Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-24 / 302. szám
ÉSZAK MAGYARORSZAG 6 1984. december 24., hétfő Szerelek fétszínnhS°: rén ülni, amikor a színészek próbálnak. Szeretem nézni, látni azt, miként alakul a szövegkönyv holt betűje a rendező, a színész, a díszlet- és a kosztümtervező, a műszaki dolgozók munkájával darabbá, élvezhető, befogadható előadássá. Olykor látom, miként formálja magában a színész a figurát, látom, miként csiszolódik a mű, amíg véglegessé, bemutat- hatóvá lesz. Tudom, viszonylag keveseknek adódik módjuk ilyenfajta nézelődésre, adott esetben a művészeket is zavarhatja a kívülálló jelenléte. (Még a háziasszony sem szereti, ha a tűzhelyen levő félig kész ételébe, illetve fazekába avatatlanok belekukucskálnak.) Nagyrészt a munkámhoz is tartozik, hogy ne csak a kész produkciókat ismerjem, hanem arról is tudjak valamit, hogyan jönnek azok létre. Sokszor kérdezik tőlem: jó dolog-e kulturális területen működő újságírónak lenni, érdekes emberekkel találkozni? Hosszú évtizedek tapasztalatai alapján bizton mondhatom: igen, jó, mert változatos és egyáltalán nem könnyű pályámnak vannak szép, emlékezetes és tanulságos pillanatai — is. Azzal kezdtem, hogy szeretek a nézőtéren üldögélni. Persze, mindenkor a rendező előzetes jóváhagyásával. Akkor is valahol hátul, csendben, hogy ne zavarjam, jelenlétemmel ne feszélyezzem a színészeket. (Itt mindjárt megemlítem, hogy vagy huszonöt évvel ezelőtt, az akkor Miskolcon működött Molnár Tibor — azóta már ő is örökre eltávozott —, mert elöl ültem a nézőtéren, próba közben a rivaldához jött és nagyon barátian, de nagyon határozottan megkért, üljek valahová hátra, hogy ne lásson, mondván: „ha meglátom a kritikus bajszos képét a próbán, azt a keveset is elfelejtem a szerepemből, amit már tudtam.”) Láttam többször, hogyan születik a darab Hor- vai István — jelenleg a Vígszínház igazgatója — irányításával. Amikor a miskolci színház a vasgyári művelődési házban működött, Horvai előadás után, esténként mindig gyalog jött be. Élmény volt vele jönni. Mert mindig „próbált” menet közben is. Mondta a szöveget, mondta a szituációkat, s a kihalt utcán, végig a Győri kapu hosszán „el is próbálta” a mozgásokat. Az útitárs volt az egyik szereplő, az útszéli fa jelképezte valamelyik díszletet, ő meg eljátszotta, hogyan képzeli a jelenetet. Így ment ez rendszeresen. Aki messziről nézte, azt hihette, kapatos emberek térnek haza valahonnan. Pedig csak egy mű születésének néhány mozzanata, vagy lehetőségtöredéke volt az, amit látni lehetett. Tőle láttam először Brechtet rendezni. Ezerki- lencszázötvennyolcban a régi Kamaraszínházban vitte színre a Koldusoperát. Brechtet Miskolcon nagyon kevesen ismerték addig. Az elidegenedés fogalma is idegenül hangzott. Nem volt könnyű feladata a színészekkel és más munkatársaival megértetni elképzeléseit. És milyen csalódás volt számára, amikor Tigris Brown, a rendőrfőnök fehérlovas bevonulása mégsem sikerült úgy, ahogy elképzelte. Ott ülhettem a nézőtéren szinte naponta, amikor Jancsó Miklós irányításával Kálmán Imre Csárdáskirálynőjének egy merőben új változata született. Operettparafrázis? Történelmi blődli? Mindegy! Kálmán zenéje érintetlen maradt, s amellett Hernádi Gyula és Jancsó Miklós sziporkázó ötleteiből olyan produkció épült e dallamokra, amely sokak számára volt meghökkentő, ugyanakkor elgondolkodtató is. Ültem a nézőtéren és noha nem először láttam Jancsót alkotni, folyvást csodálkoztam : rendezte a meg nem írt, a szövegkönyv nélküli darabot. Az ötletek ott, munka közben születtek, ötletet adott a színész, a díszlelmunkás, mindenki, aki csak benne volt a produkcióban, és természetesen dőlt az ötlet magából a rendezőből és Hernádi Gyula íróból. Elég volt egy ötletmorzsa, és Jancsó a tizedik sorból már a székek karfáján szaladt föl a színpadra, hogy elpróbálja, meg lehet-e valósítani. S ha csak egy kis valószínűsége látszott a megvalósításnak, már mondta: „meg van Véve, Gyula bácsi, írd be!” Sokaknak nem tetszett a kész Csárdáskirálynő. Én máig is esküszöm rá. Nem érdektelen dolog például Szőke István rendezését nézni. Sok mindennel nem érlek egyet, amit csinál, ahogy értelmez dolgokat, de az a tény, ahogyan lent ül a nézőtéren és szi- szegésekkel, sportpályán szokásos kiáltásokkal, nem utolsósorban gyorsuló, meg lassuló ütemű tapssal befolyásolja a próbáló színészeket, mindenkor bámulatos. Most látható a Dankó Pista. Orosz György rendezéséről nem is olyan régen írtam. Korábban huszonhárom évig volt Miskolcon. Ha összeadnám, hónapokat tennének ki azok az órák, amiket rendezése közben a nézőtéren töltöttem. A darabokat általában akkora már jól ismerem, mire a próbára bejutok. S külön izgalom, vajon az én elképzelésem mennyire közelíti meg a rendezőét. Az én olvasatom mennyire tér el az övétől. Külön fejezet illeti e sorban Major Tamás rendezéseit. Az utóbbi években volt lehetőség Miskolcon Major rendezte darabokat látni, nekem meg ahhoz volt szerencsém, hogy részt vehettem a próbáin. Például a Tartuffe olvasópróbáján, ahol olyan bevezetőt tartott, hogy az egy egyetemi előadással ért fel. Vagy később a Goldoni- darab próbáján. Dráma- történeti szemináriumokkal érnek fel Major ilyetén értékelései. Ott lehettem, amikor a Csetepaté Chiog- giában próbáján arról beszélt a jelenet szereplőinek, mit jelent az olasz halászfaluban, ha az eladósorban levő lányt a legény megkínálja sült tökkel. „Etnográfiai tanulmány” született ebből a kis magyarázatból. Amit azért is jó volt tudni, hiszen ez a puszta kínálás motiválta a darab későbbi cselekményeit. És még egy élmény a Csetepatéról. A nyilvános főpróbán a harmadik sor közepén ültem. Egyik oldalon a lányom ült mellettem, másik oldalon a rendező, Major Tamás. Alig lehetett a színpadot nézni, mert Majort kellett figyelni. Az első pillanattól az utolsóig végig mondta halkan a szereplőiekéi a szöveget. A hangján érezni lehetett, mikor elégedett a színészszel, mikor nem. Az ölében nyugtatott két keze hosszú ujjainak mozgásából pedig le lehetett olvasni, hogy gondolatban vezényli az előadást, hogy int a színésznek, jöjjön közelebb, lépjen oldalra, álljon meg stb. Hát lehet egy ilyen látványt kihagyni? Vagy elfelejteni? Az előadást másnap este is láthattam. De akkor már nem ő ült mellettem. Hosszan sorolhatnám a hasonló példákat, miért szeretek a nézőtéren ülni. De arra a kérdésre válaszolva, hogy jó-e kulturális területen dolgozó újságírónak lenni, elmondhatom, azért is jó, mert láthatom filmek születését. Ott lehettem, amikor Jancsó Miklós és Hernádi Gyula tizenhat évvel ezelőtt a Fényes szelek forgatókönyvét írta. Láthattam, hogy szinte koreográfiában gondolkodnak, Jan- csóban előbb alakult ki a mozgás képe, mint a szöveg. Vagy ott lehettem, amikor Várkonyi Zoltán A kőszívű ember fiai egyik csata jelenetét forgatta. Ott voltam Szabó István Tűzoltó utca 25. című filmje egyik kulcsjelenetének, a Duna-parti kivégzéseknek íilmgyári felvételénél. Láthattam, hogy Gyöngyössy Imre hányszor ismételtette meg a Jób lázadása egyik jelenetét a színészekkel, meddig tartott annak a jelenetnek a felvétele, ami aztán a filmben mindössze nyolcvan másodpercet jelentett. Az újságírói pálya sokfelé elvisz. Bejárhattam és bejárhatok képzőművészeti műtermekbe, láthatom hogyan alakul a rajz, a metszet, a festmény, a szobor, megismerhetem azok vázlatait, soha a közönség elé nem kerülő variációit. Életem, pályám ajándéka, hogy igen sokszor ülhettem az akkoriban Miskolcon dolgozó Kondor Béla, Csohány Kálmán, meg Lenkey Zoltán műtermében, megleshettem őket az alkotás pillanataiban. És természetesen más művészeknél is. De most csak az örökre eltávozottakat említettem. Érdekes emberekkel találkozni az újságírónak hivatásszerű leiadata. Már nem először jegyzem fel, hogy huszonhat évvel ezelőtt interjút készíthettem Josephine Bakerrel. Ott lehettem a TIT klubjában azon a találkozón 1956 tavaszán, amelyen Konsztan- tyin Szimonov találkozott a borsodi toliforgatókkal és az SZKP XX. kongresszusának még friss élményei nyomán beszélt a szovjet emberek életéről, várható változásairól. Interjút készíthettem Grigorij Csuh- raj szovjet filmrendezővel, akivel azt követően többször is találkoztam. Beszélgethettem Roman Kar- mennel, a spanyol polgár- háború híres szovjet do- kumentumfilm-alkotójával. A 8. moszkvai filmfesztiválon találkozhattam Gina Lollobrigidával. összeismerkedhettem Marina Vla- dyval. S nem sokkal tragikus halála előtt az egyik pécsi filmszemlén órákon át hallgathattam szűk baráti körben Vujicsics Tiha- mért, aki az akkor még igen nagy újdonságot jelentő űrbéli fémforrasztás lehetőségeiről úgy beszélt, mintha történetesen valamely délszláv folklórkincsről lenne szó. üres leltárnak tűnik ez a felsorolás. Lehet, hogy a kívülállónak az. Nekem mindegyik egy-egy életre szóló élményt jelent. És mindezeknek a felemlegetése azt magyarázza, vannak pályámnak nagyon szép pillanatai, jó dolog kulturális területen újságírónak lenni. Többek között mindezekért szeretek a színház nézőterén ülni, amikor próbálnak — csendben, a háttérben. Benedek Miklós „Meg is kéne szoptatni már” Sokan, úgy tartják: a terhes nő megcsúnyul. Elnehezedik, elformátlanodik a teste, fölös kilókat szed magára, arca, bőre is megváltozik, lába megdagad, járása kacsázó, növekvő hasát még ki is dűti — egyszóval nem szép látvány. Sokan meg úgy: ilyenkor szépül meg igazán. Nem a test arányainak változását látják, hanem az arc, a tekintet kifejezésének változását, elmélyülését, szépülését. A jellegzetes, ősi mozdulat, mellyel kezét a hasára téve óvja, szinte simogatja, melengeti magzatát, a félrebillent fej tartás, mely jelzi a „hallgatózást”, a befelé figyelést — szinte látni lehet, hogy most hall, érez valamit, „kommunikál” a gyermekkel — megszépíti még a máskor oly jellegtelennek tűnő arcot is. Aztán a szülés után, mikor világra jött a gyermek, s már lehet vele foglalkozni, etetni, fürdetni, tisztába tenni, lehet aggódni érte, figyelni sírását — gyakorló szülők jól tudják, hányféle sírása van egy csecsemőnek (nemcsak fájdalmat, de unalmat, hisztériát, akaratosságot, ravaszságot is ki tudnak fejezni) — lesni szu- szogását, majd később figyelni értelme nyiladozását, mind-mind olyan szellemi koncentrációt is igényel az állandó fizikai készenlét mellett, mely tovább szépíti az odaadó anyák arcát. Mégis legszebbek szoptatás közben. Nem véletlen az, hogy annyi festőt, szobrászt megihletett a szoptató anya látványa. Amikor ölébe veszi a gyermeket, s kibontva ruháját, előbukkan hatalmas- in duzzadt melle, s főleg eleinte ügyetlenül fia, lánya szájába dugja az eleven cuclit, s megindul az élet forrása, fejét lehajtva figyeli, hogy nyeli hangosan, mohón a gyermek az első •kortyokat — akkor a legszebb. Kérem, gondoljanak csak vissza erre a képre, a feleségük, esetleg anyjuk képére, amint ülnek lehajtott fejjel egyik kezükkel a pólyát tartva, másikkal a mellüket igazítva, hogy jobban „kézre essék”, de közben szabad mutatóujjukkal a gyermek arcát simogatják — nem gyönyörű ez? Nekem furcsa volt, legalábbis eleinte szokatlan, hogy ilyenkor lehámlik róluk a szemérmesség egy fajtája. Emlékszem, gyerekkoromban csodálkoztam azokon, a cigányasszonyokon, akik árok partján, kerítés szegélyén, vonaton utazva, egyszóval bárhol, ahol voltak, ha eljött az ideje, akár a nyüzsgő piac kellős közepén is megszoptatták purdé- jukat. Később rokonokat is láttam, máskor szemérmes, feltétlen erkölcsű asszonyokat, akik úgy vették elő mellüket, mint egy edényt a konyhaszekrényből, eszükbe sem jutva, hogy szemérmet sérthetnek. Mint ahogy nem is sértett senkit a látvány, legkevésbé a férjet, aki még büszke is volt asszonyára, hogy milyen jó anya. Mert a szoptató anya jó anya. így él a köztudatban. S talán így is van. Orvosok, védőnők a megmondhatói, s mondják is, ha van módjuk rá, mennyire fontos a gyermeknek az anyatej.. Manapság még egy gyerek sem csodálkozik a szoptató anya, a lemeztelenített női mell látványán. Nyaranta a városlakó nők olyan öltözetben járnak az utcán, hogy az nem tanul tőlük anatómiát, aki nem akar. Hát vigyáznak is az alakjukra, s a mellek formájának bizony nem használ a szoptatás. Egyre kevesebb férj gyönyörködhet a szoptató anya látványában. Ha egyáltalán elkezdik, kékhárom hónap után elválasztják a csecsemőt, s etetik tápszerrel, tehéntejjel. A nem szoptató anya hát nem jó anya. Persze kérdés, van-e egyáltalán kit szoptatni? A karácsony, ma már így tartjuk: a család ünnepe. Ha van is vallási jellege, legtöbb helyen az együttlét, az ajándékozás, no meg a nagy evések és ivások alkalma. Szép ünnep így is, és elsősorban a gyerekek öröme. Az a kép is örökre megmarad az ember emlékezetében, ahogy gyermeke először rácsodálkozik a karácsonyfán égő gyertyák lángjaira, a csillagszórók szik- ráesőjére, ahogy örül az új babának, labdának, villany- vonatnak. Családi ünnep ez ott, ahol van család. Vajon milyen a karácsony ott, ahol nincs gyermek? Én, szerencsémre, el sem tudom képzelni. Még soha nem volt olyan karácsonyom, ahol legalább egy-két gyerek ne állt volna a karácsonyfa körül. Előbb mi voltunk gyerekek, unokák, aztán a mi gyerekeink — kinek-kinek bizony már unokája is — örülnek ugyanúgy, ahogy minden gyerek, az ajándéknak. De milyen hangulata lehet egy gyermektelen karácsonynak? És most ne jöjjön nekem senki a felelősséggel, az anyagiakkal, az értelemmel, mely a szív fölé kerekedve, felelőtlennek bélyegzi a több gyermeket is vállalókat. Nem könnyű, hát persze, hogy nem az, felnevelni a gyermekeket. Nemcsak öröm, nemcsak ünnep, nem csupa karácsony az élet. Mennyi bosszúság, méreg, mennyi bánat okozója is a gyermek! És mégis! Mégis vállalja az ember, nem, mert ez a kötelessége, hanem talán azokért az egyszerű, szép pillanatokért, melyekben például amikor 'este az ágyban a felesége hasára hajtva a fejét, először hallja a gyermeke szíve dobogását, amikor először megpillantja a kórházban az újszülöttet az ablakon keresztül, ahol csupa csúnya, vörös csecsemő közt egyetlen szép gyerek van: az övé; azért a pillanatért, amikor elindul, kiejti az első szót, amikor iskolába megy, amikor ő is családot alapít, amikor megszüli az unokát ... Manapság fél az ember leírni az ilyesmit, olyan könnyen rásütik, hogy szentimentális, olyan könnyen rámondják az érzelmesre, hogy giccses. Nehéz mesterség is úgy írni, hogy elkerülje az ember a buktatókat. Hadd fejezzem hát be, a dolgok könnyebbik oldalát választva, egy József Attila- idézettel soraimat. Szép, érzelmes sorok és tartalmazzák néhány mondatban mindazt, amit én ügyetlenül próbáltam kibontani ezekben a bekezdésekben. „Irul-pirul Mária, Mária boldogságos kis mama. V Hulló könnye záporán át alig látja Jézuskáját. A sok pásztor mind muzsikál. Meg is kéne szoptatni máj'. Kedves három királyok. Jó éjszakát • kívánok!” Hadd kívánjak ezekkel a sorokkal boldog, békés karácsonyt minden valóságos és jövendőbeli szülőnek. És főleg a jó szülőknek ... Szatmári Lajos Népművészeti ház Vásárhelyen Uj kulturális létesítménnyel gazdagodott Hódmezővásárhely. A városközpont egyik, a XIX. század elején emelt műemlék lakóházát népművészeti állandó kiállítással rendezték be, ahol helyet kaptok a város gazdog hagyományú tcxtildiszitő- és agya giparának termékei.
