Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-08 / 288. szám
1984. december 8., szombat ÉS2AK-MAGVÁROR52AQ 6 Zemplén Jellinger István linómetszete. iBöttö erdélyi fta- gywnányt támasztott fel a bukaresti Kriterion Könyvkiadó, amikor megkezdte a Saékely Oklevéltár új sorozatának megjelentetését. Á tíz kötetre tervezett dokumentum-kiadvány célja, i»gy az írott történelmi emlékek közzétételével az eddigieknél mélyebben és átfogóbban ismertesse meg az olvasót a Székelyföld és a székelység múltjával. A Székely Oklevéltár ré- ígi sorozatának nyolc kötete 1872 és 1934 között hagyta el a nyomdát. Máig is elevenen él az erdélyi köztudatban és jól szolgálja a történetírást. Je-, ten tőséget bizonyítja ar. a tény, hogy az eltelt több mint száz évben kiadott székely tárgyú történelmi munkák alapvető forrásműként hasznosították a köteteket. Az új sorozat első kötete az 1569 és 1591 között felvett udvarhelyszéki törvénykezési jegyzőköny- i vek válogatott anyagát tartalmazza. A több mint kétezer eredeti dokumentumot két romániai magyar történész, Demény Lajos és Pataki József rendezte sajtó alá. A közzétett periratok érintik az élet szinte valamennyi területét, sdt>; teumen tátják a korabeli székely társadalom politikai és gazdasági helyzetét, az emberek életmódját, eszmevilágát, erkölcsi • rendjét, értékrendszerét, gondjait, örömeit. Egy olyan világot elevenítenek meg a maga jellegzetes gondolkodásával, szokásaival, jogrendszerével, katonai és polgári közigazgatási rendszerével, ellentmondásaival, társadalmi feszültségeivel együtt, amely szilárd, sokszázados hagyományokra épült, s szigorúan megszabta az egyén és a közösség létét, az életformát. Megkülönböztetett figyelmet érdemei a periratok nyelve, A mindennapok, nyelvén írott dokumentumok rendkívül gazdag szókincset tartalmaznak. A szavak és mondatok je- lentésbeli és stilisztikai sokszínűsége egy fejlett írásbeliségű társadalmat tükröz. __ P atak legszebb asszsnya A levél, amely Sárospatakra hívott, éppen aznap érkezett, mikor az újságok közzétették a világszépe választás idei eredményét Megcsodáltam a győztest (ugyan, mi mást tehettem), közben eszembe jutott a vaksága ellenére is oly szerencsés Homér, aki első kézből vett információkra támaszkodva adhatta hírül Szép Heléna, spártai illetőségű hölgy viselt dolgait, akit Páris, trójai királyfinak Mene- láosz királytól megszereznie sikerült. Igaz, Páris- nak ott volt segítségképpen Aphrodite, a gyönyör istennője, akinek nevét kimondani is borzongató kéj. Mondom, ilyesmi futott át rajtam, miközben szemem előtt a csodás alakú istennő oly sok kőben megörökített bája megjelenni látszott. Kecses bokája, szépívű lába, fényes, hosszú combjai, ragyogó csípője, ölelésre . termett dereka, lélegzetelállítón tökéletes, rengő-kemény keblei, hattyúnyaka, finom álla, nemekbe metszett ajkai, büszke, ám egyÍ szersmind érzéki szemei, a magas homlokára minduntalan reáhulló mézszín tincsei. így merengtem, míg a pataki levél bontásával bíbelődtem, végre sikerült előhalászm a borítékból a papírt. I Egy korábbi, névtelen levélíró jelentkezett, fölfedve kilétét. Patak legszebb asszonyának mondanak, írta magáról, s keresetlen fogalmazásából annyi érzékiség áradt, hogy talán nem csoda, ha az újságíró szeme előtt Aphrodité fentebb elősorolt bájai újfent megjelentek. Magam nem vagyok Páris, királyságom is mindössze egy plusz két fél szobára, konyhára, fürdőszobára, balkonra stb. terjed ki, hát azt nem várhatom, hogy Szép Heléna jelentkezzen. Ha meggondolom, Sárospatak legszebb asszony, egyáltalán nem lebecsülendő. Miskol- cét már megszereztem, most jöjjön, amit a Párkák szőttek számomra. Intim részletekkel nem szívesen terhelném a nyá- jas olvasót, aztán meg, illemtudó ember az efféle titkokat emlékei legtitkosabb reteszébe zárja, amely akkor sem nyílik ki, ha egy másik szép asszony vagy akár a legjobb barát próbálná a retesz zárait feszegetni. Annyit azért mégis elárulhatok, hogy a levél ebédvendégnek hívott, aminek megint csak nem lehetett ellenállni, hiszen a szép asszonyok rendszerint kitűnően főznek, s a legszebb biztosan valami konyhaművészeti remekkel vár majd. Talán tárkonyos őzpörkölttel, vagy halkocsonyával, de legalábbis gőzölgő pacallal. Iznyi savanyú uborkákat, faíatnyi zöldparadicsomokat. csípős paprikába tömött vereskáposztákat kínál majd mellé, miután a gyönge jércéből készített levest, majd a szárnyas omlós húsát. kevés tormával, mustárral elfogyasztottuk. Ehhez biztosan ad egy pohár gyöngyöző sert is, a pacal mellé meg némi veres bort, iöz egy jó kávét, választok egy nem túl.-zá- raz havannát, fölbont egy üveg francia, de legalább örmény konyakot, azlan elbeszélgetünk. Es ha egyébre is kedvünk támad, hát — amint azt a levélben ígérte —, nem zárkózik el előle. Elvégre is közel kerülni az emberekhez, ez a kölcsönös cél. Három szál korallpiros rózsát vásároltam a mondott nap reggelén, rózsát, mert szép asszonnyal egyéb virág versenyre nem kelhet, korallpirosak mert úgy véltem, ez a szín mutatkozik leginkább alkalmasnak arra, hogy Patak legszebb asszonya iránt támadt érzelmeim kifejezni segítsen. Természetem a pontosság, ezért idejében értem reggel a szerkesztőségbe, valami apró elintézni valóm volt, mielőtt útnak indulok. Főnökömnek föltűnt nvakkendős, ünnepi öltözetem, s mivel egyik kolléganőnk gyermeke éjszaka amúgy is belázasodott, hát a pataki Művelődés Háza helyett (mert el ne felejtsem, a szép asz- szony déli tizenkettőre ide hívott), mehettem a nikotinélvezők klubjának aktuális ülésére, amely a kora délutáni órákban ért véget. A rózsák a nagy füstben illatuk vesztve össze- roskadtak, jómagam mit tehettem, mint megírtam az ülésről szóló tudósításom. Közben szalasztottam el Patak legszebb asszonyát. Csendes Csaba Á realista próza mestere A vietnami próza első jelentős képviselője, Ngo Tat To munkásságát méltatták Hanoiban az író születésének kilencvenedik és halálának harmincadik év ford u lóján. A klasszikus vietnami és kínai kultúrán nevelkedett író a Vörösfolyó deltavidékén született szegényparaszti családban. Újságíró lett, s mint műfordító is tevékenybe-' dett. Az 1930—1931-es munkás-paraszt megmozdulások idején a haladó értelmiséghez csatlakozott. Az 1945-ös forradalom kezdetétől 1954-ben bekövetkezett haláláig a hazafias mozgalomban harcolt. jítf • © Szinte egyszerre futott be a művész és a hidasnémeti tanácselnök levele 1974 tavaszán, hogy a dombormű megnyerte az állami zsűri bizottság tetszését — a tanácselnök maga is ott ült, drukkolva a mesternek. Meg is egyeztek, hogy süttői fél- márvány-tömb volna a legmegfelelőbb, a bánya rendelkezik a szükséges fúrókkal, csiszolószerszámokkal, meg tudja valósítani a művész elképzeléseit. Elkeseredtem, maholnap itt az avatás ideje, és én , nem tudok eleget tenni vállalt . feladatomnak —. sosem fogom megismerni a nevét, kilétét, a hős végképp eltűnt a feledésben. És akkor eszembe jutott: a Népszabadságban kellene próbálkoznom, tekintélye és nagy példányszáma ' révén előbukkanhatna valaki, aki útbaigazítana, felfedné a rejtélyt. S cikkem rövidesen napvilágot is látott a lapban, „Ki tud róla?” címmel. Száz meg százezer lakásba kopogtattam be kérdésemmel, több millió ember olvashatta. Két levél érkezett. Az egyik Mohácsról, a hidasnémeti közúti Her- . núd-híd'lmagyar őrségének egyik volt katonájától. Ar- ,. róí tájékoztatott, hogy azon az ominózus napon, tehát 1944. december 17-én őket ' már délelőtt leváltották a ■németek, és Kassa irányába menekültek. Ama meggyőződésének adott hangot, hogy a szovjet csámpátok rajtaütésszerű támadása mentette meg a hidat Sajnos, ez a feltevés nem állhatja meg a helyét, Ezen a frontszakaszon románok harcoltak, akik — mint már írtam — maguk is meglepődtek, hogy a folyót átívelő híd érintetlen, nem akartak hinni a szemüknek, és nem mertek rálépni, ezért választották a nehezebb, egyben veszélyesebb utat, a folyón keltek át. Matisz Károly tanácselnök arról értesített, hogy csehszlovákiai magyar kereste fel, az iránt érdeklődve — cikkem megjelenése után kb. másfél hónappal —, hogy „megvan-e már a tettes?” Mi mást mondhatott nekik? Nincs. Csakhamar befutott a levelük, amelyben — a meglepetés erejével. hatott rám! — magukat nevezik meg a híd megmentéinek. Részletekbe menően taglalták, hogyan tették. Ök ketten falubeliek voltak, egymásban tökéletesen megbíztak, a többiben nem. Elhatározták tehát, hogy magukra vállalják a nagy feladatot. Szépen kidolgozták tervüket. Egyikük tüzelőállást foglal, ha netán jönnének a németek, lelője őket, a másik közben elvágja a zsinórt. Ezt — úgy déltájt — meg is (ették, közvetlenül a hídnál elvágták a zsinórt. Örömük azonban korainak bizonyult ... A németek rájöttek a dologra, helyreállították a hibát. De ők nem tágítottak. A cimbora ugyanúgy tüzelőállást fogr Gulyás Mihály: telt és a zsinór „megint el lett vágva”. Ekkor gránát vágott a hídba, egyikük megsérült — a Gömöri-féle pincében a gazda lányai kötözték be. (A Gömöri család egyik tagja emlékezett is a katonára és sebesülésére, de — szerinte — „csak arrafelé bámészkodtak”. ..) Szívesen hittem volna a levélíróknak, bár fájlaltam volna, hogy azt a magyar tisztest, akit Fazekas Bertalan meghalni látott, „ejtenem kell”. Elmentem a tetthelyre, hogy a levél állításait környezettanutmá- nyozással ellenőrizzem. A fészer, amelyben egyikük tüzelőállást foglalt, akkor is megvolt, szalma és takarmány benne — ebben fulladt volna el a gránát, mely a hídkorlátot találta, ha picit feljebb céloz az ismeretlen tüzér. A csűrből igen rossz a kilátás arra az útszakaszra, ahonnan a németek jöhettek volna. Nem hihető, hogy a németek őrizetlenül hagynak egy hidat — ekkora hidat! — ha megtudják, valaki „pályázik megmentésére”, tehát már egyszer elvágták a zsinórt. Szomorú, de be kell látnom — a németek cseppet sem tartottak attól, hogy a ty'ciőrség valamelyik tagja ilyesmire vetemedik, egyáltalán: hogy magyar katona keresztülhúzhatja számításukat. Keserű igazság ez, de bele kell törődnünk. Annyira magabiztosak voltak, hogy még esak nem is járőröztek a híd környékén — meglehet a levélben jelzett időpontban éppen főzőcskéztek, hiszen vasárnap volt — netán baromfihoz jutottak — és várták, hogy elkészüljön az ebéd, utolsó ebédjük Hidasnémetiben. Miért másfél hónap múlva ment a két levélíró érdeklődni — ne vegyék sértésnek: „szimatolni” —, hogy jelentkezett-e már valaki? Levelüket is azzal kezdik, azért nem „jelentkezhetett senki”, mert — ök mentették meg a hidat, s titkukat csak a cikk megjelenése után „merték felfedni”. Mivel levelük hozzám kerüli, és én válasz nélkül hagytam, a Borsod-Abaúj- Zemplén megyei Tanács igazgatási osztályvezetője is kapott egy „leiratot” az Igazságügyi Minisztériumtól, hogy vizsgálja ki az ügyet, és „adjon elégtételt a két derék magyarnak”. Én első levelük szöveg- elemzésével bizonyítottam be az osztályvezetőnek, hogy nem hihetek nekik, és arm a* az akkor tizenkét éves gyereknek adok igazat, ő volt az egyetlen civil szemtanúja a híd megmenekülése szomorú történetének. Ragaszkodnom kell a feltevésemhez, hiszen az a német őrmester „néma tanúja”, hogy Fazekas Bertalan nem a kisujjából szopta a históriát, valóban látta a Gö- möri-porta előtt káromkodó németet, és a magyar tisztes lecsapó bajonettjét a gyújtózsinórra, s hallotta a pisztolydörrenést követő dühödt ordítást: „Lőjétek le! Vágjátok a vízbe!” Újabb, de nagyobb dörrenés és loccsanás ... Illetlen, de mégis helytállónak tetszik következtetésem. ha tényleg ők ketten mentik meg a hidat, „titkukat” nem rejtik véka alá harminc éven át, végül is ez — kétségtelen — „nagyszabású hőstett” — a Horthy-rezsimben ennél jóval kisebbért is adtak vitézségi érmét és „vitéz- telket” (15—20 holdat? Nem tudom, az én családomból nem kerültek ki „vitézek”, csak „hősi halottak” .. .) A két csehszlovákiai magyar beletörődhetett az illetékesek válaszába, mert többé nem jelentkeztek. Nevüket és falujukat mégvetem papírra. Talán ök voltak azok, akik — pontos értesülést szerezve a hkl robbantási idejéről — tájékoztatták Gömöri Lajost, valójában tehát hozzájárulhattak a híd megmentéséhez. Sem néhai Gömöri Lajos, sem Fazekas Bertalan nem láthatta, hogy a Weisz- boltnál meggyújtott zsinórban végigszáguld a tűz, és a németek — már menetkészen lehetlek — sebes léptekkel a falu belseje felé ; iparkodnak, szájukat kitátják, nehogy a robbanás kárt legyen dobhártyájukban. Berci — a kapufélfával egybeváltan — csak egy németet lát rohanni a falu felől. Elgondolkoztató,’ hogy a többi nem ered á nyomába. Mi járhatott a fejükben? Találgatok. Féltek. Nem egy. nem is kettő — Lalán tucatnyi magyar szánta el magát a híd megmentésére, és most — fedezék mögé húzódva — őket várják. Az ilyenek mar veszedelmesebbek az ellenségnél — a maga jószántából átpártolt katonánál nincs bátrabb harcos, ,ő nem maradhat alul. hiszen tudván tudja, győzelem, vagy halál, ő még fogságba sem eshet már „ezen az oldalon” kivégzőosztag végez vele. Osztag?! Ugyan, az ceremóniás időhúzás volna, ott a helyszínen lepuffantják.
