Észak-Magyarország, 1984. június (40. évfolyam, 127-152. szám)
1984-06-16 / 140. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 6 19S4. Június 16., szombat Május (ünnep) Mczey István rajza Fiúk a motoron Etért minket végre a jö idő. Éjszakánként tágra nyitott ablakokkal várjuk a langy estéket, amikor a nyugodalom finom csendjébe az esteti zajokkal fémes Trabant-pöfögések, Wartburg-csörgéseík, Zsigu- li-surrogások sodródnak be a szobánkba, amelyekbe bele-belebődül egy motor- hang is. Hiába, június van, s megindultak az utak, országutak vércséd, a motorosok. Bőrdzsekis, bukósisakos legények feszítenek keményen ezeken a a fene tudja milyen márkájú masinákon, többnyire egyedül, manapság ugyanis a hölgyek már fanyalogva pattannának fel ezekre aszél- 1 elbélelt másodük helyekre. A motorosok persze jól tudják, nő nem is illik mögéjük. A száguldás gyönyöre magányos élvezet Felpörgetni a sebességmutatót, elrugaszkodni a földtől testben és lélekben, ehhez nem kell, sőt fölösleges a második. Csak egyedül! Nyargalni, röpülni, száguldani, kanyarban ívben bedőlni, hallgatni a motorok bődületes csoda zenéjét ... Esténként, ha az ablakunk alatt sorra húznak el dobhártyarepesztő hangon ezek a masinák, nemcsak a zaj veri ki az álmot a szememből, hanem az emlékék is. Van _ annak már vagy tizenöt esztendeje, amikor falunkba a „kétkerekű motorizáció” olyan erővel robbant be, hogy pár hónap alatt agyonzúzott három fiatal életeit. Temettünk egymás után. Fiatal fiúkat, kik hetykén általvetve magukat a keskeny ülésen, a játszmát sorra elvesztették ... Egymást követték a Iélekrepesztő felvonulások a kis falusi temetőben, és senki semmit nem tanult belőlük. A fiúk: nem lettek! óvatosabbak (sem itt, sem másutt), k a szülők változatlanul pénztárcájukba nyúltak a motorért (itt és másutt is), majd azért fizetlek, mert fizettek... És ez már végérvényes veszteség volt. Ä megürült szobákban kinagyított fényképek kereteit gyászszalagok övezték. Ablakunk alatt meredek utca zuhan lefelé a forgalmasán morajló főútba, mint magasból patak a folyómederbe. Délután van. Motoros fiú fordul az utca sarkán. Sebesen fáról, váratlanul megáll, mintha nagy lélegzetet venne a le- száguldás előtt. Arcát nem látom, a bukósisak mögött most bárki lehetne... Még Sz. V. is talán, akivel tizedmagunkkal együtt vertük derengő estélüg a kopogó pingponglabdát az általános iskola szűkre szabott folyosóján, mig valakinek eszébe nem jutott; miért nem gyújtunk villanyt? S aztán lámpafénynél este tizenegyig is mérkőztünk, mert a meccsek hevében ugyan ki gondolt altikor a televízióra! V. ebben is sztár volt. Elegánsan küzdött. Jóképű, nyúlánk, magas fiú volt, gyűrűs, fekete hajjal, kis szamócaorra jelezte egyedül — voltaképpen gyerek még. Ő volt á „nagyfiú”, ki mindenbe hamarabb belekóstolt a kortársainál, mindenben megelőzte őket. Még abban is, hogy az érettségije előtt halt meg. Hogy tehetett ilyen bolondot?! Hiszen annyi minden akart lenni; mérnök, orvos, vagy kutató-biológus! • És ez az arc lehetne N. D. is. Aki testvéremmel együtt farigcsálta az iskolapadokat és gyötörte a tanárokat, s később, hogy nagyobb lett, és rá merték bízni, tempózott esteien te a rozoga kerékpárra fűzött te jets kannával, az esti fejősekkel a tejcsarnokba. Szőke hajú, világoskék szemű, erős testalkatú fiú volt. Gyakran elpirult, ha kérdezték. Ha túléli, talán akkor is bíbor színűvé válik az arca, ha a kórházi ágyon megkérdezik tőle, miért nem ügyeltél a kanyarban, miért nem vetted észre azt az autóbuszt? A kérdést nem érte, illetve élte meg, s a férfikart sem. És itt van K. I., akivel együtt gyerekeskedtünk. Fogcsikorgatóan komoly sakkpartikkal múltak el felettünk az együtt töltött évek. Máig is látom magam előtt csontos, hosszú ujjait, melyekkel diadalmasain elhalászta orrom elől a kiütött bástyát vagy királynőt, s ilyenkor elégedetten nyugtázta: Na tesz- szék — mert kissén pöszén beszélt, s igazított egyel: feketekeretes szemüvegén. Hosszúra nyúlt, sovány fiú, görbedt tartással, vékony nyakán idegesen mozgott kiálló ádámcsutkája. Anyjának egy szem fia volt. Halála után, szobájában a redőnyt hónapokig lehúzva tartották. A motoros fiú felbrűget- ve járművét, nekilódult, és leszáguldott a meredek utcán. Eszembe jut egy adat: a múlt évi motorbalesetek száma 151. Hogy közülük hányán haltak meg húszéves koruk előtt, fogalmam sincs, mivel a statisztikát készítő szakemberek ezzel már nem foglalkoznak. A szakemberek a motorbalesetekről mindössze annyit mondanak — ha baj van, az gyakran, már tragédia. Ütközéskor, zuhanáskor mint a tojáshéj, roppan össze az emberi test. Mert a végtelen száguldásra kész motoros teste védtelen . Keresztény Gabriella Arcképele Szarvas múltjából címmel, képes kislexikont jelentetett meg a város barátainak köre, az ezerkétszáz példányban közreadott kötet a 18—19. század jeles szarvasi tudósainak, nevelőinek, s más kiemelkedő személyiségeinek életét ismerteti. A huszonnégy szarvasi születésű, illetve a városban hajdan tevékenykedő, országosan ismert embert bemutató kötet arcképeit Kékesi László grafikusművész rajtolta, az életrajzokat pedig Szarni képes lexikon Tóth Lajos, a szarvasi mezőgazdasági főiskola tanára írta. A kiadványban a város 1722. évi újjátelepülését követő két évszázad helyi tudományos élete elevenedik meg. A Tessediik Sámuellel és Kemény Gáborral befejeződő arcképsorozat tanulságos képet ad e Kőrös-parti kisváros nagyjainak küzdelmeiről. A kötet utolsó lapjain a múlt századi születésű, de a huszadik század első felében alkotó tudósok, művészek életrajzai sorjáznak. A szarvasiak azt tervezik, hogy a legújabb idők kitűnőségeit az „arcképek” második kötetében mutatják majd be. A reggeli cirkuszok úgy sűrűsödtek, ahogy a tanév naptáráról fogytak a képzeletbeli lapok. Csak még öt percet, könyörgött a gyerek két héttel ezelőtt, amikor ébreszteni bekopogott a szobájába. „Anya, csak öt percet még!” A következő nap már cifrább volt. — Nem lehetne? Anya csak egyszer! Csak most! Szóval hogy igazold ezt a napot... — Nem lehelne! Harmadnap reggel fájdalmas képpel közölte a gyerek az ébresztőnél, hogy fáj a lába, képtelen ráállni, mintha ezer késsel hasogatnák. Egészen biztosan nő,... „s ugye emlékszel, hogy egyszer azt mondta a doktor néni, hogy ilyenkor legjobb pihentetni...” Azután felpanaszotta,' hogy egész éjjel le sem tudta hunyni a szemét, minduntalan felzavarták szendergéséből is, mert.. 1 „hogy-hogy ti nem hallottátok?” olyan ricsaj jött fel az utcáról, de olyan!... „Majd meglátod, hogy elalszom az órákon! De te akartad! Csak azután ne veszekedj, ha rossz jegyet hozok !** Jó anyja már a haját tépte, de apelláta nem volt. Hiába no, mentegette magában azért, elfáradt már a gyerek is, hosszú volt ez a tanév. Már csak négyszer, már csak háromszor kisfiam, azután addig alszol, ameddig akarsz — bíztatgalta inkább magamagát, s közben az utolsó reggeli ébresztéstől rettegett. Eljött a péntek reggel. Jaj, anya — riadt fel a gyerek hangjára —, de kár hogy holnap már nem kell menni! (es. a.) Kalász László versei Én láttam őt midőn virágba lépett s feje fölött a szirmokat becsukta megölelte a vágyódó bibéket s hamvát hullatta hamvadzó porukba fényként a karcsú száron leszivárgott felkáprázott egy gyökér alagútja magára hagyván virágot világot drága szívét a földbe visszadugta Hernyót harap a levél ökröt rág a lóhere nappalt köp a denevér hálón lyuk a pók helye kaszát kérődznek rétek vássák a gereblyéket négyágú villát falnak eső előtt a kazlak dühödt darázson méhen csipkednek a virágok e rettentő békében folyvást fegyverben állok Most ébredtem föléledtem, járom a nagy világot, húsvét napján a zsebembe gyűljenek a tojások. Itt egy nyíló rózsabimbó, megöntöm jóelőre, hogy jövőre, ilyenkorra, rózsa nyíljon belőle! Ebédre megettem. az otthonról hozott rántott karajt, és a csontot — kíméletesen rágva körül —, visszacsomagoltam a zsírpapírba: délután jön a barátom, örülni fog neki. A kertben már kora ősszel megkezdődik a soha be nem fejezhető munkák sora: a mai nap az- íriszeknek rendeltetett. Fel kell szedni az egymásba göbösödött rizómákat, óvatosan szétfejteni, letördelni az elszáradt részeket, helyet keresni a szaporulatnak, a kiélt földet feljavítani komposzttal. Ám mindig akad más teendő is. A fegyelmezetlen kertész szeme minduntalan megakad ilyen-olyan helytelenségeken, rizómáit letéve .odarohan, él fizikai és erkölcsi hatalmával, és észre sem veszi, hogy lassan ráesteledik. Hogy barátja nem kereste fel, úgy öt óra tájban, ahogy szokta. Akkor, a már csendesülő alkonyban hallottam meg a kutyasírást, a hosszan nyújtott, még nem vonyító, de panaszos, fájdalmas hangot, az apró, éles, türelmetlen vakkantásokat — távolról, a készülődő éjszaka neszeinek hangján: annál nyugtalanítóbban. Az ám, csak Bundi lehet az. Gyors kézmosás, ásó, vödör a sufniba, karajcsont a zsebbe, irány András bácsiék portája, talán valami baj esett? Bundi aligha dicsekedhet pedigrés ősökkel, egyszerű. falusi kutya, mégis csak a szakemberek mondanák rá, hogy korcs. Félhosszú, göndör szőrű, talán ugyan kissé „trampli, de jó kiállású jószág, erős mellkasán fehér csillag. Tisztességtudó és barátságos, ismerőseivel még gyermeteg- lelkűen bizalmas is, ahogy mondják: olyan a kutya, mint a gazda. Napközben a veranda sarkában, egy kiszolgált rongyszőnyegen, meleg nyárban egy árnyékos, füves helyen szundikál, rá se vakkant az arra járókra, nemhogy alantasan vitézkedve a kerítésnek rontson, tudja, nem ez az 5 dolga. Kora délután belakmározik, egy órácskát pihen még, majd következik a kikapcsolódás, a szórakozás, szabad idejének bölcs kihasználása: mindennap végigballag a kocsiúton, egészen a betonozott útig, ott álldogál néhány percig, figyeli a suhanó, színes autókat, aztán fel Marosi Gyula: 11 a kiserdőnek, a titkos jelenések és jelzések, az izgató szagok, nesztelen nyüzsgések honába, megjelölve a maga fáit, rönkjeit, kerül egyet, majd alkonyat tájt hazatérvén a nyaralóházak mentén, megkezdi szolgálatját, a tolvaj rókák és pimasz nyulak riogatását, téli, havas időkben a gyümölcsfák édes kérgére áhítozó őzekét is. Kell ide, a nagy erdősség mellé egy éber, szorgalmas kutya. Ezen délutáni sétái közben szokott meglátogatni. Már második éve ismerjük egymást, de hívás nélkül ma se lép a kertbe, megáll a sövénykerítés kapunak hagyott nyílásában, lelkesen lengeti faroklobogóját, nyüsszent is, vegyem már észre: megjött ő, Bundi, a barátom! Bizony, most meg van kötve. Zavartan, görcsös mozdulatokkal rohangál, ameddig a lánc engedi, az ól előtti félkörben, nyüszít, sír, időnként nekivadultan megpróbál, ki tudja hányadszor, kitörni, ilyenkor hanyatt vágódik: egész teste reszket, szája habos, szemei véresek. Lesunyt fejjél üdvözöl, lábamhoz dörgölődzik, éleseket sziltant, talán én majd kiszabadítom Bizony nemigen volt még megkötve, talán csak oltás, téli vadászatok idején. Ajándékomat felveszi, de miután nem érzi. hogy simogató kezem oldaná a nyakára fonódó szíjat, felugrik, a csontot a porba ejtve még vadabb kitörésekkel próbálkozik. Lekezelünk András bácsival. — Baj történt? — Nem igazán baj. András bácsiék háza a falutól tízpercnyi járásra, a hegyre kapaszkodó erdő alján áll. Gyermekkoromban. amikor gyakran itt nyaraltam, ezt az akkor meg magányos, a többitől félrehúzódó házat ki-
