Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-05 / 3. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1985. január 5. szombat MMunu A Kolozs megyei Oroszfán látta meg a napvilágot 1784-ben és Kolozsvárt hunyta le szemét 1858 augusztus 4-én. Nagyenye- di, kolozsvári iskolákba járt, már tógátus diák volt, amikor elszegődött Wándza Mihály erdélyi színtársulatához 1810-ben. Bár származásánál és neveltetésénél fogva a vármegyei életben biztos, sőt nagy jövő várt volna rá, ő haláláig hű maradt választott hivatásához. Visszaemlékezések festik meg Pergő Celesztin alakját, mely elég köpcös volt ahhoz, hogy a hősszerelmes szerepekhez befűzze. Leírták pirospozsgás arcát, amely, ha méregbe gurult bevörösödött. Nemcsak iskolázott, de jófejű ember volt, szerepeit mindig pontosan tudta, de akkora hanggal adta elő, hogy partnerei összerezzentek és belesültek mondandóikba. Megyeri egyszer jól megtréfálta. Beküldte a színpadra a szabóját egy otthonról hozott üzenettel, midőn Celesztin éppen a színpadon ágált. — Nos, mi hír? — kérdi Celesztin a szerepe szerint. — Tessen ma hamarabb hazagyünni, mert rántott hal lesz, ammeg nem jó hidegen! Borsod megyéhez 1824- től 1834-ig kötődött szorosan. Miután 1823. augusztus 24-én felavatták a miskolci színházat, egy évig Éder György színtársulata játszott itt. A következő évben már megjelent Celesztin, társulatában az ifjú Lendvay Mártonnal és a múlt legnagyobb tragiká- jával, Kántorné Engelhardt Annával. A társulatnak neveit is adott: Borsod Megyei Játszó Társaság. Bemutatkozása alkalmával méltán nevezte együttesét „az első aesthetikus társaságnak a két hazában”, mert nemcsak a legkiválóbb művészekkel lépett elő, de társulatából együttest kovácsolt, akik tíz évig együtt maradtak. Ekkoriban élt a megyében egy kitűnő muzsikus, Martinovics Károly, aki Sárospatakon, Egerben, Miskolcon nagy sikert aratott magyar zenéjével, s együttesét Borsod Megyei Zenekarnak nevezte. Művészetüket Mátray Gábor, a kortárs zenetudós is méltatta. Celesztin egyezséget kötött a zenekarral, s immár zenés darabokkal aratja a sikert sikerre. Télen általában Miskolcon játszanak, de kora tavasztól késő őszig járják Felső-Ma- gyarországot Budától Ung- várig. A Tudományos Gyűjtemény méltatja művészetüket és munkájukat, s kiemeli Fáncsy, Láng, Éder, Űjfalusi és neje nevét. A folyóiratból tudjuk, hogy a nagyszámú társulat gyakran két részre oszlott. Egyik fele Miskolcon működött, a másik pedig mai szóval mondva, tájolt. „Miskolc városának közönségé mindiglen kívánta a színi előadásokat, tehát nagy szeretettel adta magát által a társaság egy része, aki a pihenést választotta méltányos időre”. Gyakran kiegészítik ven- dégjátékosokkal együttesüket. így került hozzájuk 1830-ban Fáncsy Lajos, kinek híres színlapgyűjtemé- nye vet fényt a Borsod Megyei Játszó Társaság életének részleteire. Talán nem tűnik unalmas felsorolásnak, ha a Magyar Színházi Intézet kézirattárának anyagát is segítségül kérve megnézzük, merre jártak 1830 júliusától 1832 júliusáig: 1830. július 7—9. Sátoraljaújhely, 10—18. Sárospatak, 27—30. Ungvár, aug. 2—9. Sátoraljaújhely, aug. 10.—szept. Miskolc, szept. 8—30 Nagyvárad, 1830. október 1—26. Miskolc, 28— dec. 4. Rozsnyó, dec. 5. Pelsőc, dec. 8—1831. január 20-ig Miskolc, jan. 22— jún. 1. Debrecen és környéke, jún. 2—19. Nyíregyháza, aztán Tokaj, s a hegyközségek, majd szept. 18.—1832. április 24. Miskolc. A repertoárjuk nagyon színes volt, s rájuk is jellemző, ami a kezdeti magyar színjátszásra általában, hogy nem maradt el a v és gyagyanyelv Amikor a gyermek beszélni tanul, szüleit, nagyszüleit, idősebb testvéreit, tehát legszűkebb környezetét utánozza. Ügy próbálja kiejteni a hangokat, ahogyan a felnőttektől hallja. Ez persze csak részben sikerülhet, hiszen hangképző szervei még fejletlenek. Helyénvaló és természetes tehát, hogy a gyermek utánoz, de bizony az ellenkezője is előfordul: a felnőtt utánozza — sokkal kevesebb sikerrel — a gyermeket. Megpróbálja úgy ejteni a szavakat, ahogyan a gyermek — feltételezése szerint — mondja vagy mondaná. Az ilyen felnőtt nyilván kedveskedni akar, megkísérli beleélni magát a gyermek helyzetébe (talán némi -nosztalgiával emlékezve az elszállt évekre). És egyáltalán nem veszi észre, hogy ez a gügyögés milyen nevetségesen hangzik az ő szájából. Gyakran hallunk efféléket: ne hara- guzszsál, nyem sabad, edem a lelted, nézzsed, sija, dele ide stb. Ezekben még felismerhetők nagyjából az eredeti szavak. Vannak azonban jóval kacifántosabb kifejezések is, amelyek alig-alig érthetők: ádacka (ágyacska), pumpi (krumpli), adde (add ide), de cé vad (de szép vagy), kisz andal (kis angyal), tünci mókár (tünci, azaz tündér bogár), stb. Ha néha-néha élünk is efféle szavakkal, huzamosabb időn át így beszélve csak ártunk gyermekünknek. Ha a gyereket már a kezdet kezdetén gügyögni tanítjuk-, késleltetjük beszéd- készségének kialakulását; az anyanyelvből gyagyanyelv válik Nemcsak a hangok képzésében, illetve ejtésében mutatkoznak eltérések, hanem a nyelv használatában is. A gyermek nyilván kökortárs színművészeitől, de nagy gonddal ápolta a hazait. Celesztinék teremtették meg a zenés magyar színház maradandó emlékeit. Még Nagyváradon bemutatták nagy sikerrel 1822-ben Ruzicska József: Béla futása című dalművét, amelyet a magyar operairodalom első alkotásának fogadtak el sokáig. (Újabb kutatások alapján Várnai Péter zenetudós állapította meg, hogy az első magyar bemutatott és partitúrájával együtt fennmaradt zenés mű Mátray Gábor: Csernyi György című daljátéka, melyet 1812-ben mutattak be.) Ez a tény mit sem' von le a Celesztinék érdemeiből, mivel ők a Béla futásával tudatosították a magyar közönség előtt, hogy a magyar dallamok és a verbunkos muzsika alkalmas színpadi feldolgozásra, s mivel a Béla futását Pozsonyban is bemutatták az országgyűlésre egybegyűlt rendek előtt, óriási népszerűséget szereztek ennek a muzsikának. Celesztin jó hírének köszönhető, hogy 1936. január 30-án Debrecenben az előadáshoz „a műkedvelő nemes ifjak voltak a han- gászkar”, vagyis a Református Kollégium diákjai, akkor, amikor éppen országos vita folyt arról, hogy erkölcsös-e, nem-e az ifjakat színházba engedni. Ök mutatják be Munkácsy János: Garabonciás diákjait, a népszínmű előhírnökét. Nagy sikereket aratnak Shakespeare vígjátékaival, Vörösmarty: A fátyol titkai című vígjátékával, Katona József: István, a magyarok első királya című történelmi lovagjátékával, Eötvös József:Bosz- szú, Tóth Lőrinc: Átok és Máczy (Mászi) Imre: A számkivetett magyar című szomorújátékával. — Számukra írja egy „hazafi” Az aggteleki barlang című színjátékát, melynek el- kallódását nagyon sajnáljuk. Többször kibérelte Pesten az Arany Hattyú vendéglőt és a Beleznay-ker- tet. A magas bérleti díjat becsülettel megfizette, s együttesével így .is megélt a befolyt belépődíjakból, de félretenni egy fillért sem tudott, s idős korba lépve Marosvásárhelyen egy hónapos szobában húzta meg magát. Ide zarándokoltak hozzá a kezdő színészek tanulni vagy csak azért, hogy lássák. Gyárfás Ágnes vet el nyelvtani „vétségeket”, amelyeket egy bizonyos idő elmúltával elhagy. Mindenképpen káros tehát, ha a felnőtt átvesz a gyermektől például ilyen szavakat: elcsúszottam, hón, hót, (a havon a havat helyett), nyakúja, tiem (a tied ez a játék? kérdésre adott válasz), esre hasik (hasra esik) stb. Mosolygunk gyermekünk ilyen és hasonló szavain; ha hibázik is, csupán tudattalanságból fakad. Az így beszélő felnőtt azonban nagyon is jól tudja, hogy hibás az a szó, és ahelyett, hogy segítené a gyermeket a helyes beszédre, meghagyja (sőt, népszerűsíti is) a hibákat. Ráadásul így védekezik: „Hiszen olyan édesen mondta”. A gyermek az igen! De a felnőtt! Róla még jóindulattal sem lehet ugyanezt elmondani. Vadászat, antik kincsekre ■Csak rutinellenőrzés céljából szálltak föl a pireuszi kikötői rendőrség tisztjei a Topaz nevű bérelt jacht fedélzetére. Mégis váratlanul sikeresnek bizonyultak : a hajókötelek, konzervkészletek és feltekert vitorlák között antik kerámiadarabok tucatjait találták. A rendőrök lefoglalták a zsákmányt, meg egy búvárruhát, a vakációzó kapitányt, a 40 éves nyugatnémet turistát, Volker M.-et pedig a büntetőbíró elé állították. „Száz búvárruhás rablóból talán ha tízet kapunk el és többnyire csak a kis halakat” — panaszkodik a pireuszi kikötői rendőrség egyik tisztje. És ez a becslés talán még optimista is: néhány tucat járőrnaszádjukkal a rendőröknek alig van esélyük arra, hogy a több mint 15 ezer kilométer hosszú görög partokat megközelítőleg is ellenőrizzék. Az amatőr búvárok és az antikvitások hivatásos csempészei között pedig már régóta szóbeszéd tárgya, hogy ott, néhány méter mélységben szinte minden van: a görög régészek a partok mentén eddig kb. 700 antik hajóroncsot találtak. A hivatalos búvárok most a kultuszminiszternő, Melina Mercouri megbízásából próbálják menteni a drága kincseket a rablók elől. Ezért a búvárkodást csak néhány kijelölt partszakaszon és csak nappal engedélyezik, a „merülő rablók” erre fity- tyet hányva Kréta, Dilosz, Ithaké, valamint a remeteköztársaság, Athosz elhagyatott partjainál erős reflektorokkal és víz alatti videokamerákkal módsze- szeresen kutatják az antik roncsokat. Az alapítása óta eltelt 453 esztendő alatt rengeteg könyv, kézirat, levéltári anyag halmozódott fel Sárospatakon a kollégium Tudományos Gyűjteményeiben. Ezenkívül igen sok tárgyi emlék, amely az iskola történetével kapcsolatos, de olyanok is, amelyek csupán azért kerültek Patakra, mert az adományozók úgy gondolták, hogy az utókor számára itt van a legjobb helyen. Ez utóbbiak közt különleges érdeklődésre tarthatnak számot azok az egzotikumok, amelyek a csendesóceáni Admiralitás-sziget- csoport pápuák lakta szigeteiről származnak. Egy református diakonisszából lett misszionárius, Molnár Mária gyűjtötte, juttatta haza és így kerültek a sárospataki kollégium múzeumába. Megrendítő, tragikus sors jutott osztályrészül Molnár Máriának. Húsz évig volt kórházi ápolónő, majd elhatározta, hogy élete hátralévő részét a világ egyik legelmaradottabb népcsoportja, a pápuák közt végzendő emberbaráti munkára szenteli. Negyvenegy éves múlt, amikor 1928 elején megérkezett a Távol- Keletre, és a szigetcsoport Manus elnevezésű szigetén telepedett le. Később átköltözött a Pitilu-szigetre, de a munkája kiterjedt Pak- szigetre és más kisebb- nagyobb szigetekre is. A hittérítésen kívül tanította és gyógyította is a pápuákat. Hét év után, 1935 őszén hazalátogatott. Útiköltségének előteremtésére „kilométer-jegyek” elnevezéssel gyűjtést indítottak a református gyülekezetekben, így megyénkben is. Néhány hónapot töltött idehaza, s ezalatt előadásokat tartott a pápuák közt végzett emberbaráti munkájáról. Sárospatak 1936. február 2-án látta vendégül Molnár Máriát, másnap pedig Bocs község lakosai hallgatták csodálattal az előadását. Tavasszal visszautazott a melanéziai szigetvilágba, s többé nem láthatta hazáját, Magyarországot. Élete tragikus véget ért. A második világháború alatt ugyanis a szigeteket megszálló japánok — amikor fordult a hadikocka — visszavonulásukkor az európai misszionáriusokat, köztük Molnár Máriát is magukkal vitték az Aki- kaze nevű torpedórombolón, majd — amint a háborús bűnösök perén bevallották — valamennyiüket agyonlőtték és holttestüket a Csendes-óceánba vetették. Manus-szigeten jelképes sírt állítottak emlékének a pápuák, Pitilu-szige- ten pedig egy 1958-ban alapított leánykollégium viseli egykori jótevőjük, Molnár Mária nevét. Sárospatakon a Tudományos Gyűjtemények múzeumában páratlan értékű és hazánkban egyedülálló az a gazdag anyag, amely Molnár Mária gyűjtéséből és adományozásából került a kollégium tulajdonába, összesen 223 darabból áll a pataki pápua gyűjtemény: ruhák, edények, használati tárgyak, halászati, vadászati szerszámok, harci fegyverek, törzsi díszek, kultikus eszközök. Mindegyiket maguk készítették a szigeteken található növényi, állati, ásványi anyagokból. A női ruha fogalmába a szoknya és legfeljebb még egy kötény tartozott. Jobbára növényi háncsból, erős fűszálakból, rizsszalmából készültek. A „diva- tosabbja” pirosra, zöldre, vagy barnára van festve. Mintás fonással, színes csíkozással készített szőnyeg, sapka, tarsoly, szatyor, pálmalevelekből varrt esőköpeny, legyező, kosár, öv több is van a gyűjteményben. A szebb darabokon színes sallangok, festett növényi magok szolgálnak díszítésül. A női divathoz háncsból font, hegyes orrú papucsok, piros karkötők, apró kutyafogakból fűzött nyakláncok, tengeri csigákból „remekelt” karperecek tartoznak. A múlt században még kannibálok, emberevők hírében álltak a pápuák. Azóta a törzsi életforma nagymértékben megváltozott a csendes-óceáni szigeteken. És ebben része van egy törékeny testalkatú magyar nő, Molnár Mária áldozatos munkájának is. Hegyi József Teliinger István rajza
