Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)

1985-01-26 / 21. szám

1985. január 26., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7 Fáklyá­idéi Csorba Piroska versei Rezignáció Lábasainknak kopott a fedője és mindig jobb a mások szeretője Egyízű hús maliik a számban szabadságomra nem találtam Szenvedélyek dobáltak engem szenvedélyeket dobáltam én el Lézengek csupán és zabálok hat hétköznapot vasárnap-krémmel Anyám keze Anyámat a hajnalok kirángatják az ágyból, hajába csípős csőrű gondok raknak fészket, szeme alá árkot ás az idő, szarkalábat nevelget, vadvirágot. Évelő aggodalmak ülik körül a kontyát, tányérjából kanalazza híg napok maradékát. Az ételszag leroskad a fedő alá, kupacba söpörve a zaj a konyha kövén ül anyám, csillagos homloka ölére néz, kezei fekszenek a térdén görbülten mint a magzatok összesen százhúsz éves a két keze. fogyó hold. A hét sváb.) A rejtély az, hogy miért ke­rül piacra most, csak­nem negyvenévi szundítás után”, a haladó eszméket hordozó regényeiméi öt- ször-tízszer nagyobb pél­dányszámban a retrográd Herczege? Különösen ak­kor, ha sem az eredeti, sem az új borítójával nem tud­ják eladni. Az észrevételen nincs mit vitatkozni; a Könyvter­jesztő melléfogott. A csor­bát kiköszörülendő 1984- ben kiadták az író Pro li­bertate című művét is. Ka­rácsonyra — talán azért, mert 94 forint a könyv ára, így hát nem jelentéktelen ajándék — megkaptam valakitől. Tisztességes tör­ténelmi olvasókönyv, nem valami nagy igénnyel író­dott. Azért kézbe lehet ven­ni. Nem a mese ragadott meg, hanem az a kemény igyekezet, ahogyan a ver- seci sváb származék — nyelvében és gondolkodá­sában — magyarabb akar lenni a magyarnál. Nem volt ez kis feladat, hiszen tudjuk, hogy a majdani író, csak diákévei alatt, Szege­den ismerkedett meg a magyar nyelvvel. Romantikus hajlama, mesélőkedve Jókaival ro- koníthatná, a dzsentrivilág ábrázolása pedig Mikszáth- tal. Csakhogy hiányzik be­lőle a nagy mesélők ara­nyos. derűje — a lélek húr­jainak költői kezelése —, s az a keménység, amellyel Mikszáth kezeli a „törté­nelmi osztályt”. (Ha vala­ha még tanítanék, minden­esetre nemcsak Noszty Fe­rivel, hanem a Gyurkoviís fiúkkal is megismertetném növendékeimet.) Visszatérve: Herczeg a nyelvről is sok mindent tudott, de nyilván úgy érezte, hogy a jelzők hal­mozása, a mértéktelen túl­zás, az archaizálás igazán magyaros. Szerinte a feje­delem „hatalmas” vadász volt, Rákóczi egyik ellen­lábasa „féktelen életű, zül­lött erkölcsű”, a legény, aki bejön „vad képű és szurtos”, a fejedelem „kö­rülményesen” gyújt rá. őt „rettenetesen” kell sajnálni. És így tovább ... Mindjárt a regény elején félbehagy­tam az olvasást, s kutatni kezdtem emlékezetemben: honnan ismerős nekem ez a kép: „Az udvari frájok éppen tollas sisakot borí­tottak Ilona asszony gyönggyel átfűzött kontyá- ra.” Nem azonnal, de eszembe jutott Arany Já­nos Rozgonyinéja: „Gyön­gyös arany íejkötőjét / si­sakkal borítja .,.” To­vább: „A nagyasszony ka­tonai díszben volt, páncél­inget, vaskesztyűt, kardot viselt.” (Ezek voltak Her­czeg sorai, Arany verse pedig így szól: „Karcsú fűzött selyem-vállát / Pán­célba szorítja: Kardot is köt bársony övre ...”) Egyszóval Zrínyi Ilona és Rozgonyiné azonos hadi öltözékben készül szembe­nézni az ellennel. De csak egyiküket öltöztette költő. Hanem dialógusokat tud írni Herczeg. Regényeiben is szívesen fordítja párbe­szédre a szót. Utólag sem csodálkozhatunk — pedig utólag mindannyian böl­csek vagyunk —, az Ocskay brigadéros sikerén, az 1917- ben írt Kék róka pedig tényleg virtuóz mű. 165 éve fedezték föl a „jeges” földrészt. Ebből az alkalomból olvashatunk a Fáklya idei 2. számában beszélgetést a Déli-sark ku­tatóival a múltról, jelenről és jövőről. E szám riportja is ehhez a földrészhez kap­csolódik, ahol nincsenek háborúk és különböző né­pek fiai dolgoznak békés egyetértésben. A 40. évfor­dulónak szentelt sorozat írásai ezúttal a moszkvai csatára, a Wehrmacht első nagy vereségére emlékez­nek, valamint olvashatjuk szovjet katonáknak életük utolsó óráiban írt — igen megható — leveleit. A magyar vonatkozású háborús események közül a Pest megtartására irányuló Konrád fedőnevű hadmű­veletről olvashatunk. A Gajane című operát új librettóval mutatták be. A róla készült képriport a premieren készült. Az ope­ra cselekménye a harmin­cas évek örményországá­ban játszódik. A sportoldalon ezúttal szellemi és fizikai tévés ve­télkedőről olvashatunk, amely Rigában zajlott. A résztvevők toronymászás­ban és -ugrásban, autós ügyességi vei'senyben és szellemi vetélkedőn mérték össze erejüket, ügyességü­ket és tudásukat. — Gazdaságpolitikai kis- anyagok; V1T előkészüle­teit bemutató írások, Pa­noráma; Fáklya-galéria — érdekes színfoltjai a nép­szerű lapnak. Csakhogy, ez nem elég a Nóbel-díjhoz. Nem értem, hogy a kor kitűnő profesz- szora miként vállalhatta az életmű, pontosabban „Az élet kapuja” felter­jesztését a magas kitünte­tésre? * Ugyan már — szólal meg bennem egy hang —, eb­ben az országban később is történtek ilyen csodák. Például: éveken át elhit­ték egy közepes cselszövő­ről, hogy a magyar nép legnagyobb fia, sőt Dó­zsa, Rákóczi és Kos­suth egy személyben.” Ez a hang Fekete Sándoré, így szól A kamasz álma cí­mű kötetében, s szavára érdemes figyelni. Faragó Vilmos úgy véli, hogy külö­nösen a publicisták ne ír­janak brosúrakivonatot, panelgyűjteményt, jogsza­bály-apológiát, naiv morál­prédikációt. Hanem „föl­fedező hevületű, gondolati igényességű, stiláris szi- porkázású”, azaz műfaj- azonos dolgozatokat. (És: XXIX/1.) Tehetség és bátorság kell hozzá. Ami az utóbbit il­leti, szívesebben mondanék arányérzéket. Magyarán: tudjuk, hol vannak a fa-, lak. Fekete Sándort még olykor agyonnyomták — nekünk van terünk. Az ön­cenzúra pedig gyógyítható kór. Ellenszere a társadal­mi demokratizmus. Ezúttal Faragó Vilmos szavaival ajánlom magam, szíves jó­indulatukba: „Hiszen jó az persze, ha a publicistának igaza van. De a rossz nem az, ha nincs igaza. A rossz az, ha véleménye nincs.” (Gyarmati Béla) V Halálának negyvenedik évfordulóján A náci ideológusok kul­túrateremtő és kultúrarom­boló „fajokra” osztották az emberiséget. A német né­pet természetesen az első csoporthoz számították. Va­jon melyik csoportba so­rozták volna — ha ilyen kérdések eldöntésére még marad idejük — magyaror­szági bérenceiket, a Sztó- jay- és Szálasi-féle hata­lom emberselejtjét? Nem győzzük számba venni azo­kat a veszteségeket, ame­lyeket értelmiségiek le- gyilkolásával a magyar kultúrának okoztak. Áldo­zataik névsorában több olyan jelességnek a nevét is olvashatjuk, akik a né­met szellemnek is szolgá­latot tettek, mint iroda­lomtörténészek vagy mű­fordítók. Deportálásban pusztult el Mohácsi Jenő, Madách német fordítója, öngyilkosságba kergették nyolcvankét éves korában Radó Antalt, a jeles vers­fordítót, puskatussal verték agyon a század egyik leg­jelentősebb magyar i'roda- lomtudósát, Szerb Antalt. Szerb Antal 1901-ben szü­letett. A gimnáziumban Sík Sándor volt az osztály- főnöke. Magyar—német— angol szakos tanári okleve­let kapott. Néhány évig kö­zépiskolában tanított. Egye­temi magántanári képesí­tést szerzett. 1934-ben je­lent meg A magyar iroda­A Gömöri pályaudvarra vitt a dolgom a minap. Nagyon régen jártam arra, pedig életem két korábbi szakasza is ehhez a kör­nyékhez kötődik. A 32-es autóbusszal mentem, smár a Szeles utcán sok-sok em­lék jutott eszembe a régen ismert tájék láttán. (Nem először töprengtem azon is, vajon miért Szeles utca, miért nem egyszerűen Sze­les, hiszen a nevét akkor kapta, amikor még a Ha- licka felől itt szabadon fújt az északi szél, állandó lég­mozgás volt a környéken, így lehetett a környék ne­ve Szeles. Persze, amikor egy időben gróf Apponyi Albert nevét viselte, kel­lett hozzá az utca megne­vezés, de hol van már Ap­ponyi ...) A hajdan Ferenc József nevét viselő huszárlakta­nya területén ma különfé­le vállalatok élnek, csak­úgy, mint mellette az egy­kori honvédségi ellátó in­tézmény épületeiben. Az utca végén egy negyvenhá­rom év előtti eset jutott eszembe a laktanyaépület előtti szabványos hókupa­cok láttán. Ezt nem érdek­telen talán mast sem el­mondanom. Ilona udvarnak hívták a Szeles utca végén, az Eper­jesi utca és a Gömöri pá­lyaudvar közé szorult egy­kori légvédelmi tüzérlak­tanyát. 1942 elején is igen sok hó esett. A kaszárnya kerítésén kívül nagy kupa­cokban állt, tavaszra, vagy elszállításra várva a hó. Egy korengedélyes karpa- szományos őrmester — egy­két más katona segítségé­vel — úgy gyengítette a Horthy-haderőt, hogy jó né­hány nagyobb benzines­kannát — természetesen megtöltve — kiadogatott a kerítésen, majd jól elrej­tette a hatalmas hókupa­Szerb Antal portréja lom története című köny­ve, amely tagolásával, elő­adásmódjával meglepte az adathalmazokhoz és konzer­vatív kenetességhez szokott olvasóközönséget. Hiába fanyalgott a jobboldal, hi­ába morgolódott a szélső­jobb, a szakma elismerte, és számos magyartanár fel­használta a tanításban. 1941-ben került a könyvpi­acra A világirodalom tör­ténete, szellemesen és rend­kívüli irodalmi-filozófiai látókörrel megírt három- kötetes munkája. Irt szá­mos kisebb irodalmi ta­nulmányt, amelyek az eu­rópai szellem teljességének igényével elemeztek egy- egy írói művet vagy irány­zatot. Irt regényeket, no­cokban, várva az alkalmat, amikor tovább lehet majd szállítani. Am váratlan ol­vadás jött, meleg esőt is hozott, s reggelre a hóku­pacok eltűntek, ám a kan­nák sora katonás rendben maradt. A karpaszományos őrmester hamarosan meg­ismerte a frontkatonák éle­tét, s egyike lett a háború­ban elesetteknek. Régebben innen csak egy keskeny gyalogút vezetett a Gömörihez. Bal oldalán a vasút szabványos betonke- rítése, jobb felé akácas kis •bozót szegélyezte, a tövé­ben meg egy olyan kocsma volt, amilyet inkább Rejtő Jenő regényeiből jó ismer­ni, mintsem a valóságban. Közszájon forgó nevét nem is írhatom ide. Rakodó­munkát kereső alkalmi munkások, a vasút környé­kén szimatoló gyanús eg­zisztenciák voltak a törzs­vendégek, „vendégszobájá­ban" hivatalos bejelentés nélkül is meghúzódhattak, akik kerülték a feltűnést. A felszabadulást követő időkben itt tanyáztak a vasúti koldusok, mint a Koldusoperában Peacock úr üzletéből, innen indultak mindenféle öltözetekben a vonatokhoz, hogy aztán „munkaidő végén” átöltöz­ve, más emberként élde­géljenek a legközelebbi — azaz másnapi — bevetésig. A kocsma épülete már nincs meg, helyén kanya­rog le a busz. Hiányzik a teherpályaudvarról kihúzó­dó vasúti vágány is, ame­lyen egy öreg kacsamoz­dony húzta-tolta a kocsi­kat az Állomás utcában a Dohánybeváltóhoz, meg egy tüzelőanyag-kereskedő te­lepéhez, később a Füszért- hez. Ez a vágány egyéb­ként becsatlakozott a vil­lamosvasút vágányába a Zsolcai kapuban és bizto­sította a vasúti összekötte­vellákat is, utóbbiak közül legismertebb A Pendragon- legenda, a kalandregényből és tudományos művelődés­kutatásból elegyített rend­kívül izgalmas történet. A magyar toll egyik legeuró­paibb mestere volt az Eu­rópától egyre távolodó Ma­gyarországon. 1944-ben munkaszolgá­latra hívták be. Ahogy a szovjet csapatok közeled­tek, hajtották nyugat felé, ugyanúgy, mint Radnóti Miklóst. A bestiális gyil­kosság a rendelkezésünkre álló adatok szerint 1945. január 27-én történt az or­szág nyugati határán, Balf község területén. Az elásott holttestet a felszabadulás után megtalálták, és ünne­pélyesen helyezték el a je­les íróhoz méltó sírba. Az ötvenes évek első fe­lében elutasítóan kezelték örökségét, az ötvenes évek végétől azonban egyre- másra jelennek meg mun­kái új kiadásban, több re­gényét és novelláját lefor­dították idegen nyelvekre. A magyar szellemi kincs­tárnak nggy értékei; korai halála sok-sok új értéktől fosztotta meg a magyarsá­got. A puskatus nemcsak egy ember koponyájára csapódott, hanem nemzeti kultúránkra is. tést a vasút, meg Diósgyőr között, bár nem használ­ták ilyen célra. Az állomási árúpénztár megfiatalodott, sőt kapott még egy emeletet. Maga az öreg állomásépület külsőre változatlan, csak a Zsolcai kapu felőli végén falazták be az egykori kijáratot, ahol mindig elkérték a le­járt jegyeket. A klinker- téglás épület mindig meg­dobogtatja a szívem, öt­venhárom éve már, hogy ide kezdtem járni, nyolc gimnáziumi évem alatt mindennap kétszer for­dultam meg itt. (Az ötve­nes években átmenetileg dolgoztam is itt egy ideig.) A hajdani diák váró terem­nek már csak a helyét tu­dom meghatározni, a te­rem nincs meg. Az Állomás utcán ter­mészetesen nincsen már „Miskolc thjf. Város Java- dalmi Hivatalának kiren­deltsége”, azaz az a kis pa­vilon, ahol a piacozóknak hely pénzt és behozatali vá­mot kellett fizetniök, a do­hányraktárak helyét is a Füszért vette át, noha mű­ködik még részben a do­hányosok egy raktára is. Az utca hosszában sétálok tovább. Az alacsony kő- alapzatú vasrácskerítés még a régi. De sokat üldögél­tünk itt! Itt lehetett és illett ismerkedni a lányok­kal. A gesztenyesor már hiányzik, csak két öreg fa emlékeztet. Meg hiányzik a sorompóőr háza, ahonnan anno dacumal — 1934-ben — még Gömbös Gyula előtt sem volt hajlandó fel­húzni a sorompót a szol­gálatos őr. Sorompó sincs, felüljáró van. És nincs a kút sem, amely mellett munkára vártak a fuvaro­sok, s hallgatták Engel­hardt Feri bácsi történe­teit. Visszafelé megálltam az egykori Rudolf laktanya kapujánál, ahol hajdan ilyen téli időben úgy állt az őr bundában és őrcsiz­mában, hogy váltáskor ki­lépett a hatalmas csizmá­ból, mert az odafagyott... (benedek) Miskolci macskakövek sbusz

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom