Észak-Magyarország, 1984. július (40. évfolyam, 153-178. szám)
1984-07-03 / 154. szám
|£5áMs9iéfiJÉA£Qt&2Ae él I A képernyő előtt „Relatív rangsor” A enntoen frt meghatározást Bér end T. Iván akadémikus, a •■z ómba ton zárult XIV. veszprémi tévétalálkozó zsűrijének elnöke használta, mielőtt a díjak kiosztására sor került volna. Akik nemcsak a záró ünnepséget nézték szombaton, hanem hétfőtől péntekig a versenyművek huszonöt órányi sugárzását is, bizonyára elfogadják a zsűri megállapításait, amelyek ezt a relativitást motiválják. Mert igaz ugyan, hogy a fődíjra — Borsos Miklós szobrászművész Balatoni szél című szobrának kicsinyített mására — az elmúlt esztendő javának tartott termésből tizenegy drámai és tizenegy zenés mű pályázott, a mezőny egésze okkal tette kérdésessé a zsűrinek, hogy ki keli-e egyáltalán adni a Jödíjakat. S mert végül mégis olyan döntés született, hogy kiadják, igencsak helyes volt a zsűri- elnök alapos indoklása. Érdemes megjegyezni, hogy a zsűri- döntések indokolásaként igen ritkán hallható olyan értékes és átfogó elemzés, mint a szombati, s amely a látott versenyműveken túl a Magyar Televízió adott területének szélesebb tevékenységére is vonatkoztatható. Berend T. Iván nem művészember — akadémikus, közgazdász, egyetemi tanár —, a műveket a „kvalifikált néző’’ szemével nézte és látta, sőt elemezte. így vette észre — a zsűri más tagjaival együtt —, hogy túltengett a kortalanság a versenyművek között, alig akadt napjainkhoz kötődő témájú, túltengett a könnyű, feledést ígérő zene, mintha az alkotók napjaink kérdései helyett valahová másfelé néztek volna; sok volt a túl hosszú, terjengős mű, felütötte fejét nem egy műben a modorosság, a esi- náltság. Ezért relatív a végül is kialakult rangsor, a legjobbak ebben a mezőnyben a legjobbak. Két dologra feltétlenül fel kell figyelnünk. Az egyik, hogy napjaink gondjairól is lehet izgalmas, értékes művet készíteni. Példa rá A piac., amely már januárban a kritikusok díját is elnyerte, most pedig két díjat is kapott: Veszprém városét és a tíz társadalmi zsűri által odaítélt drámai díjat. Ezt a tévéfii met már tavalyi, ugyancsak veszprémi ősbemutatója idején esélyesnek tartottuk az idei díjra, s öröm, hogy nem csalódtunk. Kell a közönségnek a ma életéről szóló el emző-szárakoztató-eigondolkodta tó-szociológiai indíttatású film. Ez a két díj ezt bizonyítja. És kell a jó muzsika, a szórakoztatás. Ezt igazolja az egyik fődíjnak a Mi, muzsikus lelkek című, Zerkowitz-műsornak ítélése, ami azt is bizonyítja, hogy a jó szórakoztatást biztosító műsor át tudja törni az arisztokratizmus nem kevésszer jelentkező merevségét, győzni tud. S a közönség másik — zenei — díját az Oszt- rigás Mid című operett nyerte el, a most először kiadott Budapesti tavaszi fesztivál díját pedig a Sybill tévéváltozata. Az operett így a hivatalos zsűritől és a társadalmitól egyaránt bizalmat és elismerést kapott. Nem szóltam még a drámai fődíjról, amit a Németh Lász ló-mű alapján készült Papucshős című alkotás kapta. A tizenegy különdíj különböző színészi, rendezői, dramaturgi, operatőri teljesítményeket honorált. Heti tévéjegyzeteimben igen sokszor szóvá tettem már napjaink ábrázolásának hiányát, illetve, hogy igen kevés az ilyen tévéfilm, illetve tévéjáték. Most az ország nyilvánossága előtt hangzott el az aggódó megállapítás: drámáink elfordulnak a mától és ez veszélyt hordoz magában. Más kérdés a sikeres, szórakoztató zenés művek jelenléte: a népszerű, ám igényesen szórakoztató zenés művek továbbra is kellenek, s azoktól nem is várható napjaink társadalmi kérdéseinek pertraktálása, ám a drámai vonulatban nagyobb helyet kellene, hogy kapjon ez a témakör, mint mostanában történt A közeljövőben bemutatásra váró és Veszprémben ősbemutató keretében látott művek már más képet nyújtanak, legalábbis a történés idejét illetően. Ezekről más alkalommal kell szólni, akárcsak a tévétalálkozó versenyen kívüli, a napi adásokban nem látott, a nagyközönség által nem ismert eseményeiről és azok tanulságairól. A zsűri megállapításai, jóllehet keményen hangzottak, igen elgondolkoztatok. A képernyőt gondolkodva figyelő nézőnek és főleg a televíziós alkotóműhelyekben munkálkodóknak nagyon tanulságosak. Szinetár Miklós, a Magyar Televízió elnökhelyettese rövid zárszavában utalt is ennek a tanulság- levonásnak a szükségességére, elismerve a zsűri megállapításának jogosságát, indokoltságát. A múlt hét estéin a második műsorban sugárzott válogatás így tükrözte az MTV drámai főosztályának egyévi és a zenei főosztály kétévi munkáját. Jó, hogy ez az őszinte mérlegelés mindvégig érdeklődő százezrek előtt folyt le. Benedek Miklós Tábornyitás Perecesen és Tapulcán Ember — munka — társadalom Iparvállalatok válságban ■ifcfciL júfiuí 3,, kedd Színlelt együgyűség Talpraesett rendezés szellemes előadók Huszonöt éve, ilyentájban minden évben gyermekzsivajjal, nevetéssel telnek meg azok a táborok, ahol gondtalanul pihenhetnek a nyári szünet idején a kisiskolások. Az idén, július másodikétól, hétfőtől a perecesi és a tapolcai táborba várják a gyerekeket. Mint Lovas Sándornétól, a napközis táborok vezetőjétől megtudtuk, az idén Miskolc 38 általános iskolájából mintegy 1700 tanuló talál itt egész napos elfoglaltságot. Minden reggel különjáratú autóbuszok gyűjtik össze az iskolájuk előtt várakozókat. Évről évre fejlődnek, csi- nosodnak a napközis táborok. Perecesen például új pingpongasztalokat állítottak fel és a nyár folyamán a DIGÉP munkaverseny osztálya által adományozott autóbuszvárókból építenek fedett részt, esőbeállót. Tervbe vették egy ebédlő építését is, és talán a strand is megvalósul egyszer. — A kispajtások nagyon szeretik a tábort — mondja Lovas Sándorné —, szívesen visszajönnek minden évben. Van olyan gyerekünk is, aki az egész nyarat itt tölti. A pedagógus kollégák mindent megtesznek azért, hogy sok-sok élménnyel gazdagodjanak a táborozó gyerekek. Napközis táborba mindenki jöhet, aki akar. x Cs. T. V. A miskolci nyári egyetem egyik hétfői előadója, Laki Mihály, a Szövetkezeti Kutató Intézet munkatársa témájának címét határozott egyszerűséggel adta meg: Iparvállalatok válságban. A válságjelenséggel való foglalkozást aktuálissá teszik a kutató által összegyűjtött adatok, amely szerint 1975- ben 3, 1981-ben 7, 1982-ben 20, 1983-ban pedig 30 veszteséges vállalat volt. A veszteségtömeg az említett években így alakult: 5 millió, 824 millió, majd 1 milliárd 254 millió és 1983-ban már 2 milliárd 667 millió forint. A veszteséges gazdálkodás természetesen egy folyamat során alakul ki. Milyen fázisok kísérik ezt a folyamatot? A válságot Laki Mihály így fogalmazta meg: —Olyan ellehetetlenülési összeomlási folyamat, amikor a termelési tényező addigi kombinációja már nem képes tovább működni. A tünetek együttesen hatnak és utalnak rá, hogy a gazdálkodás nem *a kívánatos irányban halad. Ilyen tünet például, hogy a munkaerő a korábbinál gyorsabban igyekszik kivonulni, áramlik el a vállalatból. A vállalat készletállományának rendes körülmények közt is van egy bizonyos belső hullámzása. Ha a készletek váratlanul megnőnek — az anyag- vagy a készárukészletek —, az válságtünetre utal. A válságban levő vállalatnál a megkezdett beruházások üteme lelassul. Ezzel párosulnak a pénzügyi gondok. További tünet, hogy romlik a belső szervezettség a termelésben. A leállások, hajrák gyorsabban követik egymást a megszokottnál. Ilyen esetben a felsőbb szervek figyelme megélénkül az illető vállalat iránt. Az előadó megkísérelte keresni az előzmények okát. Első helyen említette, hogy nálunk még mindig hiány- gazdaság van, az eladó határozza meg a piaci gazdasági feltételeket, s ebből azt a következtetést vonják le, hogy előbb-utóbb minden elkel. mindent el lehet adni, tehát nem az értékesítési gondok miatt kerül egy vállalat csődbe, mint ahogyan ez nyugaton történik. Laki Mihály véleménye szerint az első lökést mégis, nálunk is az értékesítési nehézség adja. Ma már érheti olyan meglepetés a vállalatot, hogy valamelyik terméke nem eladható. Ez azonban nem úgy fogalmazódik meg, mint értékesítési nehézség, hanem úgy, mint téves beruházási döntés. Mi okozhat nálunk például értékesítési nehézségeket? Megjelenhet egy rokontermék, amely hasonló célokat szolgál, de kellemesebb és főleg olcsóbb. Telítődhet a piac is, mint mondjuk a tele vízi ógyártásnál. Hogy nyugaton miként járnak el ilyen esetekben, az közismert. Mit tehetünk és teszünk mi? A teljes foglalkoztatásra vonatkozó politikai programot nem lehet, feladni. Mivel nálunk ténylegesen hiánygazdaság van, ezért gyakran az értékesítési válság átmeneti, s már csak azért sem adhat le egy vállalat embereket, gépeket a nehezebb időszakban, mert később nehéz ezeket újra visszaszerezni. Így alakul ki az a gyakorlat, hogy bizonyos termékszerkezet-módosítással a válságos időszakban is munkát biztosítanak a dolgozóknak, s megtartják őket. Szinte alig van olyan vállalat, amelyik ne ment volna át ilyen folyamaton, anélkül, hogy valami válságot érzékeltek volna. Ez a jelenség széles körben zajlott le, súlyosabb következmények nélkül. A veszteségesség a válság egy szakasza, s nem jellemző a népgazdaság minden ágára. Az elmúlt évben kilenc vállalat, ipari szövetkezet vált ténylegesen veszteségessé. A kutatás eddigi eredményeiből az derült ki, hogy elvben bármelyik ágazat számolhat időlegesen az említett gondokkal, még a szolgáltató szektorok is. Milyen következményekkel járt a veszteséges állapot? A vizsgált és érintett 69 vállalatból 19-et megszüntettek, összevontak, s ez arra utal, hogy ebből a helyzetből valahogy ki lehet és ki kel! kerülni. A minisztériumhoz tartozók bizonyos értelemben védettséget kaptak. Az állami magatartásban — az elhatározás szintjén — 1978—79-ben változás következett be, ami viszont csak a nyolcvanas években realizálódott komolyabban. (A. I.) Kétszáztizenöt esztendővel ezelőtt, május elsején mulatták be Salzburgban, az akkor tizenhárom éves Mozart operáját, az egy esztendővel korábban komponált Színlelt együgyűséget. Hogy milyen idő volt akkor? Ki tudja? Az viszont tény, hogy a miskolci ősbemutató az évszakhoz képest hűvös időben zajlott, s így — noha június 27-én, este az eső nem esett — a szabadtéri előadás összkomfortjához szinte dramaturgiailag is illettek az italokat, forró teát kínáló sátrak. De erre őszintén szólva számítottunk, legalábbis azok, akik ismerik a Miskolci Nyári Zenés Színház társulatának stílusát, azt a keresetlen, (de megtalált) természetes köny- nyedséget, amivel nyárról nyárra, makacs kitartással igyekeznek magukhoz szelídíteni a publikumot. Persze, a nézőtér háta mögött felállított két sátor muníciója csak afféle jelképes kelléke e stílusnak, miként a színes égők lampionszerű füzére, az asztalokon imbolygó gyertyafény is az. A természetesség — vagyis a közönséget természetes viselkedésre inspiráló környezet — álca, hogy mögötte észrevétlenül (?) becsempésszenek valamit közénk, valamit a legendás múltból a nem kevésbé legendás mába. Akár — és itt egy újabb furfangos apróság — szamárháton, így érkeznek meg ugyanis Goldoni szövegkönyvének szereplői a Gárdonyi Művelődési Ház parkjába, az adott teret és épületegyüttest ragyogóan kihasználó díszletek. közé, melynek tervezője Varga Éva. És tulajdonképpen ezzel venné kezdetét a produkció, bár ekkor már túl vagyunk a nyitányon is, ami épp olyan természetességgel csendült fel, hogy biztosra vehetjük, a darab igazából akkor vette kezdetét, amikor boros poharat szorongatva kezünk között, vagy forró teát szürcsölve azon tépelődtünk, melyik asztalhoz üljünk. Tehát, amikor elfogadtuk a környezetet — a játékszabályokat — és magunk is beavatott szereplőként silabizáltuk már e kul issza valóságot. Nagy trükkje ez Cselényi László rendezésének, olyan fogás, amiben szemernyi hazugság sincs. És szükség volt rá. A darab története tudniillik meglehetősen „együgyű”, ha el kellene mondani a tartalmát, szavaink a semmit színeznék, Mozart zenéje pedig a gyermek Mozart zsenialitása, * nem • későbbi, nagy operáinak páratlan leleménye. Ezért aztán szinte minden a szereplőkön múlott. Szerencsére a Nyári Zenés Színház — mondhatni — hagyományos társulatának minden énekese évadról évadra jobb színész. Csak így valósulhatott meg az a színháztörténeti szempontból is érdekes szituáció, hogy az előadók mintegy illusztrálták Goldoni drámaújító tevékenységét. Talán nem eléggé közismert: Goldoni úgy alkalmazta ugyanis a commedia dell’arte technikáját, hogy közben a polgári vígjáték egy újabb állomásáig juttatta el az európai színházat. Szereplőiről levéteti a maszkot, a commedia dell’arte jellemkliséi helyébe mind több aktuális érzelmi-értelmi vonást épít be, de közben meghagyja a régi technikára jellemző rögtönzés lehetőségét, mint a színész önálló megnyilatkozásának — koráig sérthetetlen — gyakorlatát. A miskolci előadás azé-, replői pedig éltek is a rögtönzés lehetőségével, ettől vált igazán pergővé, szellemessé tolmácsolásuk, különösen jellemző volt ez a második felvonásra. Megbízható, valamennyi poszton eltalált szereposztás, az énekesi és a prózai elemeket- hatásosan és élvezetesen interpretáló színész-énekesek emelték fd a Mozart—Goldoni művet olyan színvonalra, ami gyakorlati képletként helyettesíthető be abba a színházpolitikai elvbe: igényes, magas színvonalú szórakozást nyújtani. Hét énekes, Gárday Gábor, Fü- löp Attila, Molnár Anna, Szüle Tamás, Laczó András, Kárpáti Magdolna és Kovács Brigitta, a Kováé« László — majd Selmecal György — által vezetett, felkészült és figyelmes zenekar — körülbelül ennyire volt szükség ahhoz, hogy az említett értékekkel együtt a Színlelt együgyüek felkerüljön a Miskolc városi Művelőd esi Központ értékes rendezvényei közé. És mivel á* imént a commedia dell’ar- téról esett szó, engedtessék meg nekem is egy (nem kritikusi) rögtönzés: aki nem hiszi, kérem, hogy járjon utána. Remélem, e kételkedésre feljogosító, rövid improvizációm nyomán egyezségre juthatunk olvasóimmal. Abban tudniillik, hogy minden színpadi produkció próbája az, ha megnézzük ... D. Szabó Ede Állatmesék a pacsirtáról és a macskáról A VIDÁM PACSIRTA A pacsirta az ég felé szárnyalt minél magasabbra, hogy egészen messziről is jól láthassák és hallhassák öt, és szünet nélkül kiabálta: — Vigyázat! Emberek, vi. gyázzatok, vigyázzatok! Kérlek benneteket, vigyázzatok! A pacsirta hangjától elbűvölt szántóvető felemelte a fejét és felsóhájtolt. — Istenem, milyen vidáman énekelget ez a kis pacsirta! És közben beszántotta a földbe a pacsirta fészkét és három fiókáját. A LELKIISMERETES MACSKA A macska megfogta az egeret. < — Engedj el — kérte őt az áldozat. — Hiszen any- nyi tejet iszol, amennyit akarsz, a tányérodban mindennap ott van a hús, talán csak nem vagy rászorulva egy ilyen magamfajta sovány egérre? , — Értsd meg. engem ezért fizetnek! — válaszolta a macska, majd fogaival kettéroppantotta az éger nyakát, és az egeret a gazdasszóny küszöbére tette. Ezután elnyújtózott a napon. Teljesítette a normát.
