Észak-Magyarország, 1984. december (40. évfolyam, 282-306. szám)
1984-12-02 / 283. szám
1984. december 2., vasárnap ESZAKMAGYARQRSZAG 6 ■ ■ f.V1', Bába Mihályi Festő barátommá! gyalog baktattunk a tanyané- zöből a kis. állomás felé. Át az ébredező határon. A fák még szunnyadoztak, de a bokrok ágain már zöld szeplők voltak a rügyek. — Szóval megveszed a tanyát? — kérdeztem Gézát. — Meg. Négy-öt hónapot kint lakhatom minden évben. Nézd ezt a csodálatosan szép tájat. Az ecseteim itt nem fognak pihenni. Bólogattam. — A dombtetőről egy kis települést pillantottunk meg. Két sor ház nyúlt el az erdőbe vezető út mellett. — Még négy óránk van a vonalindulásig, nézzük meg. Talán nyitva a kocsma is, harapunk és iszunk valamit — mondtam. Leereszkedtünk a szelíd dombról a faluba. Az utolsó ház udvara szinte beleékelődött az erdőbe. A kertben gyümölcsfák sorakoztak, a kaputól a tornácig lugas vezetett. A gazda éppen metszegette, kötöz- gette a vesszőket. Lassan, sétálva, bámészkodva mentünk. A házaknak melegséget árasztó külsejük volt. Sehol egy vad szín, sehol egy páváskodó frontfal, de mindegyiknek más, más arca volt, mint az embereknek. Szekér közeledett a poros úton, a lovak trap- poltak, de mellettünk már poroszkálva mentek el. A szekéren szürkévé fakult fekete kendős asszony ült Lazán tartotta a gyeplőt, ostor helyett venyige volt a kezében. Felénk fordította arcait biccentett Köszöntünk. Mustrált bennünket idegeneket. Arca ráncos volt háta görnyedt. Talán hetvenéves is elmúlhatott. A bámészkodásböl fejszecsattogás riasztott — Odanézz! — kiáltottam Gézának. — Azt a gyönyörű diófát kivágják. Az udvaron egy tagbaszakadt ember lékelte a fát, úgy két arasznyira a földtől. Az egyik vastag ágról hosszú kötél lógott le. Ha jól alávágta a fát, azzal húzza majd le a földre. — Jó pénzt adnának érte a szobrászok — jegyezte meg Géza. — Gyere, kérdezzük meg a (hóhért, hogy miért nem kegyelmez ennek a gyönyörű fának. Megálltunk mellette. Még csapott néhányszor a fejszével a férfi, aztán abbahagyta a munkát. — Jő napot — bökte meg kalapját. — Jó napot — mondtuk rá Gézával szinte egyszerre. — De szép fa — toldotta meg Géza. — Az vöt — szedte elő cigarettáját az ember. — Rágyújtanak? Mi is előkotorásztuk cigarettánkat. A íüstgomolyokat nem kapta el a szellő, ott kerengtek köröttünk. — Miért vágja ki? — Mert kiszáradt. Ügy tizenöt évvel ezelőtt. — Azóta itt, lábon szárad? — Ügy. Mert az anyám nem engedte kivágni, de két hónapja meghalt szegény. Eltemettük... Hát maguk mi járatban? — Tanyanézőben voltunk. — Maguk akarják megvenni a Horváth-tanyát? — En — mosolygott Géza. — Vagy nem javasolná? — Dehogynem. A fal még kibír száz esztendőt, de a tető* meg kell repe- rálni. Persze az istálló, meg az ól rozoga. De hát, ahogy elnézem magát, nemigen fog ott gazdálkodni. — Nem, de mondja már, miért nem engedte kivágni ezt a száraz fát az édesanyja? Az ember leszegte a fejét, eldobta a félig égett cigarettát és eltaposta. — Mert erre akasztották fei az apámat. A cigaretta megremegett a kezemben. — Mit csináltak? — Arra az ágra akasztották fel, m — mutatott a vastag ágra —, a saját kötelével. Döbbenten néztünk egymásra Gézával. Iszonyatos lehetett. Álltunk, mint kiket fejbekólintottak. — Gyöjjenek be a tornácba, s ha meg nem veT tik, egy pohár pálinkával megkínálom magukat. Szótlanul mentünk utána. Leültünk a lócára. Fél- decis poharakat adott a kezünkbe és teletöltötte. A magáét is. Koccintottunk, ittunk. — Mi történt? — kérdeztem a krákogás után. Az ember rágyújtott, kinézett a fára. Pásztázta lombtalan ágait. — A front itt előreszaladt. A németek menekültek, utánuk a magyar katonák, mint hátvédek. Es- tende beállított az apám. Megjöttem, mondta, a rusz- kik a sarkunkban vannak, én már innen egy tapodtat se megyek. Anyám boldog vóft. Úgyse engednélek, még ha menni is akarnál, sírta. Rögtön sütött, főzött, apámat meg küldte tisztálkodni. Mi gyerekek is boldogok voltunk, hiszen mán két éve nem láttuk. Kérdeztük, hogy hol a puskája. Vét, nincs, mondta. Nem mentünk le a kertben ásott óvóhelyre, hiába ágyúztak. Hajnal felé lármára, kiabálásra ébredtünk. Apám kiugrott az ágyból, kiszaladt az udvarra. Aztán, mint a villám, be, és kapkodta magára a gúnj'át. Csak annyit mondott: csendőrök! Nem láttatok, ;nem is hallottatok rólam. És eltűnt az udvaron. Anyám jajveszékelt, nyüszített. Mire megnyugodott volna, kivágódott az ajtó. Kakastollas esendőt állt az ajtóban. Van itt katonaszökevény? Nincs. Nem láttunk egyet sem. A csendőr körbepislogott a félhomályban, aztán belépett, és egy pillanat múlva szuronya hegyére tűzte apám bakancsát. Hát ez mi? — üvöltötte. Bejött egy másik csendőr is. Szétdúlták a szobát. Hol van? Hol van? Mondjátok meg, mert úgyis megtaláljuk. Nem tudjuk, nem tudjuk,' vinnyogtunk. jajgattunk, anyánkhoz bújva, mintha nyúznának bennünket. Átkutatták az istállót, a padlást. benéztek a tyúkólba,' a disznóólba is. A csutka- kukkot szétdobálták, a szai- makazlat szuronyukkal szúrkálták. És megtalálták. Az egyik csendőr a diófához kísérte, puskáját mellének szegezte, a másik meg zsineggel összekötötte hátul a. kezét. Aztán, kötelét kerestek, köt istrángot összekötöttek, átdobták azon az ágon. Apámat odarángatták, nyakába tettek a hurkot, felhúzták, s hogy le ne essék, a kötél végét a nyakhurok görcséhez kötötték. Iszonyatos volt. Hogy rángatózott néhány pillanatig. Bőgtünk, ordítottunk. Anyánk elájult..f Így történt. Szóval anyánk nem engedte kivágni. Egyedül élt itt, a gyerekek szétszóródtak. Nekem a túlsó soron van a házam. Ezt eladjuk. Ide. egyik testvér sem akar jönni. Elhallgatott. A csikket eldobta, teletöltötte újra a poharakat. — És most mi lesz a fa sorsa? — kérdeztem, hogy megtörjem a hirtelen ránk szakadt nyomasztó csendet. — Csináltatok belőle két keresztfát, az egyiket az anyám, a másikat az apám sírjára. „ II szovjet ksiseWsla I A havonta 337 ezer példányban megjelenő lnoszt- rannaja Lityeratura című folyóirat szerkesztőségi kollektívája kérdőívet küldött szét olvasóinak. A lap munkatársai arra voltak kíváncsiak, kik a legnépszerűbb külföldi szerzők az olvasók körében. A kérdőívet a lapban az utóbbi két évben megjelent külföldi művek alapján állították össze. A válaszadók 70 százaléka a nemrég elhunyt amerikai író, Irwin Shaw „Koldus, tolvaj” című regényét tette az első helyre. A további helyezettek: Christopher Priest „Felfordult világ”, James Jones „Csak hívj”, Graham Greene „Dr. Fisher Géniből, avagy vacsora bombával”, Gordon Parker „örvény”, Joyce Carol Oates „Megszentelt házasság”, Juhan Bargum „Sötét szoba”, Václav Bi- linsky „A szünidő vége”, Emma Smith „Csak egyszer az életben”, Truman Capote „Saját készítésű koporsók”, Max Frisch „Kékszakán”, Ursula Holden ,,A pénz béklyója”, Keith Waterhouse „Irodai hétköznapok”, Fehér Klára „Sárgaláz”, Angelika Mechlel ,,A világ másik fele”. Martin Walser „Vágta” című alkotásai. ______ É rdekes, hogy a külföldi költészet iránt jóval kisebb volt az érdeklődés, mint a próza iránt. A felmérés adatai szerint az olvasókat inkább csak egy-egy vers ragadta meg, vagy pedig ilyen válaszokat adtak ^.érdekelne a klasszikus japán költészet”, „szívesen olvasnék klasszikus kínai költőket”. A külföldi költészet iránti érdektelenség okait a szerkesztőség munkatársai találgatják, s többnyire azzal magyarázzák, hogy a fordítások esetleg nem a legsikerültebbek. mtwunma —mmbm.iiwo»i Gulyás Mihály: (..»Casa» sararraAWMci Fáklya-ismertető A Fáklya december 4-én megjelenő 23. számának első írásából a lakásproblémák egyfajta megoldásáról olvashatunk. Arról, hogy egy Moszkvától 6 km-re levő helységben új, kétszintes családi házakba költözhettek be a lakók. Az épületek tágasak, modernek, minden családtag kedvére foglalatoskodhat kedvenc időtöltésével, mindenki számára bőven jut hely. Ezt követően gazdasági témájú írások következnek: szovjet és magyar gazdasági szakemberek közös tanácskozásáról, közös problémák, elméleti és gyakorlati kérdések megoldásáról, majd a KGST-orszá- gok energetikai együttműködéséről, amely még az 50-es években kezdődött. Szinte már hagyománnyá vált egy-egy szovjet erőmű bemutatása, most a Bug folyón épült került sorra. A felszabadulás és a háború befejezésének 40. évfordulója tiszteletére indított cikksorozat e számban a 3. Ukrán front sikeres eiőretorésóröl, a Budapestért vívott harcokról és a Dunántúl felszabadításáról emlékezik meg. A külpolitikai összeállítás témái között szerepel az állami politika rangjára emelt terrorizmus, a nyugatnémet revansizmus. A kulturális rovatban egy ufai műkedvelő-találkozóról egy észt énekesnőről szóló riport olvasható, s ismét tartalmaz előzeteseket a VIT-hez. A sportoldal ezúttal X. Utkin, az Arany- labdás fotóriporter felvéts, isiből közöl összeállítani. 1 Hirtelen elkomorult. — El se tudja képzelni, mennyire okos srác voltam. Csak semmi mocor- gás, Berci, mert neked aztán lőttek. Oltárian pipás volt az a germány. De hát kezdem az elején. Gyújtsunk még rá! — javasolta. A Kossuthot látva, elhárítottam a kínálást — sokat szívok, így a gyengébb is erős. — Tudja, mindenre odafigyeltem. Engem küldtek ki, mit dobolnak. Elmosolyodott. — Csak most lenne olyan jó az emlékező képességem, mint akkor. Szó szerint megjegyeztem. „Közhírré tétetik! Az elöljáróság közli a lakossággal, hogy délután kettő és három óra között robbantják a hidakat. Mindenki nyisson ajtót, ablakot, nehogy a detonáció kárt tegyen az épületekben, vegyenek le a falról minden esendő portékát. Az elöljáróság kéri a lakosságot, őrizze meg nyugalmát 1”. — Mérgesen kiköpött. — Hát hallott már ilyent?! A lakosság őrizze meg nyugalmát! Mindenki elveszítette a felét KiAytíftUuk még aj rényajtót is, és nyomás le a pincébe, az egész család. Amikor úgy éreztem, már közeledik az idő, mondom, rám jött. „Hát pisilj a sarokba”. De nem az kell. „Jó, de siess vissza”. Szálltam, mint a madár, de nem hátra, az árnyékszék felé — ki a kapuhoz. Ahol észrevett, oda. Les- kelődtem le is, fel is. Sehol senki, a híd meg úgy áll, mint most. Messziről hallatszott lövöldözés. Kutyába se vettem. Balra, a falu felé figyeltem, és már nem mertem elszaladni. — Még félig sem szívta cigarettáját, idegesen eltaposta. — Egy nagy darab németet látok, pisztoly a kezében, rohan, mint egy őrült. Olyan közel szaladt el előttem, a szele is megcsapott, de nem vett észre. Én kapufélfa voltam. Itt, az alsó szomszédunk előtt megállt. Lenyúlt. Képzelje el, a gyújtózsinór volt a kefében — valaki elvágta. Farkas Bertalan megcsóválta a fejét, dühös volt az arca. — A mi drága magyar testvéreink is megérték a peshiükfit. _____ A z alsó szomszédunk) Gömöri Lajos bácsi levágott két disznót. TokajI-légyaljáról java bort hozatott. Etette-itatta azt az éhenkórász népséget, a magyar hídörséget. Elmondták a jó madarak, 900 kiló ek- razit van a híd alatt, s ha azt felrobbantják százméteres körzetben házból kő kövön nem marad — látja, a miénk mennyire van. egy gyerek elhajít addig, talán harminc méterre sincs. Szűz anyám, ennyi robbantóanyagot! Beleszippantott a levegőbe, mélyre szívta. — Nem tudom, milyen a háborús katona — én békében voltam. Ezek a szar- háziak — már ne vegye rossz néven — mindig csak enni, de inkább inni akartak, és ígértek fűt-l’át, megmentik a hidat. Nem idevalósiak voltak. Mit számított nekik ez a híd, meg a sok parasztház?! Csak legyen tele a bendőjük. s amikor tenni kellene, nyomás, el innen mennél mesz- szebb. Ügy is elfelejtik őket. A katona már ilye*. Egy hídért, parasztházért nem viszi vásárra a bőrét Negyven év« Feledy Gyula rojz«
