Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
1985. január 5. szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 11 A város védett területe. A régi Vologda egyik utcáján. I Moszkva kortársaf A Vologda folyó és a folyón túli terület látképe a harangtoronyból. A XIX. század végéről származó faragott ablakkeretek. A levél torba hívott, s egy tornak nem lehet ellenállni, különösen, ha a meghívott nem is akar, hiszen legalább tizenöt esztendeje, hogy hasonlót átélni módja nyílott, ezért aztán a kurta válasz csak annyi,' „megyünk”, és ugyanez a válasz érkezett még tizenkét embertől. Tizenhármán tort ülnek, Krúdy talán elősorolna reá valami szentenciát, hiszen tizenhármán összejönni semmi jót nem jelenthet, a tizennegyediknek, a másfél mázsásra hizlalt malackának egészen biztos, hogy nem, no, de őt aztán nem kérdezte senki, és sejtelme sem volt róla, gazdája ugyan miért tömi vödörszám napjában háromszor azzal a remek kukoricadarával, amelyből — úgy gondolhatta —, nem lehet elégszer elegendőt falatozni. Mi bírhatta rá a gazdát döntésre, hogy a karácsonyt megelőző héten disznót vág, azt valójában ő is inkább csak sejtette, ki nemigen mondta, de alighanem tűnt gyermekkorának jókedvű torjait, a családi együttlét örömét, elfeledett ízek, hangulatok emlékét kereshette, még ha ezt talán magának is rös- tellte beismerni, aztán meg azt a hat-nyolcezer forintot, amit egy ilyen tor kóstál, ünnep előtt jobb helyre is el lehet költeni. De hát az emlékek értéke pénzzel igazán nem mérhető, még akkor sem, ha szúrás után a disznó mázsára is kerül, amelynek másik oldalára ketten-hárman is rakosgatják a vaskörtéket, míg nem sokkal száznegyven után a mérleg nyelve egyensúlyba ringatja magát, jelezvén, hogy ennyiszer negyven forintokat ér ama kimúlt, derék jószág, amely oly kétségbeesetten küzdött., midőn négyen nekiláttak óljából kicibálni, s amely műveletei ezek a sorok írója minden erős elhatározása ellenére is képtelen volt végignézni, pedig, lám, ébredéskor, fél öt tájban lelkiismeretesen meghúzta az orra alá dugott, méregerős kisüstivel telt fiaskót, és nem utasította vissza a fuvaros hajnali invitálását sem, aki a goromba fagyok elől frissen épült háza pincéjébe hívta a malacért induló társaságot. A fuvaros különben már négy órakor ébren volt, garázsában szöszmötölve várakozott, az ezerkettes Ladát meg az utánfutót éppen úgy nem kellett meg- abrakoltatni, mint ahogyan ebből következően a trágyahordás sem várt senkire, helyette a kerti kapa téli szervizelését végezte. Vadonatúj pincéje boltozatait ügyes kezű mester rakhatta, lám, akadnak még, akik nem feledték a régiek leleményét, a vadonatúj hordók pedig szemmel láthatóan jól érzik magukat a dongák alatt, rubinszínűre érlelvén az idei, maradhatós bort, amelyből az éhomra nyelt pálinka után megint csa'k kortyolunk egy-egy pohárnyit. Hamarjában elröppen egy pár vicc is, de a hangulat valójában nyomott: fuvarosunk parázson áll, neki reggelre haza kéne érnie, hiszen a vasárnap nem torolásra való, annak a rövidke huszonnégy órának bőven van helye, a kertben, a műhelyben, és lám a pincében is, ahol a legsürgősebb teendő mostan az új bor lefejtése. Feszengünk mi is. Képesek leszünk-e ugyanarra, amelyre képesek voltak apáink, nagyapáink, arra, amelyet örömmel, kedvvel végeztek ük- és szépapáink is, nevezetesen, el tudunk-e mi is bánni egy disznóval, s képesek vagyunk-e egy tort sikeríteni? A malac — bár lehet, hogy az állattenyésztésben járatosabbak megrónak a malac szó használatáért, hiszen, mint említettem, valójában százötven kiló felé közelítő tekintélyes hízóról van szó —, szóval a malac, állítják a többiek, nem sokat rítt. Képtelen vagyok eldönteni, mindezt vigaszként vagy csupán heccből ismétlik el mindannyian, miután virradat után a postás megjelenik, fölkérdezvén vendéglátónTOR kát, ugyan ki ácsorgott a derengésben a disznós ház előtt, kezeit fülére tapasztván. A hagymákat még az este megtisztítottuk, így az első pohár forralt borra várhatóan hamarosan hagymás vér következik, ám addig is nekilátunk a pörzsö- lésnek, természetesen gázzal, a szalma ma már többe kerülne, és nem is képes olyan alapos munkát végezni, mint a dohogó gázláng, amelynek kékes fénye oly szép barnára festi a malackát, hogy a böllér fényképezőért kiált. Magunkhoz vesszük a második, harmadik pohár gőzölgő, fűszeres bort is, csak étek nem akar kerülni, pedig a jószág, lám már ott függeszkedik két darabban az udvaron felállított hevenyészett állványon, jonha — fodros belei, pirosló szíve, parázsló tüdeje, mája —, már ott terpeszkedik az alumínium lemezzel foltozott fateknő- ben, asszonykezekre várva, de azok a kezek mostan mással vannak elfoglalva. Hagymás vért készítenek idestova másodfél órája, s hiába kapunk félóránként bort, hiába halad katonásan a munka — hiszen, lám a böllér irányításával a szalonnák ki metszése után a sonkák kanyarítá- sán a sor —, az étket a bor nem képes pótolni, a katlanban pedig már elhamvadt a második tűz is, kiszolgálván meleg vízzel a darabolást, s így az üstben már a belsőségek abálód- nak. Végre elkészül a früstök. Inkább tízórainak lehetne nevezni, bekapjuk, s haladéktalan nekilátunk húst aprítani, kását főzni. A magnóból rockmuzsika árad, és amíg a darálóban a máj meg a vesék szor- tyognak, elvonulok Icával belet tisztítani. Régen az ilyesmi asszonymunka volt, de a mi torunkon erre nem adunk. Mindenki azt végzi, amihez úgy véli, ért, s amelyet a többiek is úgy ítélnek, hogy alkalmatos feladat, így kettesben ürít- getjük a megboldogult hízó tekervényes belsőségét, ami elég üres, hiszen a malac a vágást előző nap már nem kapott enni, így aztán nem is olyan kellemetlen feladat, mint előre gondoltuk. Gondolataim már a tor körül járnak, lám, még most kongatják a delet, és már a kolbászt töltik, az üstben kása rotyog, és készen a bél, kimossuk gyenge mész- tejjel a bendőt is, hadd tisztuljanak a bolyhái, mielőtt befogadják a sajtnak valót, hogy aztán nyomaték alatt, majd füstön töltve egy pár napot a gömböc újévre megszegessék. De hát addig még hátra van a remek húsleves, amely az egyéb húsok mellett, természetesen karajok csontjait is magába fogadta, hogy a zöldségekről már szó se essék, helyette inkább illatukat kell befogadni, ízükkel ismerkedni, a megszokott, ezerszer kóstolt, mégis ismeretlen zöldséggel, zellerrel, a zamatos krumplival. Egy csipetnyit veszünk majd a répából is, a főtt hagymára egy kevéske sót hintünk, aztán a zöldségzöldje következik, és eldörzsölhetjük a csípős paprikát is, jólesik majd rá egy pohárka könnyű kadar, amely majd segít helyet szorítani a töltött káposztának, ha netán valaki eltelt volna a főtt húsokkal, mert valójában a csontok mellett megkapaszkodó makacs kis falatkák képesek megnyomni a gyomrot, mielőtt az még pecsenyét, rántott húst, kolbászt, véres és a majorán- nás májas hurkát is magába fogadta volna, amelynek pusztán neve is képes biztatást adni a falásban eltörődött embernek. Az ebédet is sebtiben költjük el. Sült hús, kenyérrel, savanyúval, hiszen kár az evésre vesztegetni az időt, mikor lám, mindjárt végzünk a munkával, lám már a hurkát töltjük, a zsírnak valót daraboljuk, gondosan különválasztva a héjat, amelynek segedelmével a régi asszonyok köny- •nyű, omlós tésztát hajtogattak, s amelynek titkát nem tartalmazza egyetlen mesterszakácskönyv sem, mert a titkot ki-ki saját maga fejthette meg, ám, igaz, ahhoz évekre volt szükség, s amely némelyeknek öregasszony korukra sem sikerült. Elkészülünk. A böllér még bekap egy pohár bort, közben villámsebesen már csomagolja szerszámait, szemmel láthatóan nem szándéka, hogy a torra is maradjon. Így aztán az már bizonyos, nem lesz, aki az asztal mellett ötödszörre is elmesélje, hogyan sikerült elsőre megszúrnia a jószágot, amely nem sokat szenvedett, nem kíséri nevetés első disznójának felidézését, mikor a malac késestől szaladt ki az utcára, hogy világ csúfjára kergették, míg végül is az kegyelmezett nekik, bevárván az üldözőket. Nincs nagy asztal sem,— derül ki terítés közben —, ahová egyszerre mindany- nyian letelepedhetnénk, de ha volna is, ugyan hol állítanánk föl, az udvaron pedig biz’ befagyna már a vékony fröccs is, hát inkább csoportokban vacsorázunk, sietősen nyelve a langyos húslevest, a remek főtt húsokat, csömörrel gusztálva a különben remek ízű hurkákat, kolbászokat. Nem fogy a bor, áléi a szó is, de nem is igen jut idő az adomára, aztán meg, ugyan miről is járhatná az adoma. Egyszerre eszünkbe jut, holnap munkanap, hogy délután a szervizbe kell vinni a kocsit, hogy nyakunkon a karácsony, és minden üzlet telve türelmetlen vásárlókkal, ideges eladókkal, hogy a gyerek estére belázasodott... Arról sem szólunk, hogy valójában talán magunk is tarthatunk az ünneptől, mikor végre szót válthatnánk egymással, amikor időnk volna nemcsak visz- szakérdezni, de megvárni a válasz végét is, egyáltalán, úgy tenni, mintha érdekelne minket magunkon kívül is valaki. Leszoktunk volna a megértésről, elfeledve vagy meg sem tanulva, hogy mind ritkább toraink valódi öröme az együttlét öröme lehet, ám ehhez, különösen kezdetben, türelem is kell, mint a rádióhoz, amelynek keresője, kapkodó kéz mellett, egymás után siklik át az állomások felett, és csak sustorgás hallatszik, a lényeg vész el? Lehet, hogy tort ülnünk is meg kell tanulnunk, s ez fogósabb lecke lehet, mint a sonkakanyarításé? De hát a jó szándék a többiekben sem kevesebb. Jövőre, ha egy mégoly esendő malacka életébe is kerül, én rendezem a tort, aztán következnek megint a többiek. Talán sikerül megtanulnunk. Csak kapjunk hozzá éveket, elegendőt. Csendes Csaba Vologdai anziksz Végül döntenem kellett. „Vagy-vagy — mondta a mamám. — Válassz! Vagy a zene, vagy az építészet.” Leo- nyid maga is értette, hogy akárhogy csűri-csavarja, választania kell a zeneiskola és a képzőművészeti között, no meg az igazat megvallva, egyes tárgyakból nem a legfényesebben állt. Nem sok idő maradt a gondolkodásra. Azt mondják, hogy az építészet megkövült zene, ezért Leonyid belevetette magát az oszlopok és homlokzatok, az ívek és kariatidák tanulmányozásába. Csak arra panaszkodott, hogy szülővárosa, Vologda nem kényeztette el az építészeti formák rendkívüliségével. Kőépület kevés van, a házak többsége fából készült. — Fiatal koromban úgy véltem — mondja Leonyid Alekszandrovics Tyihomirov, Vologda főépítésze, zárójelben megjegyezzük, hogy a közelmúltban töltötte be 35. évét —, nem tudtam, hogy e „kunyhók” többsége nemzeti kincs. — Az iskola befejezése után beiratkoztam a lenin- grádi építészmérnöki főiskola építész szakára — meséli Leonyid. — Rosszi, Cvaren- ghi, Sztászov_ művei ámulatba ejtettek, órákon keresztül járkáltam Leningrád utcáin, gyönyörködtem a kőbe öntött álmokban. Akkoriban el sem tudtam képzelni, hogy megszeretem a fát, a fából való építészetet. ... Azt mondják, hogy Vologda város neve egy hajdan e tájon honos finnugor törzs nyelvén azt jelentette: „világos”, vagy „fényes”. Azt mondják, hogy először a folyót nevezték így, majd ennek neve után a várost. A Vologda folyó mind a mai napig hű a nevéhez: csendesen, nyugodtan folyik keresztül a városon és az északi égbolt visszatükröződve a vízen, azt fényessé, világossá teszi. S maga a város is, mely a folyó két partján terül el, hasonló benyomást kelt az utcákon növő fehér nyírfáktól. A régi Vologda fából épült, ezért kemény árat fizetett: nyolc évszázados története során háromszor égett porig. De mindannyiszor újjászületett, és még szebb lett, mint korábban volt. Ez elsősorban a helyi építészek tehetségének köszönhető. Valaha a vologdai Kreml is fából készült, csak 1565-ben. Rette- j gett Iván parancsára építették át kővárrá. Vologdát négy évszázadon keresztül elkerülték a külföldi hódítók, ezért a város nemcsak a XVI—XIX. század építészeti emlékeit tudta megőrizni, de, ami különösen értékes, a fából készült épületeket is, melyek zöme a múlt században készült. — Ez a múltunk és a jelenünk is — mondja L. Tyihomirov. — Városunk szép, meghitt, sok turistát vonz. De kevesen tudják, milyen sok fáradság, a fából készült műemlékek megőrzése. Hiszen azokban is emberek élnek, akik számára biztosítani kell az összkomfortot. A régi házak összkomfortossá tétele sokkal többe kerül, mint egy vadonatúj épület felépítése. Anatolij Komrakov A vologdai Kreml belső udvara.
