Észak-Magyarország, 1984. október (40. évfolyam, 231-256. szám)

1984-10-06 / 235. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 19S4, október 6„ szombat : [alán Kész PÉCSI SÁNDOR, a pataki diákszínész Szép értéke és dísze a híres sárospataki iskola- kertnek a szabadtéri szo­borgaléria. A kollégium egykori patrónusainak és volt jeles diákjainak állí­tottak itt — a múlt század vége óta — bronzba, kőbe vésett emléket. Mert a pa­taki kollégium az alapítá­sa óta eltelt 453 esztendő alatt a neves és névtelen diákok tíz- és százezreit nevelte a hazanak: kiváló államférfiakat, tudósokat, költőket, írókat, művésze­ket. Soraikban barom színész is található, akik ugyan­csak a kollégiumban kap­tak indíttatást a művészi pálya iránt: Egressy Béni, Tóth Ede és a közelmúlt napokban szobor alakban visszatért Pécsi Sándor. Még a születési helyük is közel van egymáshoz: Eg­ressy Bénié Sajólászlófal- va, Tóth, Edéé ..Putnok és a Pécsi Sándoré Sajószentpé- ter. De míg a két előd nem elsősorban az aktorsággal, hanem zeneszerzéssel, illet­ve népszínműirással tette nevét ismertté, a pataki di­ákból lett színész-triász kö­zül csak a „legfiatalabb” — Pécsi Sándor vált igazán Thalia félként, papjává. Tízéves korában íratta be — amint az elbarnult, kollégiumi matrikuléban olvasható — gyámja, Sza- lay Eleonóra ormospusztai postamesternő a pataki gimnázium első osztályába 1932. szeptember 1-én. At­tól kezdve nyolc éven át végigcsinálta, amit évszá­zadokon át oly sok szegény sorsú pataki diák, hogy a tandíjra, konviklusra valót, egyszóval a tanuláshoz szükséges anyagiakat elő­teremthesse. Alsós gimna­zista korában karácsony­kor, húsvétkor, pünkösd­kor mendikás volt: házról házra járva ünnepi versi­kével köszöntötte a kálvi­nista családokat. Ötödikes korától az érettségiig — ugyanazon alkalmakkor — már mint legátus, azaz a kollégiumból küldött ünne­pi követ — fenn a szószé­ken — végezte az előkö- nyörgésből, imából, biblia- olvasásból, prédikációból és áldásosztásból álló teljes templomi szolgálatot. Mek­kora szellemi erőpróba, az önállóságnak, helytállásnak milyen kemény iskolája volt ez egy 15—18 éves if­jú, s mily nagyszerű debü­tálás egy leendő színész számára! A diák Pécsi Sándor Sá­rospatakon különös érdek­lődést mutatott, a művésze­tek iránt. Énekből, rajz­ból mindig jelese volt, s ezekből az évzáró ünnepé­lyen jutalomban is része­sült. Elsős korában az ifjú­sági zenekar hegedűse, s az énekkarnak mindvégig tagja volt. Az énekkarban «Kerepeli például az 1935. ' k :': k- v' ^\ ,, : •» ...... .-.:• j anuár I3-i Kodály-esten, majd később az országban először Sárospatakon ren­dezett néphangversenyeken. Igazán elemében az ön­képzőkör! előadásokon érez­te magát. A vasárnap dél- előttönkénti rpűsorokban szavalt, vagy néhány diák­társával egy-egy jelenetet adtak elő — kosztümösen — klasszikus , drámai mű­vekből. Ötödikes korában a Tudós nőkben, hatodikban a Szentivánéji álomban szerepelt. A legnagyobb si­kert, az 1940. február 1-i „táncmulatsággal egybekö­tött” hagyományos önkép­zőkön esten aratta, ami­kor a konviktusi színpadon Szigligeti Liliomfiját ját­szották. Pécsi Sándor Szel­leműt alakította a darab­ban — jóízű humorral, ka­cagtató komédiázó kedvvel. Mintha csak előgyakorlatul szolgáltak volna ezek a di­ákköri szerepek a későbbi Kossuth-dijas kiváló szí­nész oly sokszor megcso­dált művészetéhez. A diáktársak elismerése jutott kifejezésre abban, hogy hetedikes korában az önképzőkör nyelvművelő, nyolcadikban pedig a szí­nész- és szavalószakosztály vezetőjévé választották meg. Így része volt az ifjúsági irodalmi és művészeti ízlé­sének, igényességének fej­lesztésében, az önképzőköri tisztikar akkori többi tag­jával: Deme Lászlóval, Fe­kete Gyulával, Király Ist­vánnal, Mészöly Dezsővel, Vitányi Ivánnal együtt, akik mai irodalmi és tudo­mányos életünknek is jeles egyéniségei. Az akkori pa­taki diákok szellemi veze­tői közé tartozott még Pé­csi Sándor osztálytársa, a kiváló színészi és rendezői .tehetséggel megáldott, s egyetemi halígatö korában tragikus veget ért ifj. Hor­váth István is. A kitűnő diakok — nagy­szerű tanáraik: Bahnt Jó­zsef, Gulyás József, Harsá­ny! • István, Kepes Géza, Novak Sándor, Palumby Gyula, Szabó Ernő, Szabó Gyula, Szabó Károly, Tár- ezv Árpád, Urbán Barna irányításával olyan sokszí­nű, pezsgő szellemi légkör­ben éltek, amely igen al­kalmas volt a fiatal tehet­ségek kibontakoztatására. Gazdag útravalóvál el­látva távozott érettségi után: 1940 júniusában a pataki kollégiumból Pécsi Sándor. S amikor elvégez­te a Sziniakadémiát, színé­szi pályáját is itt kezdte Zemplénben. Egy vendeg- társulat tagjaként 1944 nya­rán Sáléra Ijaúj helyen de­bütált Gerhart Hauptmann Henschel fuvaros c. drá­májában. Sokan voltunk Patakról azon az emléke­zetes előadáson, s boldo­gan tapsoltunk egykori diá­kunk sikeres indulásának. Többszörösen kitüntetett, híres színészként is gyak­ran és örömmel jött Pa­takra. És bármilyen mű­sorban lépett is fel,, min­dig elszavalta — ha csak egy diákszobában is — a Füstbement tervet, azzal az indokolással, hogy ő Pa­takra mindig hazaérkezik. Ezért melegítettek át mind­nyájunkat — Pécsi Sándor szájából hallva — Petőfi kedves sorai: „Egész úton — hazafelé — / Azon gon­dolkodóm: / Miként fogom szólítani / Rég nem látott anyám?”, Mert a kollégiumot min­dig is szellemi nevelőany­jának tartotta. S a sors ál­tal fukarul rövidre szabott, de művészi sikerektől oly fényes életút után a közel­múltban Marton Lószlő ál­tal művészien megformált szobor alakban véglegesen hazatért a pataki, alma materhez. Hazaérkezett, s elfoglalta méltó helyét a nagy diákelődök gyönyörű iskolakerti szoborgalériájá­ban: Kossuth Lajos, Ka­zinczy Ferenc, Kazinczy Lajos, Csokonai Vitéz Mi­hály, Tompa Mihály, Erdé­lyi János, Komáromi Já­nos, Kazinczy Gábor, Mó­ricz Zsigrnond közelében, jó szomszédságban a másik pataki teátristával, Tóth Edével. És valahányszor a mád és a hajdanvolt pataki diá­kok elhaladnak Pécsi Sán­dor szobra előtt, markáns vonású arcának hamiskás mosolya mögül szinte hall­ják a híres színésznek egy rádióinterjúban Patakról mondott, megható elismeré­sét: „Itt faragtak embert beklifiűi , „” Hegyi Rendhagyó jelenségről, hadd kezdjem rendhagyóan az írást... Saját emlé­kemmel. Jó 10 évvel ezelőtt a Szigligeti Alkotóházban Dénes Zsófia, közel 90. évében, már nem nagyon járt ki a szobájából, férje, a kiváló festő, Szalatnyay József által meghívott egy kis beszélgetésre. Megille- tődötten léptem be, zavar­tan köszöntem: Kezicsóko­lom, Zsuka néni! Feléin nyújtotta kezét, harsányan nevetve: „Gyere, gyere, és mondd nyugodtan szervusz, Zsukám!” Abban a pilla­natban, 'ebben a nyillszi- vű, tiszta, sugárzó szere­tőiben, magyarázat nélkül megértettem Ady Endre, Csinszka és ahogy a költő nevezte Dénes Zsófiát, „Andrea asszony” barátsá­gát. Így mosolyog minden olvasójára élete 100. esz­tendejében Koffón Károly felvételéről a szerző. Tes­sék csak fellapozni az újra hozzáférhető dokumentum- kötetet, de hármuk levele­zéséből ne csak barátságuk töi'ténetét kiolvasni, ha­nem a titkot is. „Mit csi­nálsz arága, megbocsátó, szép és nemes Zsukám, a legemberibb asszony?” — kérdezi 1914. november ö-i levele végén Ady. Valószí­nű, legszebb álmában sem gondolva, hogy még 7 év­tized múltával is ugyanazt fogja tenni volt menyasz- szonya, s legőszintébb ba­rátja: barátságukat ápolni. Az ember önkéntelenül ke­resi, hol van elrejtve az energia, mely nem hágj-ja a lángot kialudni. Annyi­szor kérdezzük, mi a hosz- szú élet titka. Íme a vá­lasz: a munka, a becsüle­tes, kitartó, oda áldozott tiszta élet, a jóság, a min­dennapok lemondásainak örömteli önkéntes vállalá­sa. „ ... a világ nagyanyjá­nak érzem magam, olyan távol állok, olyan magasan és semmit sem akarón, ma­gamnak” — írja az egyik Csinszkának szóló levélben. Így is él sugározva maga körül a szereletet, örök „szegény gyámként”, ftröt: „művésztámaszként", örök barátként. Ma is így írhatná a be­számolást. élete folyásáról: „A dolgokat, Adysan, bí­rom. Bírja a lábam, a ka­rom, a szívem. A szivem­nek különösen jó dolga van, átmelegszik, érzem, hogy van, de boldogságos értelemben, és tanulok raj­ta keresztül igen sokat. Ici­picit növök, több leszek, isten segítségével minden­nap — vagy egy ezred mil­liméterrel. Csudálatosán jobban megértjük egymást mindennap, én és az élet. Olyan csekély igényünk van egymáshoz és épp ezért. — Hiszem, hogy valamikbrez fog adni értéket rossz írá­somnak. Milyen harmónia ezt hinni.” (1914. okt. 19.) A többlet annyi, hogy ez a hit mára már beteljesült. (Magvető, 1984.) Dobos Mariann« Zsetenioialok Nálunk nem illik kiállni a szónoki emelvényre csak úgy üres kézzel. Mindenki, aki előadást, vagy vitain­dítót tart, kis vagy nagy formátumú papírhaimazt helyez maga elé. Van, aki rátapad a szö­vegre es hűségesen felol­vassa. Mások — szerericsé- re egyre többen — közvet­len gondolatokkal indíta­nak, megnyerve ezáltal hallgatóik ügyeimét,., érdek­lődését. Beszelnek, „beszél­nek, elkapja őket gondola­taik sodrása. Közben ra- rápillantanak az írott szö- vegi-e, s olykor kettőt, hár­mat is lapoznak benne, hi­szen az írott szöveggel csu­pán önmagukat fegyelme­zik. Ezek az előadások mindvégig izgalmasak, ér­dekesek, lebilincselik a hallgatóságot. Egy pillan­tás az órára, gyors lapoz­gatás az írott anyagba, s végül marad idő a terve­zett záró gondolat kifejté­sére is. Ezeknek az előadóknak elég lenne egy jegyzetből kitépett lap is, címszavak­kal. De nem reszkíroznak, mert a szokás nem engedi. Ezt követik a „spontán” hozzászólások. Az első elő­veszi zsebéből papírjait, s olvassa: „Igen nagy figye­lemmel hallgattam az . elő­adót,, s megragadott az a gondolata, melyben kifej­ti... ehhez szeretnék kap­csolódni __” Ö a zseni, akinek már előző nap délután megra­gadtak agyát a következő nap elhangzó gondolatok, s azt szépen papírra is ve­tette. Egymást követik a mo­noton „kis előadások”, a zsebgondolátok. Elvétve akad — ha egyáltalán akad — olyan ember, aki tény­leg azokat a gondolatokat mondja el sajat szavaival, melyeket a szuggesztív elő­adás ébresztett benne. Hol Van ezeken a fóru­mokon a valódi vita, hol az eszmecsere? Az izgal­mas előadást követő hozzá­szólások alatt szétterül az unaiom, s lassan elszállin­góznak, akiknek arra már nincs idejük, hogy az előre sütött, zsebben szikkasztott gondolatokat is végighall­gassák. A. L , Cirkuszba vittem öt és fél éves fiamat. Cirkuszba, amely pompájával, csillo­gásával húszegynéhány eve ámulatba ejtett. Nem lettem műlovarnő, trapéz­művész és állatszelidítő, befizettem tehát a kétszer 45 forintos belépti díjat... Ugyanabban a cirkusz­ban, ugyanazon a délután) előadáson a fiam látott: Bűvészt, aki egymás után tizszer-tizenötször öntötte ki ugyanabból a kannából a vizet, aki tüzet nyelt és füstöt fújt ki, aki 30 mé­ter hosszú szalagot erege­tett egy tálból... Láttam én: kopott alumi­nium tálat, közepén lyuk­kal, ahová a szalagot erősí­tették. Láttam más termet­re szabott öltönyt, szegé­nyes díszletet. A fiam csillogó dressze­ket látott, én stoppolt neccharisnyát. Csudaszép néniket ő, hatalmas poca­kokat, vaskos combokat én. Ö csodálta az alig két-há- rom évvel idősebb űúcskát., aki remekül dobálta a 3— 4—5 buzogányt, és percekig pörgette a tányérokat egy vékony pálcikán. Sajnál­tam a kisfiút, aki leejtette a buzogányokat... Cipője sarkával ügyesen vette fel a földről leejtett eszközét a felnőtt zsonglőr. Sovány volt, feszült, és rosszkedvű. Fiam szerint, így, mint ö, senki nem te­szi fejére a kalapját. A késdobáló elvétette a célt.. Cipője sarkával, pöccintette odább a lángoló tőrt a vö­rös hajú lány. Ugyanaz, aki később kígyókat tekert a nyaka köré. Ugyanaz, aki még később öt forintért árulta azokat' a képeket, amelyeken kígyókat teker a nyaka köré ... A fakir erős volt és nem serkedt ki a vér a hátán, amikor felkelt: szögekkel ki­vert fekvőhelyéről. A pári­zsi „Olympia Színpadán” már láthattuk a bűvös do­bozt, amely elvarázsolja a fiatal nőket. Szerencsére, két méter közelségből sem derült ki a svindli. Tőrök­nek, fémlapoknak ellenállt a test — épen, egészsége­sen léptek ki a varázsdo­bozból a lányok. A szünetben tíz forintért megnézhettük az, állatokat. Pónilovat, szendergő leo­párdot, és a majmokat... A pónilovakról később kiderült, hogy nem szeret­nek fartól-fejtől összeköt­ve, zenére, körbe-körbe jár­ni. Még kevésbé szeretik, ha majom kapaszkodik a bőrükbe. A gyerekeknek a vörös fenekű páviánok tet­szettek a legjobban. Riadt pofával — láncra verve — száguldoztak a kis maj­mok a pónilovakon. Nem tudni: a két állat közül melyik félt jobban, de any- nyi bizonyos: a gyerekek nagyon jól szórakoztak. Igaz, a szünetben elfo­gyasztottak legalább egy- egy málnát fejenként — 2 dl 5 forint —, elrágicsál- tak nyolc forintért cukor­kát, vagy egyéb finomsá­got — hasonlóan kedvez­ményes áron ... Ugyanabban a cirkusz­ban ültünk. A fiam a jó­pofa és vidám medvét, én a szomorú pofáját láttam. Ö a flittert és a pompát, én a foltozott neccharis­nyát láttam. Ö nézett láb- zsonglőrt,, vastag combé, elfáradt 'asszonyt én. Fiam ugyanazt látta most, mint gyermekkoromban én, ami­kor elhatároztam, hogy mű­lovarnő, trapézművész, vagy legalábbis állatszelidítő le­szek. Visszakérem a belép­tijegy egy részét. És tisz­telettel javasolom, hogy ne a gyerekjegy, hanem leg­alább a felnőtteké legyen valamivel olcsóbb, jutányo­sabb. Pótlásként a gyer­mekkori illúziók elveszté­séért .., — dcvald —-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom