Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-15 / 294. szám
WM. d«c«mb«r Í5.. srombtti ÉSZAK-NAGYÄRORSZAG 7 MTfO OEZA VERSEI Verőfényben Sugórszómyú modor róítófényű srabadság »illódzik égtortó váltakon biiszemekben *é<ál a város ablaka«' ki-ki gyúinok s • sugoros zajgástól felizzik testem hulh falevélen hiteles pecsét hív «»tlevél e jövőért kezes hazába kései verőfénybe ahol a sok összegyűlt dobogás segít wétszakadt sugarakat bűvöl össze hát mosolygok nyüzsögnek tündérarcok szivárványolmává lett a depresszió s mintha az ökörnyálos Napot tartaná egy lobogó kései verófényben e jövőért kezes hazában * felzeng a falak ünnepe is az idő áramába« Frontátvonulás Nagy sörény«, dobogó szél vágtat, felkavarva az idő porát, nyugtalan felhők elvadulva bitangolnak az égen ót. A tenger lehetet« idáig borzeng, felrúgva kószái a mohó évszak, f&szófbakói a végtelent «ohamozzáfr, felénk virágai felvisrtnak. i*ogy bolyduiás rázza a tájat befesajdttinok a iák, a Nap kormos ■fjai közt pereg az idő, é* ■ IfMiHirjult földön pereg tovább. • • Öregasszony Fekete kendője a világot gyászolva fellüktet oz idő bölcsessége, az dereng huilámió ráncain át, megbúvik szemében a sugártollú béke, lélegzete esengö fohász, zsoltár a szívverése, teszi a dolgát mint a nappal, megtáltosulhat a világ, ő múltrögű földekre, elnyűtt egekbe néz ek éveket átérő tekintetével it elűzi a szemtelen halód. i í. Iskolai ünnepek i I Iskolai megemlékezések^ re invitálnak a meghívók. Egyik-másik borítékban meg kísérőlevél is lapul.' szives szóval is hívnak minket, emlékezzünk velük a kezdetekről, örüljünk együtt az eredményeknek.' Az elmúlt egy hét alatt ér-i kezett meghívók közül —j röpke emlékeztetőül: fennállásának 20. évfordulóját ünnepelte a Szepsi Csőm-! bor Márton Gimnázium,1 most pénteken a miskolci! Kilián-északi, 35. számú; Általános Iskola mutatta! meg magát, s negyedszázados történetét, az Ady Művelődési Házban, ma,; szombaton pedig a miskol-! ci 18. számú — vasgyári! — iskola ad hangversenyt! a Vasas Művelődési Központban, délelőtt 10 óra-i kor abból az alkalomból,'; hogy húszéves az enek- í zene tagozatuk. Mindenütt persze nemi lehetünk jelen, s talán nem’ is kívánkozik mindig új-j: Ságba egy-egy iskolai ju- [' biíeum. Amelyek fontosak' azért persze, s jó is, ha: ezek az alkalmak is arra < használódnak, amire va- j lók: a közösség formálása-: ra. az egy üvétartozás erő- í sítésére. Nemcsak a jelen-!' ben, hanem a múltba visz- szanyúlóan is. Nemcsak pa- j tinásan öreg iskolák saját- ■, ja, hogy számon tarfsa volt; növendékeit, s hagyomá- j, nyalt. Csak hát az. évszáza- : dós iskolák könnyebben; mutatnak fel híressége- j két... De a jelen és a jl múlt. összekapcsolása ak- jí kor is tisztességes és tisz-f teleire méltó törekvés, ha í „csak” becsületes, rende- sen dolgozó embereket ne- 1 veitek. Hiszem, hogy az újság! minden dicsérő szavánáll többet mond és többet ér, I: ha a mai iskola hívó sza- 1 Vára jönnek együtt ünne-! pelni a régi diákok is. jj Mert csak az jön, aki úgy j! érzi, annak idején nem! üres tarisznyával indította f útnak az az iskola. fos. a.) A* mrmr birodalom léggyel tartományának Bialye- tok nevű városában 1859. december 15-én született Ludwig Lazar Zamenhof. az eszperantó nyelv alapszótárának és alapnyelvtanának a megalkotója. A vallásilag és nyelvileg erősen megosztott — lengyelek, litvánok, németek, zsidók és oroszok lakta — város szinte állandóan feszült légköre nagy hatással volt az emberi szenvedések iránt igen fogékony, jó nvelvérzékkel megáldott fiatalemberre. Ügy gondolta, hogy a város különböző nemzetiségű lakói között fel-fellobbanó gyűlölködésnek nem lehet más oka, minthogy az emberei« nem értik egymást, s egy közös nyelv egy csapásra megszüntetné a nemzeti előítéleteket. Életcélul egy ilyen nyelv megalkotását tűzte ló. 1878-ban — alig tizenkilenc évesen — szűkebb baráti körben mutatta be a Lingwe Uniwersale nevű tervezetét, amelynek az alapelvei már ugyanazok voltak, mint a kilenc esztendővel később a széles nyilvánosság elé tárt eszperantónak: egyszerű, logikus nyelvtan és a nagy európai nyelvekből merített szókincs. Az orvosi diploma megszerzése után, 1887-ben megnősült, s felesege támogatásával jelentette meg először orosz, majd lengyel, német, francia és angol nyelven Dr. Esperanto álnév alatt nemzetközi nyelvének rövid szótárat és nyelvtanát. A kezdeti évek igen nehezek voltak a világnyelvalkotó ifjú orvos számára. Varsó szegénynegyedében tudott csak rendelőt nyitni, napi 30—40 beteget fogadott, hogy családja megélhetését biztosítani tudja, s az esti, éjszakai órákban munkálkodott az álneve nyomán eszperantónak elnevezett nyelv terjesztésén és művelésén. Tevékenysége mégis sikeres volt; nehány esztendő alatt szinte minden európai nyelven jelent meg eszperantó nyelvkönyv, s évről évre nőtt az eszperantó nyelven kiadott irodalmi müvek szama. Zamenhof igen nagy jelentőséget tulajdonított a nyelv irodalmi alkalmazásának: az ő fordításában jelent meg eszperantóul 1894-ben Shakespeare Hamlet je, s ez nem csupán a nyelv kifejező- erejének a fejlesztéséhez, hanem tekintélyének a növekedéséhez is hozzájárult. Zamenhof műfordítói tevékenysége igazából 1901-től kezdve bontakozott ki, amikor a neves párizsi Hachette könyvkiadó eszperantó szerkesztőséget hozott létre: itt jelentek meg Zamenhof fordításában Moliére. Goethe, Schiller és Gogol művei, valamint a teljes Biblia. Az igazi sorsfordulót azonban 1905 augusztusa jelentette. Ekkor rendezték meg a franciaországi Bouk>gne-sur-Mer városában az eszperantisták első kongresszusát. Az addig főleg írásban használt nyelv ragyogóan kiállta a szóbeliség próbáját: a húsz országból összesereglett 688 eszperantista kitünően megértette egymást, sőt még eszperantó nyelvű szi- nielőadás is szerepelt a találkozó programjában. A siker nyomán elhatározták, hogy ezután évente megtartják az eszperantisták világtalálkozóját: Géni, Cambridge, Drezda, Barcelona, Washington, Krakkó és Bern az élsö világháború előtti kongresszusok színhelyei. Zamenhof szinte minden alkalommal nagy hatású ünnepi beszédet mond, amelyek központi gondolata a népek közötti megértés és barátság elősegítése. BBnOKSRWW! Hosszú hallgatás, csend nehezedett ránk, behallat- szott a kakas kukorékulá- sa. — Nem. — Nehezére esett kiejtenie ezt a súlyos szót. Rám nézett. Tétován jegyezte meg. — A szülei talán hazaszállították. Nem gondolja? — Nem szállították haza. Hidasnémetiben fekszik valahol. — A nyomaték kedvéért hozzáfűztem. — Jeltelen sírban, mert a túlélők ..; — Ne is folytassa! ;— Majdnem kiáltott. — A túlélők csak annak örültek, hogy ők megmaradtak, nem lyukasztották ki a bőrüket. Az élet ment tovább. Elbúcsúztunk, hogy még napvilágnál hazaérjek. Karácsonykor engem Végvári János szellemalakja kísértett. Kinagyított fényképe vádló szomorúsággal meredt rám íróasztalomon, mintha rajtam, egyedül rajtam kérné számon az utókor hálátlanságát. Magyarkodunk, így a haza, meg úgy a haza, és aki tett is érte valamit, cselekedetét hősi halálával hitelesítve, elfelejtitek, emlékét nem ápoljátok ... Amikor egy „robbantós utásznak” meséltem, hogy a német őrmester visszamerészkedett a fel nem robbant hídhoz, erőnek erejével bizonyítani igyekezett ennek — abszolút! — valószínűtlenségét. Azt hajtogatta, nézzek utána a szabályzatnak, abban az áll, hogy „ott kell hagyni a fenében”, visszamenni kész öngyilkosság. De hát a hídőrség parancsnoka „nem hagyta ott a fenében”, vette magának a bátorságot, különben átlőtt fejjel nem kerülhetett volna a folyóba — nemcsak Palik László és barátja ismerte fel. És Fazekas Bertalan a saját két szemével látta, hogy a német rálő a magyar tisztesre, aki el is „esett”, azaz elvágódott. Hallotta a magyar katonák üvöltését, a puska dörrenését, a víz loccsanását. Ha a németet nem találják meg, én most nem tudnék mit kezdeni „meséjével” — a folyóból kihalászott és azonosított hulla a bizonyság rá, hogy igazat mondott. Csak azt nem értem, a németek mért nem eredtek parancsnokuk nyomába? Ök tartották magukat a szabályzathoz, hogy fel nem robbant műtárgyat „ott kell hagyni a fenében?” Avagy feltevésem helyénvaló lehet? A híd- őrség néniét parancsnoka félt a felelősségre vonóstól, és valójában a biztos halált akarta kivédeni a bizonytalan. de némi esély- lyel mégiscsak kecsegtető akciójával? De ha mindaz úgy történt. ahogy eddig leírtam, a németek mért ölték meg a hadapród őrmestert? Honnan tudták, hogy köze van a dologhoz? És hol végeztek vele? Az ünnepek elmúltával megtudtam, hol akadtak rá a holttestére. Matisz Károly tanácselnök telefonált: „Miskám! Jelentkezett egy bácsi, aki tud neked mondani valamit.” A tanácselnök készségesen szegődött mellém kalauznak és kíváncsi társnak, hiszen ő is telve izgalommal figyelte, hová fog a nyomozás kilyukadni. A férfi már nyolcvan felé járt. Nem tériem mindjárt a tárgyra, szó sem lehet róla. Mivel önmagától jelentkezett tanúnak, megilleti az a jog, hogy ott kezdje, ahol akarja. „Hát az úgy volt kérem, hogy december húszadikán beállított hozzám két román. Az egyik csak katona volt, puskával, a másik tiszt, oszt ez a tiszt egészen jól beszélt magyarul. Hogy jól-e? Mint mi. Lehet, hogy anyja, vagy apja volt magyar, csak úgy hozta a sorsa, hogy átszegődött. Mondja nekem a tiszt: El kell temetni négy magyart, azt is megmondta, kit, hol keressek. Az ő szájából hallottam arról a hadapród őrmesterről, azt, hogy biztos öngyilkos lett és a Doboz.v- portán találom. Ez a román tiszt ismerte a magyarok rendfokozatait, jobban. mint én, Hívtam cimborákat — ugye egyedül nem boldogul az ember.— No. vegyetek magatokhoz csákányt — fagyott volt a föld — ásót, lapátol, temetni fogunk. Szereztünk egy taligát és elindultunk. Bementünk az egyik konyhába. Én még olyant nem is láttam, pedig volt benne részem, elhihetik—nekünk az első háborút osztották ki az urak, ezeknek a szegényeknek a másodikat. Abban a konyhában két katona ült a széken, ráborulva az asztalra. Előttük még ott a konzerv, kenyér, kinyitva bicska. Hát ahogy az ember enni szokott.' A mennyezeten kilátni az égre. Megfogom az egyik fejét, emelném fel. Egy darabból áll az egész ember — már meg is fagyott. Csöpp pirosság az orra alatt. A másiknak is. Csak akna lehetett, ami úgy pottyan le az égből. Amikor elérte a padlást, robbant. Lefele csak a nyomása ment. Igen, a légnyomás ölte meg őket. Ruszin munkaszolgálatosok voltak. Lakatos Vince, így hívták az egyiket, Alsóve- reckére való volt. A másik nevére nem emlékszek. Talán falubeliek voltak. Tüzér a harmadik. Kiforgattam a zsebeit. Nicsak, mondom a cimboráknak, ez majdnem földink — Nyíribe való. A hozzátartozóit nem lesz nehéz megtalálni, a falu itt van a Hegyközben. Neki nem is ástunk rendes sírt. Biztos eljönnek érte, még télviz idején, fagyott föld legyen rajta, ne büdösödjön. Fiatal volt. Meg-megállon- gattam embereket, akik a. hídnak mentek, merre tartanak, hogy üzenhessek. Emlékszek, arcára terítettem egy rongyot, ne érje a föld, jobban ráismerhessenek. Találtam is egy embert, aki arrafelé való volt. Szekérrel vitték haza. Mondták szegények, egész úton imádkoztak, hátha nem az ő fiuk. övék volt. Hazáig sírtak. Az öreg elővette zsebkendőjét, kifújta az orrát. Mentünk a Dobozy nagyságos úr kastélyához. Hol is van az a hadapród őrmester, aki öngyilkos lett? Megálltam mellette, néztem. A lábán csak zokni. A szeme nyitva, oszt kék, akár az ég. a haja meg barna, sötétbarna. Akinek barna a haja, a szeme nem szokott kék lenni. De neki kék volt. Sajnáltam, hogy nem csukhatom le. Egyetlen jégdarab az egész ember. Halott. Segítőim húzták a taligát. Ök is csak bámulták. A szemét, meg a hajót nézték. Olyan gyerekképe volt, mondták, milyen különös az arca, a szeme kék, a haja barna. No — gondolom én — ha öngyilkosságot követett el, ami nagy marhaság háborúban, amikor úgyis megdögölhet az ember, nyomának kell lenni. Szélnyitottam rajta a köpenyt, aztán a zubbonyt. Nézem az ingét. Hát ezen semmi nyoma. Kigomboltam az inget. Hát én egészen odavoltam, hogy egy karcolás sem látszik rajta. Hátára fordítottam. Még ilyen ön- gyilkosságról sem hallottam — hátulról lövi magát szíven! Kis perzselt lyuk a köpenyén, pontosan a szive tájékán — hátul! Mondom magamban, ez másnak a müve. Megemeltem még a kalapomat is. Fiam. téged lelőttek, szíven lőttek, mégpedig — az elsőben én is voltam katona — pisztoly- lyal. Ezért nem látszik elöl semmi, a golyó nem ment át rajtad. A perzselés meg azt jelenti, hogy odanyomták a fegyvert. Most már tudom, hogy így is volt. Egy perényi — Ferény itt van a szomszédban. Szlovákban — szóval itt járt egy perényi ember, oszt érdeklődött, hová temették el a hadapród őrmestert. Megmutattam neki. Ű beszelte, hogy a németek a Dobozy-kas- tély előszobájában lőtték agyon, hátulról, de — mivel én nem kérdeztem — nem mondta meg miért. Elolvastam az Észak- Magyarországban azt a cikket. Magam is esküdni mernék rá, hogy a híd miatt. Mint mindegyiknek, neki is kiforgattam a zsebeit. Csak arra emlékszek. volt nála egy papír, ez állt rajta: „Végvári Pál. diák.” meg valami cím. de arra én már nem emlékszek. Amit találtunk nála, elvittük a katolikus papnak — biztos ő értesítette a szülőket, hogy a fiuk. Végvári János hadapród őrmester Hidasnémetiben halt meg.
