Észak-Magyarország, 1985. február (41. évfolyam, 26-49. szám)

1985-02-20 / 42. szám

1985. február 20., szerda

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Tüsarkak és tető-futball?

Kincses Attiláék, Miskolc, Vándor Sándor u. 28. szám alatti, tizedik emeleti lakása a beköltözésük óta, négy éve állandóan küzdelmet folytat az esővel. Beázik. Futkosás, intézkedés, szemlék: az eredmény semmi. Harci kedvük persze változatlan (ugyan kié nem lenne az egy régen várt, drága szövetkezeti lakásért), mint ahogyan változatlan az átellenben lakó szomszédék- nak, Szilvásiéknak is.

A kétgyerekes fiatalasz- szony, Szilvási Györgyné rögtön a konyhába vezet minket; tessék, lehet gyönyörködni. Bőven van mondanivalója :

— Öt éve lakunk itt és négy éve lessük az eget, mikor számíthatunk az áldásra. Egy-egy kiadós zuhé után a konyhaszekrényem nedves lesz, az ablakkapcsolón ömlik a víz. Ilyenkor törülközőket gyömöszkölök a párkányra. A BÁÉV háromszor is csinált valamit a szigeteléssel, amint látják, nem sok haszonnal. Utoljára egy éve festettünk, rá két hétre megint beáztunk. Hát akkor minek? Csak pénzkidobás az egész. A biztosító nem fizet egy fillért sem, mondván, térítsen a kivitelező, az ő hibájukból történt.

*

Nemrégiben írtunk lapunkban a penészes lakásokról. A hozzánk érkezett panaszok miatt folytatjuk most a vitát, aminek csak a tárgya változott, ám az ügyben illetékesek változatlanok.

A miskolci Belvárosi Lakásszövetkezet álláspontja megingathatatlan: a felső

szintes épületek beázása a kivitelező rovására írható. Növekvő rutinnal gyűjtik a panaszokat (jelenleg körülbelül 30 lakásról van szó), s a lista különösen a nagyobb záporok után gyarapodik a házfelügyelők bejelentései alapján. Az érvek pedig: a tetőszigetelésnél

nem a felhasznált anyaggal van baj, hanem az alkalmazott technológiával, pontosabban a munkafegyelemmel. Kezdetlegesnek tartják azt a módszert is, amellyel a beázások külső felülvizsgálatát végzik a BÁÉV szakemberei. Szerintük híre-hamva sincs az ehhez szükséges elektromos Z—K-kosárnak,

Ha beázik

(szerelőkosár), hanem — a balesetveszélyt is vállalva — embereik csupán kihajolnak ' az ablakon (alkamasint társaik rögzítik odabent a lábukat), és úgy „bütykölnek”...

Az idén megint halmozódnak a bejelentések, pedig még alig lábalt ki a lakás- szövetkezet az utolsó, 1984- es tetőszigetelési huzavonából. Akkor a nyolc lakás (és lakói) szerencséjére egyezség született, melyet tisztességes javítások követtek.

A bajok azonban — úgy tűnik — örökzöldek, mint ahogy annak bizonyulnak az építőiipari vállalat „visszavágó” énvei is.

Hanyag munkáról véleményük szerint szó sem lehet, a cég mindenkor lelkiismeretes szakemberekkel (és ott, ahol szükséges, Z—K-kosár- ral!) dolgozik. Ellenben annál több a probléma a .lakókkal, akik a legkevésbé sem kímélik a lágyfedésű te- tőszeiíkezetet.

— Tessék megfigyelni — magyarázza Petrovics Ernő főépítésvezető —, nyaranta mit .művelnek az emberek odafönn! Hiá'ba rakjuk le a tipegő járdákat, még véletlenül sem azon közlekednek. A tető egyébként sem délutáni kvaterkázásra és nap- fürdőzésre való, amikor a hölgyek tűsarkú cipellőikkel végigszurkálják a forróságtól megolvadt bitument; No és a gyerekek! Akik ott randalíroznak és rendezik meg a soros futballmeccset, miközben a villámhárítókon közlekednek! Mellesleg a tűsaroknál is nagyabb kárt okoznak a maszek alapon beszárkáit tévéantennák. Pedig meg lehetne a szigetelést kímélni, különösen most, amikor három éve már fényvisszaverő réteggel is védjük a" felforrósodástól. Ebben viszont partner kellene, hogy legyen az üzemeltetőegység is. Mondjuk a lakás- szövetkezet. Hiszen létezik

karbantartási kötelezettség is, a tetőknél 4—5 évente, amiről hajlamosak megfeledkezni .. .

*

Valamivel „lakópártibb” véleménnyel élt P. J. BÁÉV- es szakember, aki ugyan egyetértett az előzőekkel, de hozzáfűzte; ahol dolgoznak, ott ugye — ezt kár letagadni — hibát is követhetnek el. Például amikor a tetőn ragasztják a szigetelőlemezt, előfordulhat (mínusz 15 fokban különösen), hogy nem olvad meg a lemezen a bitumen, nem ragad le, és nem köt meg rendesen. Megesett már az is, hogy valóban nem tartották be a technológiai sorrendet, a három réteg lemezt nem megfelelően rakták egymásra. Vagy éppen a diletációt — ami ahhoz szükséges, hogy a tetőszerkezetnek szabad mozgása legyen — nem alkalmazták.

— De akár a lakókról, akár a munkavégzésről van szó — folytatta —, ezek végső soron csak részleges problémák. A legnagyobb baj az, hogy Magyarországon jelenleg még nincs olyan tető- szigetelő anyag, amely öt évnél tovább tartana. Kísérletek ugyan már folynak, de egyelőre eredménytelenül. A máig is bevált forma a bitumenes lemez maradt. Pedig ha lenne ennél jobb, tökéletesebb, a beázások csaknem teljes egészében megszűnnének.

*

Íme, hát ismét egy vita, amelynek a végére mi, a közvetítők, nem tehetünk pontot. Egy bizonyos; a be- ázásos panaszok igen ritkán fajulnak perré, hiszen a kivitelező öt évig felelős a tetőszerkezetért, s a garanciális, illetve szavatossági hibák javításának az elmulasztásáért súlyos pénzeket fizetne a vállalat. Fizetne, de akkor inkább javít. Ha nem is mindig időben, és teljes eredménnyel, mint azt a Kincsesek és Szilvásiék példája is bizonyítja.

Keresztény Gabriella

Rangos barátkozás

Similis simili gaudet, azaz hasonló hasonlónak örvend, mondta hajdan a bölcs római, s ez a mondás, illetve annak lényege élt tovább a „suba subával, guba gubával” szövegű, népi igazságnak tartott mondásban. A latin — mint tantárgy — kikopott a középfokú oktatásból (napjainkban országosan mintegy három és félezren tanulják mindössze!), a „similis simili gaudet” lassan feledésbe merül, a subát meg a gubával erősen összekeverte az utóbbi évtizedekben a történelem igazságosztó keze. Ám e mondások tartalmi lényege mintha reneszánszát kezdené élni.

Nézzünk körül környezetünkben! Főosztályvezető főosztályvezetővel, dr. . csak dr.-rel és így tovább. Mármint barátkozik. Illetve, hogy barátkozik-e, nem tudni, legalábbis a szó nemesebb értelmében, mindenesetre úgy csinál, mintha barátkozna. A gaudet, azaz az öröm már szóba sem jön, mert a gyakorlatban a sokszor fog- csikorgatásra is késztető, hivatalból eredő, szinte hivatali kötelezettségként is felfogható „barátkozás” lép a helyébe, mert — ugye — a rang kötelez, sőt „noblesse oblige”, és ha valakinek az isten hivatalt, valamely felsőoktatási intézmény meg nagy keservesen dr.-t adott, meg kinevezték, „megválasztották” ennek, meg annak, úgy annak rangbéli kötelessége, kizárólag rangbélivel barátkozni, bulizni stb.

Furcsák ezek a rangból adódó barátko- zások. Látható ezek megnyilvánulása színházi premiereken, illetve azok szüneteiben. Látható fontosabb és kevésbé fontos eseményeken, ahol „illik megjelenni”. Más kérdés, hogy a megjelenő érdeklődési körétől messze esik, amiről szó van, de mert a rangbéli baráti kör ott van, ott kell lenni, végig kell hallgatni érthetetlfennek tűnő tárlatok megnyitóit, mert erre kötelez a rang,

pedig mennyivel jobb lenne esetleg egy régi baráttal szolid fröccsözés közben elbeszélgetni. Apropó, régi barát. Kisember — nevezzük így ismerősömet — elmondta, hogy valami egyszerű dolga lett volna itt, meg ott. Nem kedvezmény, vagy valamilyen kérés teljesítése, hanem egy egész egyszerű és sokkal inkább közügyét, mintsem magánérdeket szolgáló észrevétele lett volna. Mi az akadálya, hogy ezt elmondja, kérdeztem tőle, hiszen ott Iksz Laci az igazgató, őt meg jól ismeri. Persze, Iksz Lacit ismerem, válaszolta, együtt gye- rékeskedtünk, de őt most Iksz elvtársnak hívják, igazgató, s nem barátkozunk.

Kisember esete nem egyedülálló. Kinek nincs a környezetében egykori barát, kolléga, aki magasabb beosztásba kerülésével barátait is a magasabb beosztásúak között keresi, aki egy esetleges telefonkereséskor csak a titkárnőjével tud visz- szaüzenni, hogy nem ér rá? S nem ritka sajnos az sem, aki nyíltan bevallja, őt kötelezi a rang, új környezetében, új barátokra, „kapcsolatokra” van szüksége. Esetleg még becsüli régi társait, barátait, de már felülről, mert similis simili gaudet. hasonló hasonlónak örvend, s noha a régi suba és guba napjainkban valóban összekeveredett, az új rangbéliek között az a módi, hogy a suba ne a gubával barátkozzék.

Naponta lehet hallani, tapasztalni ilyesmit. S mikor ilyet hallok, mindig az jut eszembe, hogy a hivatali rang, a vezetői megbízatás — szemben az igaz emberséggel — múlandó, esetleg meghatározott időre szóló, átmeneti dolog, s nem tart ki az élet végéig ... Sőt, néha még a nyugdíjig sem...

Életet menthet

Kocsóndi Miklós, ai újító.

Életmentő készülék néven szerepel az Alkotó Ifjúság Egyesülés észak-magyarországi területi képviseleténél menedzselt alkotások között. Készítője: Kacsándi Miklós, az ÉMÁSZ számítástechnikai osztályának csoportvezetője módosít:

— Ellenőrizhető feszültség- kémlelő elnevezéssel szerepelt a vállalaton belüli újítási feladattervék között 1971-ben, amikor beadtam.

— Ezek szerint az újítás évekig hevert kihasználatlanul?

— Sajnos, igen, pedig elfogadták.

— Ha elfogadták, miért nem vezették be?

— Jól emlékszem, egy sor kifogást hozott fel a bíráló bizottság. Például azt, hogy fekete legyen, avagy szögletes a készülék szára. Tartódobozát többféle változatban is elkészítettem, mindig a soros kifogásoknak eleget téve. Végül az indok a következő volt: túlságosan drága a gyártása. Es ezt el kellett fogadni.

— Mennyiért vállalkoztak a készülék előállítására?

— Tíz-tizenkétezer forintért. Ma ugyanezt a munkát hatezer forintért végzik az egyesülés jóvoltából.

— Valójában hol és mire használható az ön újítása?

— A váltakozó áramú villamos berendezések feszültségének kimutatására alkalmas, szabadtéren és belterületen egyaránt. Szakadt vezeték, hibás transzformátor érintése sokszor okozott halálos balesetet. A kémlelő segítségével azonban ellenőrizhető, van-e feszültség a vezetékben. Ha igen. akkor a készülék hang- és fényjeleket bocsát ki.

Korábban — s talán még napjainkban is — a biztonságot jelentő, gyakran életet mentő készüléket nyugati országokból importáltuk, borsos összegért. Sok-sok év után tehát, amikor is az Alkotó Ifjúság Egyesülésnél tudomást szereztek a fiókban heverő újításról, végre zöld utat kapott gyártása, melyre a sénj’ői Zöld Mező Mezőgazdasági Termelőszövetkezet dolgozói vállalkoztak. Egy életmentő készülék előállítása 5—6000 forintba kerül.

Monos Márta Fotó: Csákó Gyula

A készülék, mely életet ment.

Maszek csoki

Rajta a felirat, „Kókuszos csemege”, hátoldalán a maszek csókigyártó neve, címe ('Bp„ Pancsova u.), az eltarthatóság ideje (40 nap). A papír két oldalán az alumínium fólia vékonyka csíkja éppen úgy elővillan, mint az ismert, megszokott csokik esetében. Szemlátomást szakasztott olyan, mintha valami állami csokoládégyárban készült volna.

Igaz, nem minden üzletben kapható (de hát az állami aprócsoki is ott szerepel a legtöbb falusi élelmiszerbolt hiánylistáján), óm ez a darabka csokoládé mégis az egész országban föllelhető, hiszen lám, a miskolci trafiktulajdonos is hajlandó volt érte a fővárosig utazni, ami, különösen télvíz idején, nem csekélység, sem pénzben, sem fáradságban.

Ugyan miért teszi, elvégre némi kapcsolattal bizonyára tudna helyben is aprócsokit szerezni, mint ahogyan tud is, hiszen a tra- •fik polcain, aprócska pultján ott sorakoznak az állami csokik képviselői is.

Egy tízest kért a két maszek csokiért az árus, ám azt már csak odakinn veszem észre, hogy a fogyasztói ár a csomagoláson nincs feltüntetve, de hát öt forint nagyjából elfogadható ár egy darabka kókuszos csokoládéért, így, miután csomagolását megszemlélem, következhet a bontogatás, a kóstolás.

Barnácska, rücsköske képet mutat első pillantásra, harapnám, de nem veszi be a fogamat az első próbálkozásra. Alighanem elöregedett a nagy várakozásban, míg engem várt, pedig lám, negyven napig eltartható, igaz, a gyártás ideje sem szerepel a csomagoláson.

Cseréli is a trafikos habozás nélkül (nem úgy, mint az állami üzlet, ahol mindenféle vényeket, jegyzőkönyveket íratnának alá elébb a fogyasztóval pontos névvel, foglalkozással, személyi számmal, telefonszámmal, csekkfüzetszámmal, még szerencse, hogy erkölcsi bizonyítványt nem kérnek).

Igaz, a tízes helyett négy darab kettest csúsztat a markomba, amit elsőbb ke- vesellek, aztán belátom, ő nyert. Hiába állítom, hogy egy pillanattal elébb még tízért adta a kettőt, föltüntetett ár híján újabb érvem nincs, egyébként is, nálam az öreg csoki, nála a kassza, mentem hát a menthetőt, zsebredugom a négy darab kettest. Két forint tanulópénzen pedig birtokába jutok a titoknak, ugyan miért utazik egy trafikos Pestre ezért a kókuszos csemegéért, miért vállal akkora fáradságot, hogy trafikja kirakatát mindenféle műanyag ka- cattal, naptárral, szagosító- val, büdösítővel, pucér szüzeket bemutató naptárakkal telitöltse.

Hatalmas erőt képvisel ez az aprócska csokoládé, akkorát, amelyre jelentéktelen külsejét látván, felületes szemlélő nem is gondol. Hányszor termeli meg mindenkinek a maga kis apró hasznát, a gyártótól, aki, ki tudja, milyen ár után adózik, s ki tudja, mennyiért adja a trafi'kos- nak, alighanem bizonylat nélkül, a trafikos ki tudja, mikor, mennyiért adja, adózni természetesen ő sem adózik a forgalom után, így hát, ha belegondolunk, valóságos kincsesbánya ez a jelentéktelennek tűnő kis produktum, bányácska, amely kiapadhatatlanul ontja a forintocskákat, a kis műanyag kacatok tucatjai hasonlóképpen. A patakocskák aztán folyóvá egyesülnek, megtöltve a „bányászatban” részt vevők zsebeit.

A miénkből sem hiányzik az a kevés aprópénz, amit nap mint nap ezeken a helyeken hagyunk. Így mindenki jól jár. Ezért aztán korunk „vállalkozói” magatartásának jelvénye is lehetne, ki is tűzhetnék kabáthaj tokájukra, ha ugyan szöggel átüthető lenne ez a csoki.

Hogy így mindenki megismerné őket? Legalább ennyi kockázatot vállalnának. Egyéb úgy' sincs ezeken a maszek csokikon.

(csendes)

Benedek Miklós