Észak-Magyarország, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-24 / 46. szám
ÉSZAK• MAGYARQRSZÁG 4 1964. február 24., pénteK \ „Tagság nélkül nem megy* szervezetben, ij reményeHtel r A leköszönő titikái' „önkéntességből adódó örömteli munkát” kívánt a tagságnak, a majdani vezetőségnek. Ez a szokásos jókívánság ezúttal túlnőtte az udvariassági formulákat. Hiszen előtte éppen az elmúlt időszak tevékenységéről, ha úgy tetszik: annak hiányairól volt szó. Az egyesületi tevékenység ugyanis két év során „keveset fejlődött”. Az okok sorolása hosszú lenne; bizonyításra egyébként sem szorult az állítás, hiszen akik ott együtt ültek, közösen hozták össze azt, amiről a hiány címszó alatt lehetett beszélni. De félre a homállyal: közgyűlést tartott a Magyar Népművelők Egyesülete B.- A.-Z. megyei szervezete Miskolcon. Két évvel azután, hogy létrejött, megalakult, elterveződött a munka, megválasztódtak a tisztségviselők. Erről a két évről hangzott el a beszámoló, az önkritikus ér tételes, itt körvonalazódtak a továbblépés keretei. Itt hangzott el a jövőre való jókívánság. * A népművelők országos egyesületét 1979-ben másfél ezer népművelő kívánságára hozták létre. A mi megyei szervezetünk 1982 tavaszán alakult meg, ugyanolyan céllal (célokkal), mint az egyesület. Vagyis a szakmai és az érdekvédelmi munka számára adott hivatalos, cselekvési fórumot. Az önkéntesség alapján, természetesen. Nem volt szerencsém je~ Sen lenni az egyesület országos születésénél, de az eleö közgyűlésen igen, s ott hangzott el: „Forrongó hangulatban, nagy etezánások es nekibuzdulások légköréhen“ zajlott le az alakuló «lés. Aztán: „... a kezdeti vérpezsdülés alábbhagyott, ezt jelezte az a tény is, hogy hatszázra csökkent a tagok ■zárna”... A megyei szervezet miskolci életrehívásánál ott lehettem. Hát, ami azt Illeti, itt nem volt nagy forrongás. Az akkori tudósításból hadd idézzem: „... volt érdekes a Magyar Népművelők Boreod-Ahaúj-Zemp- len megyei Szervezete alakuló ülésén az a helyzet, hogy az ebben részt vállalók, finoman szólva is, unszolásra tették csak fel kezüket, s mondták el ez alkalommal: mi bántja őket, milyen problémák adódnak mindennapi munkájukban, mire szükséges szerintük ez a szervezet? A sajátjuk...” Két év elteltével sem volt rózsásabb „a helyzet”. A titkári beszámolót követően ugyancsak nehezen akart lendülni a beszélgetés kereke. Az MNE-titkárságnak jelenlevő képviselője nem is állhatta meg szó nélkül: — Nem tudom mire vélni ezt a hosszú hallgatást, de nem hiszem el, hogy nincs mondanivalójuk. Régóta ismerem a borsodi népművelőket, és azt gondolom, meg azt tapasztaltam, hogy okos, értelmes emberek gyülekezete az itteni. Ennek ellenére mi is úgy látjuk, hogy az egyesületi élet nem tükrözte ezt, a megye képviseletének hiánya kiadványainkban is érződik és tetten érhető. Ügy látszik, a „céhes öntudat” nincs meg a népművelők körében. Sok la siránkozás, hogy a szakma az értelmiség perifériájára szorult, nincs presztízs és így tovább. De higgyék el, hogy ez csak rajtunk múlik. Ahhoz, hogy a területi szervezet életképes legyen, kevés a vezetőség akarata, jó szándéka. Ez a tagokon múlik, azon, valóban komolyan akarják-e az egyesületi életet, hogy a munka mellett emberi közelségbe kerüljenek egymással? Csak így lehet eredményes, értelmes szakmai münkát csinálni. Igaz, hogy a beszámolóban a szándékok, törekvések, jó töltésű indulatok mellett kevés eredményről esett szó, de én egyetértek azzal, hogy néhány gyermekbetegségen átesett ez a szervezet, s képes lesz megújulni... Ez a remény az ezt követő véleménynyilvánításokban is megfogalmazódott. Már körvonalazódtak ötletek, felajánlások. Megfogalmazódott „a kis lépések” követésének elve, gyakorlati munkát vezető motívuma. A közgyűlés résztvevői új elnököt és titkárt választottak; elismerve a korábbi tisztségviselők ambícióit, törekvéseit, s megértve munkakörükből adódó „túlfoglalkoztatásukat”. * A maga módján igen érdekes, tanulságos volt a megyei szervezet mostani összejövetele. (Nyolcvanhat tagból ötvenen voltak jelen.) Való igaz, ami a zárszók során elhangzott: „Örömünkre szolgál, hogy végül is jó hangulatú volt a találkozásunk, reméljük, hogy ez majd a későbbiekben is így lesz, s akkor munkánk eredménye majd megnyilvánul a megye közművelődésének egészében.” De az is tény, hogy a tagok ezúttal sem tolongtak „a szavakkal”. Ha ez azért történt, mert tudják népművelőink, hogy „a szó elszáll — a tett megmarad”, akkor ez sem baj. Végül azonban igaz: az önkéntességből adódó örömteli munka csak a tagok hathatós közreműködésével képzelhető el. Mert: „Tagság nélkül nem megy” ... szervezetben sem. Tón ag y József „Farsangfarka” Debrecenben (Tudósítónktól) A miskolci szociális otthon húsz lakója vett részt a minap farsangi mulatságon a debreceni Nagyerdő szociális otthonában. Nyíregyházáról, Hajdúszoboszlóról, Mi- kepércsről érkeztek még vendégek. Szabó Lászlóné intézetvezető fönővér elmondta, hogy ez az összejövetel is a testvérszervezetek kapcsolatának egy már hagyományosnak tekinthető rendezvénye volt. Az előbb felsorolt városok szociális otthonai, Debrecen kezdeményezésére — az országban elsőként létrehoztak testvérintézményei'kkel egy «ly an állandó kapcsolatot, amely a közösséghez tartozásnak, a baráti kapcsolatok kötésének és ápolásának a lehetőségeit biztosítja, bővíti. Minden hónapban az öt város valamelyike ad otthont az alkotás, a szereplés ízét-örömét nyújtó közös kulturális és sportrendézvé- nyeknek. Szerepelnek még a programban közös kirándulások, közös ünnepek. A majálisra, a Főzőcske, a Nyílik a rózsa, a Ki mit tud írni és élőadni? vetélkedőkre való egész hónapos lázas készülődés. a találkozás, a részvétel, talán titkolt, vagy még meg nem valósult álmaiknak is hordozója. L Nagy Gabriella Az elmúlt hét végén, szombaton és vasárnap sokan keresték fel a Bükk kirándulóhelyeit. Különösen a téli sportot kedvelők birtokolták a havas területeket. Az időjárás kedvezett a kirándulóknak, hiszen mind a két nap szikrázó napsütésben sízhettek, ródlizhattak. Fotó: laczó József Ünnepélyesen Megbapk a személyi igazolványt A Társadalmi Ünnepségeket Szervező Miskolci Iroda vezetője örömmel újságolta, hogy a közigazgatás átszervezése miatt az idén sokkal több fiatal számára rendezik meg a nagy aktust: az első személyi igazolványok átadását. A miskolci Rónai Sándor Művelődési Központban március 1-én 10 órai kezdettel sorra kerülő reprezentatív ünnepségen ugyanis már nemcsak a miskolci — személyi igazolványra érett — fiatalok, hanem a környező községek fiataljainak képviselői is átveszik az okmányt. Az idén a miskolci körzetben mintegy 900 fiatal kap személyi igazolványt. A központi ünnepségen az ő képviselőik veszik át a szép könyvecskét. Itt kapják meg igazolványukat azok a fiatalok is, akik a rendezvényt műsorral színesítik. HELYZET Egy utópikus múzeum vendégeskedése Miskolcon Képzőművészeti pályázat A Magyar Mezőgazdasági Múzeum a hazai mező- és erdőgazdaság, a természet- védelem és az élelmiszeripar témakörében nyilvános pályázatot hirdet képzőművészeti alkotásokra. A pályázatra a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségének, a Magyar Nép- köztársaság Művészeti Alapjának, a Fiatal Képzőművészek és a Fiatal Iparművészek Stúdiójának tagjai küldhetik be alkotásai Icát. Pályázni lehet az 1980 után készült festménnyel, grafikával, szoborra!, domborművel, kisplasztikával, érem- és ötvösmunkával, textillel és gobelinnel. A zsűri a 25 ezer forintos födi jón kívül két első, két második és két harmadik díjat ítél majd oda. A Magyar Mezőgazdasági Múzeum a pályázat anyagából jövő év augusztusában kiállítást rendez. A pályamunkákat. 1985. január 17-ig kell beküldeni a múzeumba, XIV., Városliget, Vajdahunyad Vár címre. Helyzet címmel nyílt kiállítás néhány napja Miskolcon, a Herman Ottó Múzeum öreg, Papszer utcai kiállítási épületében. A kiállítás alcíme: „A hetvenes évek művészete a Sárospataki Képtárban”. Itt április JO-ig látható, majd később Sárospatakon mutatják be anyagát. Mintegy hetven kiállítási darab sorakozik a falakon, állványokon, egyéb helyen. Például egy nagyméretű vulkánfíber koffer a földön hever kinyitva, tele spárgával, ennek címe Bőrönd, teremtője Gecser Lujza. Aztán van vérnyomos lepedő, meg sok. egyéb. Vannak különféle eljárással készült sokszorosító grafikai munkák, kollázsok, fotók, textilek, mindezek kombinációi, vannak acél és plexi kombinációjával készült plasztikák, totómontázsok, ragasztott művek, egyebek. Csak éppen a hagyományosabb, közérthetőbb képzőművészethez közelebb álló művekkel nem találkozunk. De azokat itt aligha kell is keresnünk. A kiállítás anyagának jobb megközelítéséhez a katalógus, illetve abban Bán Jánosnak Emlékek egy utópikus múzeumról című szöveges bevezetője adhat némi segítséget. Ebből kitünően „a hetvenes évtizedben határozottan az az elképzelés élt, hogy bár az emberek nem nyilvánítják ki igényüket a kortárs művészetre, mégis szükségük van rá, ha változatlanul épp a művészet az, amelyik ál- és áttörve az alkotás és a min- dennapiság válaszfalát, a kollektív lelkiismeret szerepét magára vállalja. Másrészt maguk az alkotók azon fáradoztak, hogy bizonyos, még mindig meglevő történelmi nyűgöket lerázzanak magukról: bebizonyítsák, hogy a festészet vagy a szobrászat nem csupán az ábrázolásra váró emberekkel és tárgyakkal állhat kapcsolatban, hanem közvetlen kontaktusa lehet az eszmékkel is. Más szóval, hogy a képzőművészet intellektualizmu- sa nem csupán szimbolikus formákon át nyilvánulhat meg.” A későbbiekben ez olvasható: „... a múzeum az a különleges terep, ahol a művészet a saját formai- történeti kontextusába képes kifejteni katartikus hatását a kevesekre, s képes megszokottá, kreatívan alkalmazhatóvá tenni önmagái a többség szamára.” Ennek a „különleges terep” funkciónak jegyében a Sárospataki Képtárban a hetvenes évek második felében kezdődöm meg a kor- társanyag gyűjtése, amelynek során a most bemutatott anyag, illetve annál több összejött, gyakran egyenesen a kiállítótermekbe kerülve. Úgy tűnik — a katalógus szerint —, hogy a Sárospataki Képiár anyaga már alkalmas rá, hogy megmutassa, milyen alapvető gondolkodási módok voltak jelen Magyarországon a hetvenes évek második felében. Ez a könyvtárépítő koncepció ma még utópiának tűnhet. A kiállítás rendezői a miskolci bemutatótól azt várják: módot ad a közönség segítségével a múzeumi szakembereknek, hogy végiggondolhassák, miként ,,maradhat élő évtizedünkben is a művészetnek ez a társadalomjobbító utópiája”. Most a közönség láthatja, megítélheti az így begyűjtött kortársi műveket. ítéletével segítheti, befolyásolhatja a szakemberek, a hivatalok gondolkodását. Ez a kiállítással szembeni elvárás. Ez a „Helyzet”. (bm) Könyvszemle Csengey Dénes: ...és mi most itt vagyunk’ Örvendetes, hogy nagy vállalkozó kedv mutatkozik a fiatalokban is mélyfúrásokkal, a leletek gyűjtésével és értelmezésével feltárni a valóságot. Ha egyáltalán ad valami reményt, biztosítékot arra, hogy a társadalom úrrá lehet az önismerethiányából adódó zavarokon, akkor az éppen ez az intellektuális erő. készség, amely szinte mohón érteni akarja azt a világot, amelyben élnie adatott. S ezzel máris Csengey Dénes izgalmas tanulmányának lényegéhez jutottunk, egyszersmind meg is cáfoltuk annak keserű, kissé defetista végkövetkeztetését. Miről szól a fiatal író kétszáz oldalnyi esszéje? Tömören: a mai 30 és 40 közötti nemzedékről van szó, amely kiábrándulva ifjúkori eszményeiből és bálványaiból keserű józansággal néz körül a világban. Ez ugyanis Csengey Dénes végkövetkeztetése, miután áttekintette a kort, amelyben ez a nemzedék felnőtt (ötvenes évek), eszmélni kezdett (a „boldog” hatvanas évek). De micsoda eszményeket, bálványokat kínáltak a hatvanas évek? Természetesen a beat-et — válaszolja Csengey, amely sze- retet-tanával, a komformiz- mus elleni felületes (mert külsődleges) lázadásával (farmer, hosszú haj stb.) a közösség és valamiféle íor- radalmiság (másság) látszatát és élményét adta. Komolyan veszi a hatvanas évek látványos és hangos ifjúsági mozgalmait, dinamikus lüktetést imitáló helybenjárósát. A Cseh—Be- rernényi szövegekben találja meg, éri tetten ennek a keserves kiábrándulásnak a bizonyítékait, igazolását — visszamenően, is. Eközben nem csupán imponáló felkészültségről, finom beleérző és elemzőkészségröl tesz tanúbizonyságot, de valóban ki is mond (Hankiss Elemér, Losonczi Ágnes stb. után is) néhány következtetést társadalmunk elmúlt évtizedéről, mozgásáról (illetve annak hiányairól). Csengey is aggodalommal ír: az értékek válságáról, devalvációjáról, a megtartó közösségek hiányáról, a személyiségek felmorzsolódásáról. a társadalom atomizálódásáról, egyfajta kiüresedéséről és tétovaságról, amely vagy a konformizmusba vagy épp ellenkezően, az önpusztító devianciákba menekül. Jól látja — és elemzi — ezek okait Újat éppen Cseh Tamásnak 'és Bereményi Gézának, mint jelenségnek, valamint dalszövegeik elemzésével hoz. Ezekben kamatoztatja filoszfelkészültségét, problémaérzékenységét. A kérdés az, hogy — ezek a szövegek el- birnak-c ekkora elemző apparátust? Magyarán: az a folyamat, amely lezajlott (lezajlik) nálunk a hatvanas-hetvenes években, valóban annyira egyértelmű-e, s valóban a Cseh—Bereményi- dalok fejezik ki adekválan? A válaszunk legfeljebb a megengedő is lehet, ha arra gondolunk, hogy ezek az értékek — ideológiáik, válság, elbizonytalanodás, amelyek érzékien jelennek meg Cseh Tamás gitárkíséretével, ma világjelenségek, s mint jelenségek, korántsem újak! Azért fontos ezt tudni (azért is jegyzem meg), mert akkor ama bizonyos „megoldást”, „a kivezető utat” (ezek is lejáratott kifejezések) is máshol, másképp kell keresni. Furcsamód nagyon is jól tudják ezt Bereményiék is. Ki is mondják: „Ennek vége, értitek?” — mármint a dalnak. űalolgatásnak. Ám az éiet megy tovább, de hogy merre? Arra nem tudnak a szerzők válaszolni, S nem is a szelíd gitárpengetéssel kísért dalokban kell keresni. Ilorpácsi Sándor
