Észak-Magyarország, 1985. január (41. évfolyam, 1-25. szám)
1985-01-26 / 21. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1985. január 26., szombat A farkasokat hát ismég kinyírták. Miként korábbi években is, amikor a •mínusz 20—25 fokos hidegekben átrándultak a szlovákiai (védett?) területekről az aggteleki karszt vidékén, vagy a zempléni részeken. Nem maradhattak bizony meg a korábbi években sem, annyi széttépett őzet, szarvast, főként pedig gondosan zárt akiokból elhurcolt juhok, most újabban meg muflonok sokaságát írják a számlájukra, hogy ez a mennyiség talán a szlovákiai, a jugoszláviai összes farkascsordának elég lenne néhány hétre, de vendégül láthatnák tajgai- sztyeppei testvéreiket is. A kemény teleken mostanában is át-átjön hozzánk néhány, nálunk már 'kiirtott, vagy élettere megszűntével kipusztult, érdekes állat. Pár éve Aggtelek körzetében hiúzok nyomait fedezték fel a vadőrök. Még korábban Tornaszent- jakab határában farkasok tanyáztak le. Ezekről szép történet szól, miért is ne hinnők el? A vadászok szoros lánca már semmi esélyt nem adott a búvó farkasoknak, amikor a sűrűből valóban kitört egy szépen fejlett, fényes szőrű himfarkas és futott, futott ... A puskák pedig dörögtek. A farkas megmegrándult, „jelezte” a találatot, de csak több meg- rándulás után rogyott le. Természetes, hogy mindenki odament, megnézni. Akkor vágott ki elfele a sűrűből a nőstényfarkas, a már fejlett kölykökkel. Elmenekültek. Nem volt ilyen önfeláldozó társa, a Pilis környékén, tavaly a medvének, „őt” lelőtték. Akárcsak pár éve Hevesben is az egyetlen, szintén idetévedt jávorszarvast. Milyen gyönyörű is lehet pedig egy kifejlett, hatalmas jávorszarvas! Néhá- nyunknak sikerült már látni ezt az állatot, sajnos, csak kitömött példányát, a vologdai múzeumban. Akinek alkalma adódik eljutni oda, föltétlenül nézelődjön ebben a csodás múzeumban! Az egyik szobába érve hökkentünk meg a jávorszarvas előtt, mely akkora volt, mint egy elefánt. Mondjuk, mint egy kisebb elefánt. Mindenesetre alulról néztünk fel rá, hátrahajtva a fejünket. Többünknek eszébe is jutott: hátha mégis ez a szarvas vezette új hazájukba Magor és Hunor népét! Éppen a jávor és nem is a gím, ami persze szintén gyönyörű. Abban a múzeumban a kalauzunk, egy jó kedélyű, csupa vidámságból — szívből álló asszony, úgy tárta szét a karját, mintha valamennyiünket egyszerre kívánna megölelni, örömmel szólva, hogy hiszen ezen a tájékon annak idején a magyarok ősei is vándoroltak, vadásztak, tehát rokonok vagyunk! Talán ezért jutott eszünkbe a jávorszarvasról a Hunor és Magor üldözte csoda- szarvas. Üldözte? A két vitéz persze ekként tudta, de hát valójában a szarvas vezette őket. A túlvilági erőkkel bíró totemállat, eredetlegendánkból való, bizonyára vezette őket a kellő helyre. Akárcsak a baskírok népének egyik csoportját az aranyfülbevalós farkas vezette mai hazájukba, Baskíriába. Akik érdeklődnek a téma iránt, azok előtt bizonyára ismert: sokan úgy vélik, a magyarok őshazája éppen a mai Baskíria területe. Eehet. Ez is lehet. Igaz, az aranyfülbevalós farkas nem minket hozott ide, minket a másik totemállat, a szarvas vezetett. De: a farkasra való esküvés az obiugoroknál a legerősebb eskütétel volt, hasonló az ókori görögök alvilági fo- lyójára, a Styxre való esküvel, amit megszegni lehetetlenség volt. És igaz, hogy a farkasra való es- küvést az ősmagyarok is mívelték, tartották, szinte bizonyos, hogy a Volga és a Káma összefolyásánál élt ez a szokás. Levédiában, Etelközben bizonyára még élt, talán a későbbi korokban is. Cirill még megemlíti, hogy a harcban a magyarok az anyafarkas üvöltését hallatva küzdenek. Nemcsak Romulust és Remust táplálta az anyafarkas — enélkül hol is lenne Róma? —, hanem az ugor népek egyikét-mási- kát is. Totemállat volt bizony a farkas, a szarvas, a medve a sztyeppe népeinél, a lovas nomádoknál, kik a kengyelt és a rettenetes erejű íjat is 'kitalálták, totemállat, kinek nevét sem volt szabad kiejteni. Maradtak hát jelzős állapotban. Szarvasnak, farkasnak, medvének. Ez utóbbi pedig — kik keresik, tudják — szintén tulajdonságot jelöl: mézevőt, még inkább mézismerőt. Másutt pedig, ma is élőlétező, északi rokonainknál most is bátyuskaként tisztelik, erről a pár éve kiadott, csodálatos könyvből, a finn-ugor népek Medveének című antológiájából szépséges dolgokat lehet megtudni. A már említett vologdai múzeumban a nálunk soha nem látott, de hírből ismert mesebeli szépségű hóbagoly, a sztyepp, a sok vizű északi táj hatalmas gazdagságú állatai között ott láthatók persze a farkasok is. A vadász jutalmat kap ma lelövésükért. Jutalmat bizony. Csakhogy! Tessenek elképzelni hazánknál jóval nagyobb területet északon, az Vologda megye. Nem sűrűn lakott terület, mindenféle állatnak ideális. Esélye van a farkasnak a vadásszal szemben! Ember legyen a talpán, aki az ottani kemény mínuszokban — nálunk most bizonyára kabátot gombolnának — napokig követi az állat nyomát, amíg eléri, megküzd vele. így is persze, inkább azokkal a kényelmesebb farkasokkal, amelyek a kolhoz juhait ritkítják. A többi pedig kinn, a nagy szabad térségekben él, miként évezredek óta. Eleget téve annak a feladatnak is, mit természetes kiválasztódásként emlegetünk, tanítunk. Darwin óta, de lehet, hogy már előbb is felismerték ezt a tényt sokan-sokan. Nálunk, a mi hazánkban is őshonos volt a farkas, nem is kell olyan messze visszamenni az időben, hogy a Bükk, a Mátra, a Cserhát kis hegyi falvaiban még ma is élő öregek emlékezzenek farkasokra. Talán látták őket, talán hallottak róluk apáiktól. Az alföldi nádifarkasokról szintén. Együttélés volt! Együtt tudtak élni velük a növényevők, a más ragadozók és — érthetően — a legerősebb, a legszebb példányok maradtak fel minden fajból. Annyi esze ugyanis a farkasnak is van, hogy nem a legerősebb ellenféllel kezd ki, nem bolond üldözni azt az őzet, amelyik villámgyorsan elinal, ellenben elkapja a gyengét. Mivel egyszerűen -enni akar és nem versenyt futni. Talán az igen erős vadkantól is elhúzódott, felmérve agyarainak nagyságát, tapasztalva hirtelen fordulékonyságát, súlyát is, ha éppen rálépett. A farkast viszont már sikerült kiirtanunk, vagy életterét megszüntetnünk. Vük népe maradt meg a második vonalból, ők még bírják, győzik az ellenállást, még átmentik magukat az újabb és újabb évekre, bár érthetetlen hogyan, miképpen teszik mindezt! Hiszen: a vadászok, ahol meglátják, lelövik őket. (Csodás fegyverek vannak ma már, a távcsövessel 400—500 méterről is lelőhető bármi élőlény, valamely fa takarásából.) Kiraknak nekik mérgezett tojásokat is. Ha éhes, megeszi, elpusztul tőle. Vagy attól a madártetemtől, amely madár szintén elfogyasztotta ezt a reggelit. Kitalálták már a füstgyertyát is. Csak be kell a rókalyukakba rakni, meggyújtani, és elpusztul benn az állat, illetve kimenekül a vészkijáraton és ott le lehet lőni. Lehet persze, a gazdi minden parancsát teljesítő foxikat, tacskókat is beküldeni a lyukba, hadd öljék a rókát. Egymást. Vük mindezek ellenére: létezik. És végzi egyben azt a feladatot is, mit a természet rászabott. A takarítást, a gyenge egyedek ritkítását. Amelyikük nem elég ügyes, azt az erősebb lény, az ember megöli. Egyszerű ez végül is. A farkast ellenben itt- ott még óvják. A szomszédos népeknél nem irtották ki őket, sőt inkább teret hagynak nekik. Ott a baj, amikor áttévednek hozzánk. Durrbele! Nálunk nincs kegyelem számukra. Léteznek altató lövedékek, állatkertek, esetleg meg lehetne várni, míg elmennek tőlünk, de hát mi nem várunk, nem mérlegelünk: durr! Az egyik környezet- védő mondta el a napokban, hogy nálunk talán a zsiráfot is lelőnék, ha kiszökne az állatkertből. Hát ennyit a farkasokról. Priska Tibor A jeti fantomképe Szovjet kutatók elkészítették a világ sok táján keresett havasi ember fantomképét. Az expedíció vezetője, Kozlov szerint a jeti — ahogy a szovjet havasi embert nevezik — erdei ember: a Kaukázus hegyeinek erdőségeiben és a kínai határon él. A magányosan járó élőlény napközben alszik, és a rossz idő elől a fák alá menekül. A jeti olyan magas, mint egy átlagos ember — közölte Kozlov —, de két méter magasra is megnőhet. Óránként tizenkét kilométeres sebességgel mozog. Lábai nagyobbak, mint az emberéi, és alkalmasak a köves talajon való gyors futásra. A fantomképet állítólagos szemtanúk ötezer leírása, a jeti láblenyomatairól készített ötven kép alapján készítették el. Patak Sárospatak az ország kisvárosai közé tartozik, lakosainak száma mindössze 15 600. Ehhez viszonyítva valóban soknak tekinthető az a 21 köztéri szobor, 23 dombormű és emléktábla, amely a város parkjait, tereit, illetve házait ékesíti. A legtöbb szobor, összesen 14 az iskolakertben található: a kollégium hajdani patrónusainak, híressé lett diákjainak bronzba öntött, kőbe vésett alakját örökíti meg. A domborművek nagy részét a kollégium falain helyezték el, s az ősi iskola történetének nevezetesebb eseményeit ábrázolják. A szobrok, domborművek, emléktáblák túlnyomó többségét a felszabadulás utáni évtizedekben készítették. A közeljövőben újabb szobrokkal gazdagodik Sárospatak. Elkészült ugyanis II. Endre király leányának, a pataki várban 1207-ben született Árpád-házi Szent Erzsébetnek a lovasszobra. Kiváló szobrászművészünknek, Varga Imrének az alkotása jelenleg az NSZK-ban van egy kiállításon, s ha onnan hazahozzák, egyenesen Sárospatakra szállítják, és a vártemplom előtti téren ünnepélyes külsőségek között felavatják. A pataki öregdiákok baráti körének buzgolkodása folytán remény és ígéret van arra, hogy két híres pataki diák: ^ Bessenyei György és Fáy András is szobrot kap az elkövetkező években. Ez utóbbinak, aki irodalmi munkássága mellett az első OTP-nek is a megalapítója volt, 1986- ban lesz születésének 200. évfordulója. A legtermékenyebb író Az irodalomtörténetben sok példa van az írók szinte titáni munkaképességére. Az idősebb Dumas például 250 regényt <•• 21 színdarabot írt. Balzac 150 művet hagyott hátra. Lope de Vega 1700 dráma szerzője, amelyek közül csak 470 maradt ránk. A levélírás műfajában Bernard Shaw és Voltaire tartja a rekordöt, ők mindketten 220—250 000 levelet írtak. Mi a helyzet napjainkban? A jelenkori toll- forgatók közül a legtermékenyebb Georges Simenon 415 regény szerzője, amelyek közül 215 saját neve alatt, a többi különböző álneveken jelent meg. Lap-szem-lélek Nemigen nézik a magyar filmeket — hallik a panasz, inr>!en is, onnan is. De hát hol nem nézik? Természetesen itthon, Magyarországon. Mert például Kínában ... Nos, :mi van Kínában? Tavaly ott húszon- hétmilliárd mozijegyet váltottak. Nem nehéz tehát kiszámítani, hogy amennyiben magyar filmek is szerepeltek a kínai mozik műsorán (és miért ne szerepeltek volna), úgy sokkal több kínai jutott egy- egy magyar filmre, mint ahányan itthon mi váltottunk a hazai alkotásokra jegyet. Persze, hiszen mi mindössze tízmilliós nép vagyunk. S tegyük hozzá: kevésbé kíváncsiak, minta kínaiak. Mert a kínaiak — mint erről Horvát János érdekfeszítő írása meggyőzheti az olvasót — igencsak kíváncsiak. (És: XXIX./2.) A nagy nép kultúrájának új jegye ez, s talán több is. mint kíváncsiság. Az egész országot megrázó kataklizma után („Van, aki húszmillió halottról tud, a másik a harmincmilliót erősítgeti.”), igyekeznek minden szellemi jót befogadna de nyitott kapuk várják azokat is, akik árut hoznak, kereskedni akarnak, vagy új technikát meghonosítani. Horvát János — a kíváncsiságon kívül — még néhány nagyon rokonszenves tulajdonságát fedezi föl a kínaiaknak. Nevezetesen a humorérzéküket, s azt, hogy „sehol semmi nyoma az óriás országokban rendre előbukkanó gőgnek.” Horvát inkább szégyenlősnek tartja őket. Nagyon kevés élményem alapján, én szemérmességről és érzékenységről (fogékonyságról) beszélnék. A közelmúltban kínai színház járt nálunk, s mikor a művészek — megnézvén a játszásra kijelölt helyet — tapasztalták, hogy „élő színház” látja vendégül őket, kicsit zavarba jöttek, hogy nem hoztak ajándékot a kollégáknak. Nos, a társulat egyik kitűnő tagja — akit este, hatvanévesen, szaltózni láttunk — nem pihent délután, hanem megfestette nekünk a kínai színház arche-típusainak maszkjait. Mindezt a tolmács mondta el nekem jó magyarsággal, a maszkokat festő idős művész, valóban szégyenlős, szavait fordítva. Most majd kínai filmeket is látunk — hiszen ezért jártak Horvát Jánoséit a távoli országban. Talán azt is, amelyben két vörösgárdista újabb átnevelő táborba kísér egy költőt, „hogy végleg elfelejtse már a rímeket, az ostoba értelmiségi szokásokat, az olvasást és a gondolkodást.” A roppant országnak volt egy — történelmi léptékkel mérve, tényleg csak egyetlenegy — pillanata, mikor azt hitték ott, hogy lehet költészet, a mindennapok költészete, s KÖLTÉSZET nélkül élni. Húszvagy harmincmillió életet kívánt ez.* Horvát János ezt írja: „Filmjeik elismerésre méltó, szinte hihetetlen gyorsasággal merik megbolygatni a közeli múltat.” Az Élet és Irodalomnak ugyanebben a számában Zöldi László (Kár a lovakért), a mi filmjeinkről meditálva, eme lényeges mondatot veti papírra: ......a magyar film legú jabbkori története nem szűkölködik a 'megemészthetetlen metaforákban.” A néző egyszerűbben fogalmaz. — Nekem ez kínaiul van — mondja. Lehet, hogy a kínaiak fogják megfejteni a mi metaforáinkat? * Nemes György szerint a megfejtetlen rejtélyek közé tartozik (Népszabadság, 1985. január 12.) Herczeg Ferenc 1983-ban megjelentetett, s négy regényt tartalmazó, kötete is. (Pogá- nyok, Az élet kapuja, A
