Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)
1985-02-05 / 29. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. február 5., kedd \ A képernyő előtt Hét film, meg egyéb műsorok Üjra megnéztem az Apát, Szabó István második játékfilmjét. s újra. meg újra megrázott annak a nemzedéknek a sorsa, amely a háború után apa nélkül nőtt fel, amelynek nem volt apai kéz, ahová fogódzhasson és abból biztonságot merítve, eligazodhasson a felszabadulást követő évek fordulataiban. S mert az apa hiányzott, a gyermeki fantázia továbbálmodta, -szőtte a néhány töredékes emléket, s ez a kitalált apa-kép aztán élni is kezdett, később is megmaradt, amikor a gyermek már egyetemista lett, s amikor az újjáépítés csodás pillanataiba, örömeibe beleálmodta az apa alakját, tetteit. Gondoljunk például a felvonulásban az apa megjelenésére, vagy az öreg villamos megindítására, amely — azóta már tudjuk — egy későbbi Szabó-film, a Budapesti mesék „csírája". Nem lehet mindig csak az apára hivatkozni, mondja a film, felnőttünk, önállóan kell élni és tenni érdemit, de ebben is társaink vannak a mi társadalmunkban, akár a folyó átúszásában. akár halottaink tiszteletében. Időtálló műnek bizonyult és bizonyul ez a most tizenkilenc éves alkotás. Több tévéfilm is sorjázott az elmúlt héten a képernyőn. Mindjárt kedden Az ember fiai című csehszlovák film. Igor Ciel rendezése. Szinte meseszerű történet a havas hegyek közé szorított kényszermunkás falusiak között lévő kovács és korábbi titkos, szerelmese találkozásáról, annak gyermekszüléséről, az összezárt emberek sokféle magatartásáról, a kovács múltjáról és a mindent beborító háborús félelmekről. A meseszerűséget a rendező vibráló képsorokkal kezdődő visszajátszásokkal próbálta reálisabbá tenni, de ez inkább érződött müvészkedö manirnak, mintsem a film hasznára vált volna. Ugyancsak csehszlovák alkotók készítették — a rendező Frantisek Filip volt — A jogosítvány című tévékomédiát, amely a hagyományos komédiái eszközökkel — azonos nevű személy, illetve emeleti lakás összetévesztése stb. — egy szinte csak villámtréfára elég jó ötletet tupírozott fel negyven percre. A szovjet Kályhaépitök — rendezője V. Hramov — egyórás életképének is alapvető hibája, hogy története talán húsz percre, ha futotta volna. A falura került pályakezdő tanító és a falu egymásratalálásának. egymást segítésének oly sok szép ábrázolását láttuk már éppen szovjet filmekben, hogy ez a Kályhaépitök bizony érdemben keveset tehetett hozzá eddigi élményeinkhez. Az amerikai Kalandos másodállás — Terry Hughes rendezte — hangulatos volt: egy szerelmi konfliktus, egy bűnügyi história, meg egy művészpálya indulásának motívumai keveredtek benne jól adagoltan és — természetesen — heppienddel. Nem tévéfilm ugyan az 1976-ban készült A zsebpénz, a közelmúltban elhunyt Francois Truffaut, a francia új hullám egyik legmarkánsabb tagja alkotása, de érdemes volt megnézni. Gyermekek életéről mindig hálás dolog filmet készíteni, Truffaut pedig mindig különös szeretettel foglalkozott velük. E film tulajdonképpen úgy nem szól semmiről, hogy bűbájos gyermekszereplőkkel, azok életének apró mozzanataival jeleníttet meg jellemző vonásokat úgy, hogy azok összességükben a francia kisváros életét vetítik elénk, sok melegséggel, szórakoztatóan. Másféle gyerekekről és más- képpen szólt a Tetthely bűnügyi sorozat Gyermekvásár című darabja. Az NSZK-beli film kilencven perce bűnügyi filmeknél szokatlanul sok töllelékanyagot tartalmazott, jelen voltak e sorozatok állandó motívumai, a végső megoldás meglehetősen „deus ex machina” módra jelentkezett, s társadalmi ítéletként elcsattant egy pofon. Persze, volt sok más is az elmúlt héten. Például a Szivárvány vetélkedő döntője, amiről már korábban szóltunk. Énekelt az itthon ritkán hallható Kovács József Székesfehérvárról, más külföldön működő magyarokkal, egyetlen külföldi vendég nélkül, többségben — „természetesen” — idegen nyelven. Ezt is hallhattuk. Megborzonghattunk és el is gondolkodhattunk a Kék fényben megismert bűnözőkön és bűneseteken; meditálhattunk, mennyi is az a hárommillió forint, meg rá még ugyanannyi és kinek van annyija, hogy kölcsön is adhasson, s hogy mennyire bizonytalan is az a határvonal, ami a vállalkozó szellemet a bűnözéstől elválasztja, meg hogy miként változhat meg egyes cselekmények megítélése. Nagyrészt kapcsolódott e Kék fény programhoz a másnapi Hírháttér némely magyarázata. A háti tékától a gyomai nyomdáig volt a címe annak a dokumentumfilmnek, amelyben a nagy hírű Kner Nyomdára, az alapítóra emlékezett az unoka* az ugyancsak nagy hírű főiskolai professzor, Haiman György könyvművész. Érdekes volt a sok személyes élménnyel is átszőtt, ugyanakkor a szakma egyik legkiválóbbja által tolmácsolt nyomdatörténet, amely egyben a magyar könyvkiadás történetének egyik igen jelentős fejezete is. Szegény ember vízzel főz — televíziónk múlt heti kínálatából a kritikus ezekről írhat. Benedek Miklós Értesítők után Gondolom, a legtöbb családban „nevelték a gyereket" ezen a hétvégén. A családi neveléshez a félévi értesítők adták meg az alapot, amelyet pénteken vittek haza a nebulók. Alighanem néhány pofon is elcsattant, ha a szülői elvárás és a gyerek teljesítménye között túlzottan nagynak mutatkozott a különbség, s ki tudja (tudná) megmondani, mennyi fenyegető szankciót helyeztek még kilátásba az apák és az anyák, ha az elkövetkező hetekben, hónapokban nem produkál jobban a csemete. Eredménycentrilcusak vagyunk általában is, és a gyerek tanulmányi előmenetelével szemben is. Ne vitassuk, firtassuk most, hogy ez mindig jó-e? Maradjunk any- nyiban, hogy az elvárásokat és a követelményeket célszerű a gyerek képességéhez igazítani. A második félév tegnap kezdődött el. A hétvégi gyermeki fogadkozásokból, ígéretekből van még idő a „beváltásra". Persze az sem ártana, ha a családi témák között nemcsak értesítőosztás idején lenne helye a gyerek iskolai viselt dolgainak, tanulmányi előmenetelének, hanem egyéb hétköznapokon is. Akkor talán az alkalmi pofonokat is meg lehetne spórolni. (cs. a.) Chilei szolidaritási nap volt Miskolcon az elmúlt héten, amelynek kapcsán a programban egy NDK-b' a élő, neves chilei grafikus- művész: Santos Chavez műveiből nyílt meg kiállítás az Ady Endre Művelődési Központban. A február 18-ig megtekinthető kiállítás néhány alkotását -meg is vásárolhatják az érdeklődők. Képriportunkban a művész látható alkotás közben, illetőleg a már kész művek iránt érdeklődök egy része a művelődési ház kiállításán. Fotó; Laczó J. Chilei grafikus kiállítása Miskolcon mmmmA Két nívódíj Rákóczi-pályázat A Diósgyőri Vasas Művelődési Központ két művészeti csoportja is kiérdemelte, a Népművelési Intézet nívódíját elmúlt évi munkájáért. Ujj Viktor Géza, a művelődési központ fúvós- zenekarának karnagya Budapesten vette át az elismerést. A zenészek a hét végén együtt ünnepeltek a népi táncosokkal. A Vasas Szinvavölgyi népitánc-együttesé- nek munkáját ugyanis hasonlóképp nívódíjjal jutalmazta a Népművelési Intézet, amelyet Jóna István művészeti vezető vett át. Az idei évben jó néhány erőpróba vár mindkét csoport tagjaira. A fúvószenekar például decemberben vesz részt minősítésen. Gyermekrajzpályázatot, valamint fiataloknak és felnőtteknek szóló gyűjtőpályázatot hirdetett — A Rákó- cziak és a Rákóczi-szabad- ságharc a néphagyományban címmel — a Sárospataki városi Tanács művelődésügyi osztálya és a Rákóczi Múzeum a fejedelem halálának 250. évfordulója alkalmából. A pályamunkák beküldésének határidejét — a nagy érdeklődésre való tekintettel — meghosszabbították; a rajzokat és a dolgozatokat ez év március 31-ig lehet eljuttatni a sárospataki Rákóczi Múzeum címére. A legjobb dolgozatokat és rajzokat az évforduló alkalmából fogják bemutatni a vár Erdélyi János-termében. Egy újhelyi hír nyomában JÖVÖJÁRÁS A napi postával érkezett küldemények még ott vannak az igazgató asztalán. Közöttük az a 'levél is, amely fontos, — mi több! — kellemes hírt tartalmaz. Ha kellemes, ne is maradjon titok (mit se ér örömöd, ha nem osztod meg másokkal!), idézzük fel e helyütt is a lényeges mondatokat: „Értesítem, hogy előzetes igénylés alapján az Országos Közművelődési Tanács Elnöksége a számítástechnikai oktatás és adatfeldolgozás, valamint a video általi szemléltetés és dokumentálás céljából 300+ 300 ezer forint, feltételhez kötött támogatást biztosított a művelődési központ részére.” Rónay Ferenc igazgató nem rejti el az elégedettség arcjeleit: — Hát sikerült! —. de aztán, nehogy elértsünk valamit, igazít a jeleken gesztusban, hangban: — Nem vártunk és ezután sem várunk sült galambban hívők módjára. Sokat áldoztunk már azért, hogy kérjünk és kaphassunk. Az elmúlt év során a művelődési központban kiépítettük a belső videohálózatot, kialakultak a rendszer működésének formái, természetesen abból kiindulva, hogyan szolgálhatjuk ezzel is a hozzánk jövő, a szabad idejüket nálunk eltölteni vágyó embereket. Magyarán: a videózás nem cél (nem „sikkesség”) —hanem eszköz. Mert ha már van, a táncegyüttes tagjai hadd lássák maguk is — mit •kell még jobban csinálniuk; ha a színházteremben fontos, nagy vonzású esemény van — kiközvetítik azoknak, akik nem jutottak már helyhez odabent... És folytatni hosszan lehet. Az igazgató iis folytatja, már térben és időben ugorva egyet: — Szóval, amióta megvan a belső videohálózatunk, erősen foglalkoztat a kilépés lehetősége. Itt van például egy tízemeletes ház a szomszédunkban, a két központi antennát össze lehetne kötni egy légvezetékkel. Egy csatorna igénybevételével azott lakók tudnák venni a mi műsorainkat is. Sok minden lehetne... És itt van a Dózsa György, a Somogyi, a Bacsó úti lakótelep... 750 családhoz tudnánk eljutni programjainkkal,. Az elképzelés valóban kézenfekvő, és bár itt légvezetékről is szó volt, az adottságok ismeretében egyáltalán nem kell „föld felett járásról” elmélkedni. A bevezetőben felemlített jó hírű levél a video mellett a számítástechnikai előrelépés tervét is támogatóan említi. Vajon mik a tervek? — Hogy mire gondoltunk? Három feladatot tűztünk magunk elé a számítógép alkat-' mazásával és felhasználásával. Először is a saját gazdálkodásunkat tudnánk számítógépre tenni. Egy ilyen nagy intézményben, mint a miénk, igen fontos, hogy pontos képünk legyen a gazdálkodási helyzetről. Jelenleg mi van? Az van, hogy adjuk Miskolcra az anyagunkat, csakhogy az ottani feldolgozás sok időt vesz igénybe, két hót múlva kapom a visszajelzést. Felvethető persze, hogy ott is javul a helyzet, de roppant nagydolog lenne, ha ugyanabban a rendszerben ezt én naprakészen, saját magamnak meg tudnám csinálni. Azt vallom, hogy egy művelődési központban a gazdálkodás éppúgy szakmai kérdés, minta kulturális szervező munka. Másodszor: itt, a házban szakkört tudnánk szervezni a gyerekeknek. A legegyszerűbb \dologra gondolok; nem arra, hogy programozni .tanítsuk őket, hanem arra, hogy egyáltalán megtanulják: mi is az a számítógép? Hogyan lehet és hogyan kell kezelni, mit mivel lehet csinálni? Harmadszor, s talán ez a legfontosabb: a teljes havi programunkat be tudjuk tenni a számítógépbe, és ha már megvan a videohálózatunk, bekapcsolja valaki otthon a tévét: „mi is megy a moziban?”; „mi is van a színházteremben?”; „mikor lesz klubfoglalkozás?” .. . Egyszerűen megtudja e rendszer által, nem kell kimozdulnia, pontosan tudja, mikor van az a rendezvény, az az összejövetel, ami őt érdekli. Sőt!, ha mindezt összekapcsolnánk a filmelőzetesek bejátszásával, amit az adott csatornán a számítógép kiad?! Szóval a szolgáltatásunkban ennek nagy szerepe lenne. Tudod, milyen propaganda ez?! Világos. Mondani se kell... Rónay Ferencet évek óta ismerem. Lendülete mit se változott. Amikor munkáról, tervekről beszél, ma éppúgy elragadja hallgatóját, mint korábban. Most is megpihenünk egy kicsit, de sejtem, ez csak afféle újabb lendület előtti csend. És íme: — A kábeltelevízió kiépítésével nagyon nagy lehetőségekhez jutnánk. Nem csupán a művelődési központ kerülhetne közvetlenebb kapcsolatba a rendszerbe kapcsolt lakások lakóival. Ha kialakulna a kábeltelevíziózás, a városban történt eseményekről szerkesztett műsorokat közvetíthetnénk. Tudod, milyen fóruma lenne ez a közéletiségnek ?! A saját dolgainkról van szó: arról, hogy mit mondott az én tanácstagom a tanácsülésen?, hogy mi van a telefonhálózattal, és folytathatnám. Vagy itt van egy példa: van egy új rendelet, amely szerint meg kell szavazni a településfejlesztési adót. De hogyan? Ezekről a kérdésekről is tudnánk szólni. Ha ez a rendszerünk beállna, úgy gondolom, nagyon sokat léphetnénk előre. Képesek lennénk hetente szólni az emberekhez, a város lakóinak tíz százalékához. És képzeld el! — egyszer csak elkezdenének újra összejámi... Akinél fogható a műsor, azt mondja a kollégájának, ismerősének : „Gyertek el gyerekek este, lesz adás, nézzük meg, mit mondtak ma a lakásokról?!” Itt ismerősöket hallanának, látnának. Sátoraljaújhely kisváros, ez más, mint a „nagyok”... Tudom, működnek már az országban ilyen rendszerek, vannak tapasztalatok, nem akarom én a spanyolviaszt feltalálni. De ha már van egy lehetőségünk, azzal jól kell élni! Mindennek persze megvan az engedélyezési útja, ezt majd végig kell még járnunk ... Akkor tehát adott ennek a beszélgetésnek, írásnak az utolsó mondata — Jó utat, újhelyiek! Ténagy József I
