, itt van.

Némi iróniával megkérdezi:

— A nyáron üdülni sem mehetek el vagy kirándulni?

A főmérnök arca sötét marad:

— Ha a kél embert mindenre betanítja, miért ne mehetne? Nem képzeli, majd leadunk?

Már bánja, hogy megkérdezte, hisz’ ez kész csapda. Mindenesetre megígéri.

Viszont ennek ellenére is neki kellett még sokáig ezt a gépet javítgatni. Fontossága és nélkülözhetetlensége jóformán mindenki előtt nyilvánvaló. S mindezt kézzelfoghatóan is bizonyítják: ha jutalmazás van, ő az első, egyre többször kiültetik az elnökségbe, ha valami ünnepség van meg effélék. S ő úgy is jár-kel az üzemben, mint aki tudja, csakugyan nélkülözhetetlen.

Ám egyszer mégis csak elérkezik az a bizonyos fordulat, amitől régóta fél: más is meg tudja javítani a gépet. Hát elérkezett.

Hirtelen súlyos beteg lett. s a gép megint elromlott, s újra a Kóczi fiú keze alatt. S nincs pardon, meg kell javítania. Ha fél napja rámegy is. de sikerül.

Mikor nagy sokára munkába áll, akkor hallja a hírt. Tehát mégis csak legyőzték, bárhogy nem akarta is. Nem első többé, sokadik. Egy az állományból. Mit tehetne, tudomásul veszi.

Nemsokára — ilyen már régen esett — a keze alatt romlik el. Nincs más választás, neki kell megjavítania. És mit tegyen, nehezen sikerül. Pista néni nem győzi kivárni, epésen megjegyzi:

— Mi az János, kitanulsz már belőle?

S ezt éppen ő mondja!

Nem szól, de egyenes, kemény tartással néz szembe vele, de a művezető csak folytatja:

— Meddig piszmogsz még?

Hirtelen felforr a vére:

— Híjjad akkor az új mestert, hátha az jobban tudja!

Erre gyorsan elkotródik.

Maga sem érti, miért olyan nehezen találja most meg a hibát, de csak megtalálja. És ez a lő.

Azért ugyanolyan testtartással jön-megy az üzemben mint régen, érzi. még mindig nagy a tekintélye. Ez a gyerek is. hát nem odajön hozzá, megköszönni: — menynyit tanult tőle. Nem is tudja.

Egy biztos, már nem szaladnak érte, nem költik fel, nem kell jelentenie a távozását, s ö érzi, azt a bizonyos játszmát még nem vesztette el. Figyel és reménykedik. «

Pedig örökre elvesztette.

S ahogy elnézem itt a patakparton a regi pózait cipelve, még most sem gyógyult ki belőle.