Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-09 / 33. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. február 9., szombat A százezer forintos „csoda” A városkörnyéken is Egyenlő feltételeket teremteni Tiszakeszi és tiszatarjáni öregek mesélik, hogy a két szomszédos község lakói emberemlékezet óta farkasszemmel néztek egymásra. Különösen a fiatalok! De az idősebbek is. Legfeljebb akkor értettek szót egymással, ha „jött a Tisza” — és mindkét falu lakosságát kivezényelték a gátra ... Mert ugye a bajban mégiscsak egymásra voltak utalva. Ám, ha elvonult az ár, minden ment a régi kerékvágásban. Mondják, hogy a tarjáni legényeknek nem volt tanácsos sokáig elidőzni a keszi kocsmában, netán még kötekedni is ott valakivel, mert valamelyik kézben okkal, ok nélkül ikönyen kinyílt a bicska ... Azt persze a legidősebb kesziek, vagy tarjániak se igen tudnák megmondani, hogy voltaképpen miből táplákozott ez az értelmetlen „kakaskodás”. A sajátságosán kialakult és apáról fiúra átöröklődött erkölcsi normákból? A fiatalokra gyakran jellemző heves vér- mérsékletből? A kultúra lassabban emelkedő, adott színvonalából? Ki tudja? — A régmúlt idők szembenállásának igazi okait ma már nehéz lenne kibogozni, meg nem is lenne sok értelme ilyesmire vesztegetni az időt. Az viszont elgondolkoztató, hogy a két „kakasvár” szembenállása még az utóbbi évtizedekben sem szűnt meg teljesen, noha — a helybeliek szerint — a korábban könnyen fellobbanó indulatok már többnyire csak sze- lídebb rivalizálás formájában jelentkeztek. Az egykori nincstelenek közül ki vitte többre? Melyik község a ta- karosabb, melyik fejlődik gyorsabban? Hol alakult meg hamarább a szövetkezet? Mennyit ér egy munkaegység? Hol osztanak többet? Mennyit lehet keresni itt és ott? Aztán később: melyik szövetkezet egyesüljön melyikkel? Hol legyen a tsz központja? — Ilyen és ehhez hasonló kérdések kapcsán élt tovább kimondatlanul is a ki tudja mikor és miért keletkezett, de a két község viszonyát sokáig beárnyékoló hűvös ellenszenv. Ám nemrég Tiszakeszin és Tiszatarjánban is valóságos „csoda” történt. Mondhatnánk: százezer forintos csoda! Pontosabban száztízezer lett belőle, de az a száztízezer forint tényleg csodákat művelt. Ügy tűnik, áldásos változást hozott a két tsz szempontjából társközség lakóinak viszonyában. De ne vágjunk a lényeg elé. lehetőleg tartsunk sort már csak azért is, mert ennek a „csodának” is megvan a maga története. Baranyi András, a jó hírű tiszakeszi Tiszamen- te Tsz elnöke mesélte egy megszokott „miújságra?” — válaszolva, szinte szemérmes szerénységgel. Az utóbbi okát, mármint a szerénységet könnyűszerrel megértettem: a „csoda” kezdeményezője és egyik főszereplője tulajdonképpen ő maga. a tsz elnöke volt. — Tavaly, az év elején valamiért lapozgattam szövetkezetünk pénzügyi tervét, költségvetés-tervezetét. A kiadások rovatában megakadt a szemem az egyik tételen: népművelési, kulturális célra 100 000 Ft... — Mit kezdjünk ezzel a pénzzel? Mire fordítsuk? — kérdeztem a tsz kulturális bizottságának elnökét, Molnár Balázs üzemmérnököt is. Mondtam néki, hogy ezzel az összeggel egy kicsit megmozgathatnánk a két község fiatalságát. Tegyük érdekeltté őket. írjunk ki pályázati felhívást népi táncegyüttesek, énekkarok, zenekarok stb. szervezésére és vetélkedőjére. Hátha közelebb is hoznánk egymáshoz a két község fiatalságát... Az ötlettel a kulturális bizottság tagjai és mások is egyetértettek. A tsz vezetőségi ülése jóváhagyta az elképzeléseinket, és ennek alapján tavaly április 4-én meghirdettük az említett pályázatot. Jelezve benne azt is, hogy a tsz vezetősége — létszámuk és teljesítményük arányában — összesen 100 000 forinttal jutalmazza az alakuló együtteseket. Felhívásunkat eljuttattuk a pártszervezetekhez, a tanácsi és népfrontszervekhez, a kultúrotthonok vezetőségéhez és természetesen mindkét község iskoláihoz. És a „csoda” tulajdonképpen ekkor kezdődött. A felhívás általunk legfeljebb csak titokban remélt széles körű visszhangra és támogatásra talált. Mindkét községben egymást felülmúlva buzgólkodtak a népművelők, a pedagógusok. a népi hagyományokat, a kultúrát szerető emberek a különböző együttesek megszervezésén. Alig fél év alatt Tiszakeszi ben és Tiszatarjánban 18 — nem tévedés. tizennyolc! — együttes alakult és kezdte meg a munkát, a felkészülést az év végére terveztt bemutatkozásra. illetőleg első nyilvános vetélkedőre. A korábban alakult tiszakeszi feLnőtt női énekkaron kívül Tarjámban is alakult egy hasonló együttes, rajtuk kívül a két községben két népi tánccsoport (KISZ- es fiatalokból), a tsz-ben felnőtt citerazenekar, ifi-utánpótlással, ikét általános iskolai gyermek citerazenekar, három színjátszó csoport (kettő általános iskolai, egy KISZ-es), az iskolákban kis pávakör és kis zenebarátok köre, a komoly zenét is kedvelők részére, sőt, a pedagógusok saját soraikból még pol-beat együttest is szerveztek. A várva várt bemutatkozásukra, vetélkedőjükre karácsony előtt került sor a két község művelődési házában, ahová aznap a tsz három autóbusza ingáztatta a két község érdeklődő lakosságát. A két napig' tartó kulturális fesztivál igencsak megmozgatta mindkét község felnőtt lakosságát is! A művelődési házakban négyszáznegyvenhárom fizető néző (táblás ház) tapsolta végig az ifjú együttesek műsorát, köszöntötte nagy sikerű bemutatkozásukat. A műsor végén pedig — amíg a zsűri tanácskozott — a két felnőtt női énekkar, a kis pávakör és a citerazenekar tagjai a színpadon — kis idő múltán a közönséggel együtt — énekelték a Tisza menti táj legszebb dalait... A zsűri titkára — dr. Szabó Béla tsz-jogtanácsos — hirdette ki a zsűri döntését: a tervezett százezer helyett, 110 ezer forinttal jutalmazzák az együttesek teljesítményét; a régi női énekkar huszonötezer forintot, a tiszatarjáni új énekkar 15 ezer forintot használhat fel az együttes fejlesztésére; a tarjáni tanácsnak 48 ezer forintot utalt át a tsz az új együttesek támogatására. A szövetkezet felhívása — és százezer forintos jutalma — 1985-re is érvényes! A zsűri döntését és bejelentését a közönség ütemes vastapssal fogadta. S az egyértelmű tetszésnyilvánítás valószínűleg azokat is köszöntötte, akik a népi kultúra felvirágoztatásának. Tiszakeszi és Tiszatarján egymásra találásának ügybuzgó szervezői és jó mecénásai voltak. Mellesleg a két társközség lakói máig is emlegetik, hogy decemberben az említett napokon felejthetetlen két szép estében volt részük. Mindkét községben érdeklődéssel várják a folytatást. Hát. ez a rövid története a százezer 'forintos „csodának”. amelyben talán a legnagyobb pillanat az volt. amikor a keszi kultúrház- ban a tariáni fiatalok és felnőttek taDsa először fel- csattant . .. Csépányi Lajos Kétszáz éves iskola Sátoraljaújhely már régóta iskolavárosnak is nevezhető, hiszen jelenleg is ötezernél több diák tanul itt, az iskolákban nyolcszáznál több pedagógus dolgozik. A legrégebbi iskola a Kossuth Gimnázium pár év múltán, 1989- ben ünnepli fennállásának 200. évfordulóját. Itt tanult annak idején Kossuth Lajos, ez a tény magától értetődőn hagyományt teremtett. Az iskola diákjai minden évben írnak szakdolgozatokat Kossuth-.taJ kapcsolatos témákról, ünnepséget rendeznek, minden valószínűség szerint itt tudnak a legtöbbet megyénk nagy fiáról. A képen — részben — látható az egykori piarista kolostor, templom is, melyek a régi iskolával együtt a város egyik értékes [ _ együttesét alkotják. A vájj ros vezetői a 200. évfordulóra tervezik az iskola felújítását, rendbehozatalát is, hogy megfiatalítva érje meg a szép évfordulót. Egyrészt, mint a város egyik, történelmi ereklyéje, másrészt pedig mint a mindennapjait itt töltő ötszáznál több diák, ötvennél több nevelő munkahelye. (priska—laczó) Igen ellentmondásos tapasztalatokat szereztek a Kazincbarcika városi Tanács művelődésügyi osztályának munkatársai, amikor végigjárták a körzetükbe került gyermek- és oktatási intézményeket. A volt miskolci, ede'lényi és ózdi járás területéről 29 település került át a város vonzáskörzetébe. A harmincadik, Sajószentpéter, csak a szakmai irányításban tartozik hozzájuk. A legszembetűnőbb ellentmondást a tárgyi feltételeknél tapasztalták. Bállá Árpád osztályvezető sommásan úgy fogalmazott: a városi állapotokhoz képest sokkal mostohább körülmények között dolgoznak a pedagógusok, tanulnak a diákok. A 29 község közül lil-ben van önálló általános iskola, illetve körzeti iskola, a zádorfalvi tagiskolából pedig az elkövetkező években lesz újra önálló intézmény. Már az új közigazgatási rendszerben megkezdődött ugyanis a felső tagozat visszatelepítése, ebben a tanévben az ötödikesek, jövőre pedig a hatodikosok is helyben tanulhatnak. A 29 település egyikén sincs igazán új, korszerű iskolaépület, s nem mindenütt sikerültek a korszerűsítések sem. Épp ez a mostani tél bizonyította be, hogy nem volt mindenütt elég átgondolt a fűtés korszerűsítése, s a villanyvilágítás felújítására kapott központi támogatással sem sáfárkodtak mindenütt kellő szakértelemmel, s így változatlanul rosszul világítottak sok tanteremben. A kivételtől eltekintve, mostohán ellátottak az iskolák sportudvarokkal, sportpályákkal, kicsi a gyerekek mozgásterülete, pedig legalább ezekkel enyhíteni lehetne azokat a feszítő gondokat, amelyeket a tornaterem hiánya okoz. Mindössze két tornaterem van a városkörnyék iskoláiban, ami nagyon kevés. S hogy továbbra is a hiányosságoknál, a negatívumoknál maradjunk, igen alacsony a napközis ellátás, s „elszomorítóan kevés gyerek étkezését biztosítják”. Valamivel jobb tárgyi feltételek vannak az óvodai ellátásban a városkörnyék településein, de 11 községben nincs óvoda, jóllehet, közülük néhányban a gyermek- létszám indokolná működését. Egy esztendő — mondta az osztályvezető — legfeljebb arra volt elég, hogy tapasztalatokat szerezzünk. Felmérjük a helyzetet, s ^elgondolkozzunk a szakmai segítés mikéntjén. Az viszont biztató, hogy a községi tanácsok, a fenntartók maguk is mozdultak. így például Felsőte- lekesen, Vadnán elkezdődött az óvodalétesítés, s úgy tűnik, a lelkesedés kitart a megvalósulásig. Tardonán már ebben a tanévben megoldódott a gyermekétkeztetés gondja, s várhatóan Vadnán. F élsőtel ekesen, Felsőnyárá- don és Nagybarcán is lesz rá lehetőség, hogy ebédeljenek az iskolások. A bareikaiaknak — ismét az osztályvezetőt idézem — az is szokatlan volt. hogy a környező települések gyermekintézményeiben, iskoláiban sok a kép>esítés nélküli. Nyugdíjasok visszahívásával, belső helyettesítéssel a megoldható gondokat rendezték. Legszembetűnőbb ez Tardonán. ahöl korábban négy ké- pesítés nélküli is dolgozott az iskolában, most mindösz- sze egy helyettesítésről kell gondoskodni. A város felelőssége a pedagógus-továbbképzésben is nagy. A közös követelmény- rendszer kidolgozásában nyilvánvalóan sokat segíthet az, hogy a városkörnyék pedagógusai is részt vesznek a városiaknak szervezett továbbképzéseken. De az egységes, egyenlő feltételek biztosításában ennél már tovább is jutottak Kazincbarcikán. Például az iskolai ész- üközők karbantartása a városban régóta a 195-ös szakmunkásképző intézetben történik. Most a városkörnyékieké is. A város iskolásainak szervezett fakultációs foglalkozásokat a jövő tanévben már a városkörnyékre is kiterjesztik. A Ságvári Gimnáziumban szervezett általános iskolás szakkörökre a közvetlen városkörnyékiül már most járnak be tehetséges gyéreitek, s a kört bővíteni szeretnék. De nyilvánvaló, igazi előrelépés csak akkor lesz, ha a községi tanácsok, a fenntartók is nagyobb gondot fordítanak az iskola ^karbantartására”. Az egyenlő feltételeket csak közös igyekezettel lehet biztosítani, altár az oktatás eszközeiről, akár a tanítás-tanulás tartalmáról van szó. Csutorás Annamária Ott voltam a miskolci Kamaraszínházban január 30-án este, amikor a Tóték bemutatója után a színház igazgatója nyilvánosan köszöntötte Polgár Géza színművészt, Tót Lajos falusi tűzoltóparancsnok alakítóját abból az alkalomból, hogy művészi pályájának huszonötödik évét betöltötte, s átadta az ilyenkor járó jutalmat. A Tóték előadását már a miskolci bemutatást megelőzően láttam, és Polgár Géza Tót-alakításáról megfogalmaztam a véleményemet, sőt a minap a rádióban el is mondtam, örömmel olvastam lapunkban Csutorás Annamária kolléganőmnek a Tótékról írt kritikáját és benne Polgár Géza alakításának méltatását, amelyet nagyon szívesen fogadok el, és amellyel egyetértek. Ha most mégis hozzászólok a Tóték bemutatójához, illetve Polgár Géza alakításához, azért teszem, mert a színészt igen régen, pályájának kezdete óta ismerhetem, s mert említett rádiókritikámban azt írtam róla: „Régen láttam ilyen remek találkozását szerepnek és színésznek. mint Polgár Géza Tót-alakítása. A talpig tisztességes, kicsit nehézkes felfogású és igen nehezen, de végül is tudatosodó ember remek megformálása kitűnően felépített ívben áll előttünk.” S mert a huszonöt éves jubileum jó alkalomnak kínálkozik e hozzászólásra. Az első megjegyzésem talán kicsit illetlen, mert azt kívánja regisztrálni, hogy Polgár immár túl van a huszonötödik évén színészként. Miskolcra 1959 augusztusában jött a Színházművészeti Főiskoláról, lapunkban én mutathattam be a közönségnek. Az 1950160-as volt az első művészi évadja, így a mostani a huszonhetcdik, de ez mt sem változtat elismerésén, értékein. Először 1959. november 7-én lépett színpadra Miskolcon, a régi Kamaraszínházban, Szinetár Györgynek a Magyal Tanács- köztársaság 40. évfordulója tiszteletére bemutatott Az első tavasz című drámájában. Hat szerepet játszott az első évadban, ott volt az újjáépített színházat nyitó Darvasdarab, a Kormos ég csapatában, ő volt a néger A tisztességtudó utcalányban, és a középső Baradlay-fiú A kőszívű ember fiáiban. Nyolc évet töltött akkor színházunkban, s harmincöt szerepet játszott ez alatt. Köztük olyanokat, mint Viktor az Egy szerelem történetében, Tybolt a Rómeó és Júliában, Marco a Pillantás a hídról-ban, Alekszej az Optimista tragédiában, Tímár Mihály Az aranyemberben, Adám Az ember tragédiájában, Othello, ifj. Hábetler a Rozsdatemetőben, Vaszka Pepel az Éjjeli menedékhelyben. És játszott Németh Lászlót, és játszott operettet, játszott Brechtet és Tennessee Williams-t, sok mindent. Minden szerepében láttam, legalább kétharmadáról írtam is. Tizenkét esztendei távoliét után, ami alatt országosan ismert színész lett — 1979 őszén tért vissza Miskolcra, ahol immár hatodik éve színházunk egyik vezető színésze, s ahol most — sok értékes alakítás után — Tót Lajosként lépett elénk. Színész és szerep remek találkozásának neveztem az imént Polgár Tót-alakítását. Adám, Alekszej, Othello és más szerepóriások, színészi vágyálmok után Tót Lajos. (Ádámot már 1963-ban játszhatta Miskolcon. felváltva nem kisebb színészegyéniséggel, mint Básti Lajos!) S ha visszaidézem magamban régi nagy-nagy szerepeit, változatlan fényben ragyog ez a legújabb, ez a Tót Lajos. Miként látom én ezt a Tótot az ő megfogalmazásában? Nincstelen szülők egyszerű gyermekének, aki generációkon keresztül örökítette idegeibe, génjeibe azt a hamis tudatot, hogy a világ úgy van jól, ahogy van, tisztelni kell a faluban a plébánost, köszönni kell a közelben lakó professzornak, a katonatiszt pedig olyan magasságokban áll az egyszerű emberek felett, hogy azt magaforma ember megfogalmazni sem tudja. Egyszerű, családszerető, mindenkinek a szokásjog alapján kijáró tiszteletet megadó, de kicsike rangjának megfelelő tiszteletet követelő ember, aki csak akkor éb- redget rá igen lassan, szinte centiméterenként, percről percre a maga és a hozzá hasonlók kiszolgáltatottságára, amikor közvetlenül szembetalálkozik a hatalom és az eddig csak távolról tisztelt úri világ egy sátáni képviselőjével. Nem fordul meg benne semmi forradalmi gondolat, attól ő távol áll. ám megsértett emberi méltósága fölébe kerekedik őseitől örökölt alázatának, s noha nem tudja, hogy éppen ez a generációkon át élt alázatos élet tette az őr- nagyékat hatalommá, lassú füstölgésben, önmagába fojtott fortyogásban változik meg — belül. Kívül még nem, mert a Gyula fiúnak kilátásba helyezett kedvezményekért nyelni kell. De amikor visszanyertnek hitt békessége pár óra alatt szertefoszlik, valami lefojtott őserő csodás nyugalmat ad neki, és tettre készteti. Ügy tesz igazságot, mintha valami szemetet takarítana el. Epilógus: ha majd ötvenéves jubileumán ír róla valaki, erre a Tót-alakításra érdemes lesz akkor is emlékezni. Benedek Miklós Hozzászólás Polgár Géza *•»
