Észak-Magyarország, 1984. február (40. évfolyam, 26-50. szám)
1984-02-23 / 45. szám
ESZAK-MAGYARORSZAG 4 1984. február 23., csütörtök Nézőtéri meditáció Szex, vámpír, katona Egjr kocka Woody Allen Amit tudni akarsz a szexről... cimü film. jéböl: a bárányba szerelmes orvos (Gene Wilder}. A hét új bemutatói között minden bizonnyal a legnagyobb érdeklődést Woody Allen amerikai szi- nész-íorgatókönyviró-ren- dező új filmje fogja kiváltani. Ez az előlegezett bizalom két forrásból táplálkozik. Az utóbbi években Woody Allen neve általában garanciát nyújt a filmjei minőségét illetően, az amerikai kisembert megszemélyesítő figurája, a mindig kisemmizett, póruljárt emberek mellé odaállása, sajátos humora sokakat tett rajongójává, nemritkán kri- tíkátlan hívévé. Ha most ehhez az előlegezett kritikát- lan bizalomhoz hozzávesz- szük filmjének teljes címét, amely úgy hangzik: Amit tudni akarasz a szexről (de sose merted megkérdezni), úgy az érdeklődés felfokozódása indokolt. Más kérdés, miként elégül ki a várakozás. Nézem hosszú című filmjét, s azon töprengek: vajon a szexuális aberrció, a nemi eltévelyedések, perverzitások önmagukban szórakoztatók lehetnek-e? Önmagukban biztosan nem azok, legalábbis egészséges ösztönéletű emberek számára nem lehetnek azok, hanem viszolyogtatók, és Woody Allen megfogalmazásában sem nyújtanak maradéktalanul művészi élményt, vagy akár csak egyszerű másfél órás szórakozást sem. E film dr. David Rauben Amerikában igen népszerű műve nyomán született, és ebben Woody Allen hét, egymástól független fejezetben mutatja be a testi szerelem különcségeit, eiferdüléseit, egyebeket. A legtöbbjében ő játssza a főszerepet is. Sajátos ízlésvilág kell hozzá, hogy ezeket az eseteket viszolygás nélkül nézhessük. Még az első, amely a középkor végén játszódik, valamiféle reneszánsz anekdotának elfogadható, de mór a következőnél, amelyben egy birkapásztor a bárányába szerelmes és azt az orvosa szereti el tőle, már-már megmozdulnak a nézők gyomoridegei. És így a többinél is, amelyben mindinkább eltűnik a humor, és mindinkább előtérbe kerül az extremitás, s ha egyes váratlan fordulatoknál fel is morajlik valamiféle derű a nézőtéren, egészében ez a film nem sorolható Woody Allen más alkotásai mellé, sokkal inkább érződik valamiféle meghökkentve szórakoztatni akaró és sajátos igényekre hatni kívánó filmkészítménynek. Természetesen csak tizenhat éven felülieknek kínálják a mozik. Nem ok nélkül. Felnőtt ember gyomra is nehezen veszi be. * Ha a fentiek szerint Woody Allen okozott csalódást az amerikai filmben, úgy a hét másik új filmjében, a Vámpír négy keréken című, Ju- raj Herz rendezte csehszlovák filmben, Jiri Menzelben csalódhatunk. Elsősorban abban, hogy ez a kitűnő cseh színész, akit majd egy hét múlva egy új magyar film főszerepének ragyogó alakítójaként láthatunk, és akit színészként és rendezőként is eddig csak tisztelettel fogadhattunk, miként vállalhatott főszerepet egy ilyen lehetetlen, a fantasztikum határán mozgó, de annak semmiképpen sem tekinthető munkában. A Vámpír négy keleken Csehszlovákiában játszódik, s ottani autóversenyeken részt vesz egy külföldi vállalkozás, a Ferat-cég is, mégpedig egy nagyon sajátos építésű kocsival. E kocsi maga a vámpír. Ez ugyanis benzin helyett embervérrel működik és a gázpedálon keresztül nyeri a vezető lábából a vért. Ez persze rendkívül sok rejtéllyel, bonyodalommal jár, sőt halálesettel is, a vége is meglehetősen tragikus. Ezt a roppant kusza, a relitástól elszakadó, ám a fantasztikumot még el nem érő mesét Menzel a mentő- szolgálat orvosaként asszisztálja végig. Helyenként borzongató, egészében mégis unalmas film. * E héten kerül a miskolci premienmozikba a Futásod véget ér című NDK film, amelynek országos bemutatója az előző héten volt és a megyében ismét vetítették. Ebben 1945 októberében Varsóban egy fiatal német katonában felismerni vélik a civilek egykori megkínzói- kat. Arról szól a film, hogy ez a fiatal katona a letartóztatásban — elsősorban német foglyok részéről — milyen inzultusoknak van kitéve mindaddig, amíg a vizsgálat során ki nem derül, hogy valakivel összetévesztették, nem ő vett részt a lublini tömeggyilk osságban. Ám megértendök a lengyelek és a lengyel hatóságok is, akik sokmilliós véráldozat után 1945-ben még nehezen tudtak disz- tingválni a letiprásukban részt vett német katonák között. Ezért is mondhatják joggal neki szabadon bocsátásakor: ne várja, hogy bocsánatot kérjenek tőle. E filmet Frank Beyer rendezte. (bencdek) Székely András kötete Az óikon Kelet művészété címmel adta közre Székely András kötetét a Képzőművészeti Kiadó. A közel-keleti népek kultúrájának első nagy korszakát, a mezopotóimai, egyiptomi, kopt műrészeinek a kezdetektől az iszlám kultúra térnyeréséig terjedő korát ismerteti meg a Képzőművészeti Zsebkönyvtár jonozatban megjeleni mfi. Lenkey Zoltán emlékkiállítása Madarak, csikók, tenger A megnyitó résztvevőinek B. Supka Magdolna szólt Lenkey Zoltán művészetéről. A művésztárs, a barát Kondor Béla két verse ölelte körül — Kulcsár Imre tolmácsolásában — B. Supka Magdolna művészettörténész személyes vallomássá nemesedett megnyitó beszédét a Miskolci Galériában, Lenkey Zoltán grafikusművész emlékkiállításán. Akik eljöttek tegnap este — s több százan voltunk — ismertük, szerettük, tiszteltük. Váratlan halála alig tíz hónalja — megmagyarázhatatlan döbbenet. Negyvenhét éves volt — csak negyedszázad alkotóéve volt, hogy valami jelet hagyjon maga után. A jel — az életmű, mely e méreteiben is nagyszabású kiállításon sem lehet teljesen jelen. És oly közeli még, hogy ezek a művek „már a rendíthetetlen véglegesség alakjában élnek közöttünk”, hogy talán igazán fel sem tudjuk mérni veszteségünk súlyát. ..Kút. Mély kút a művészete” — mondta B. Supka Magdolna a megnyitó első szavaiként. „Képeinek csendje olyan iszonyatosan mély, hogy megzavarják a csosz- szanó lábak is, mint ahogyan a kút csendjét megtöri a belé ejtett kavics. A kimondhatatlant, a megfogha- tatlant, az érzékelhetetlent tudta a lapra tenni, s felmutatni. Életről és halálról beszélt a maga eszközeivel, s a legnagyobb drámába is belelopott egy kis komédiát.” A művészettörténész képekről beszélt. A „Porond” vértbe öltözött bohócáról. aki nem más, mint Don Quijote, kedvenc Rosinanté- jával, s akit abroncsként szorít körül a sátor ponyvája, s e gyűrűből, a sátor- ponyva résén legfeljebb egy artista suhanhat ki. A suhanás. a kiszabadulás ígéretét hordja magában a kisesikó, s az imádott tengerből teret robbantóan felfelé szárnyaló madár. „Lenkey tudott valamit, ami az iskolában nem tanulható. mert hem tanítható. ... A művészetei az elviselhető, értelmes emberi lét harci eszközének tartotta. Nehéz, gyakran gyötrelmekkel járó, s néha reménytelennek tűnő küldetésnek... Szintézist kereső, szintézist teremtő törekvés volt nz eszménye. Művei szenvede- lyes hiteinek és kétségeinek kohéziójában fogantak.” E vallomás a barát-művésztárs Feledy Gyulától való. Abból a néhány sorból, amit a kiállítás katalógusának előszavában írt. Szívből, de nem elíogódottan. Emlékkiállítás idézi Lenkey Zoltánt. A leltár itt. a Miskolci Galériában: 134 nyomat, 109 rajz, 42 egyéb munka — pasztellképek, döntően. A család, a vállalatok, intézmények, barátok, műgyűjtők tették lehetővé, hogy a tulajdonukban levő Lenkey-munkákból úgy álljon előttünk az alkotó, amilyennek életében legfeljebb sejtettük, ahogyan igazán csak részeiben véltük, hogy ismerjük. S amilyennek most már véglegesen is tudni fogjuk, mert megmásíthatatlan, változtathatatlan. Az emlékkiállítás március 25-ig tart nyitva. (es. a.) Kós Károlyra emlékeztek Gyakran hangzik el az aggódó szó, hogy a nagy alkotók születésének centenáriuma csupán kampányemlékezést szül, és az évforduló körüli rendezvény- túltengéseket a néma feledés, a figyelem nélküli hallgatás követi. Másik gyakran hallott vélemény, hogy eljárt az idő a hagyományos irodalmi színpadi forma fölött, a statikus előadásmód nem készteti aktív befogadásra a hallgatóságot. E két vélemény megcáfolásának lehettünk tanúi a minap a budapesti Forrás kör Kós Károlyra emlékező bemutatkozásán, melyet a miskolci műszaki egyetemen tartottak. Tavaly decemberben emlékeztek meg országunkban az erdélyi polihisztorról : az építész-író-poli- kus-nyomdász-tanár ember A kamarazenei estek nem tartoznak a leglátogatottabb koncerttípusok közé, a hallgatóság olykor zsúfolásig megtölti a koncerttermet, máskor — ez a jellemzőbb — szolid létszámmal jelzi érdeklődését, s nem ritka az üresen ásítozó nézőtér sem. A koncertrendező szakemberek véleménye szerint is ez a legrapszodikusabb rendezvényforma, néhány extrém esettől eltekintve, kiszámíthatatlan, hogy akár- a legrangosabb zeneszerzőkre, előadóművészekre mikor és mennyien kíváncsiak. Ehhez képest imponálóan megtelt a miskolci Bartók-terem február 8-án; J. S. Bach- és Beethoven-művek szerepeltek műsoron. A Musicali sches Opfer c-moJl triószonátáját Tózsér Dániel, Kiss Ernő. Iván Klára és Gladics Sarolta adta elő rendkívül koncentrált. a részletek analitikus felvillantását is vállaló megformálásban. A program középső blokkjának vendégszólistája Tréfás György volt, aki a Bach- művek (a Magnificat és a Máté passió egy-egy részletének) interpretálásával némi csalódást okozott, igazán a Beethoven-dalok után, a Fidelio Rocco-áriájában talált magára. A zongorakíséretet Pazar István megbízható játéka szolgáltatta. A koncert befejezéseként Beekbovx» e-moil »ooőesnéváltozalos, a kor maradék humanizmusát megmenteni akaró és azért tenni is tudós cselekvést mindig vállaló nagy öregről. A nagyszámú közönség előtt Pomogáts Béla irodalomtörténész idézte Móricz Zsigmond. Tamási Áron barátját, sorstársát, emlékezve egy olyan korra, amikor az alkotó-, teremtőerőt ezer szállal kötötték gúzsba. Az emlékezés ünneplésre invitálta a közönséget és az ünnep megszületett. Nem harsonás, csinnadrattás, girlandos hejehuja volt ez az est, hanem egy szépen, okosan, átgondoltan építkező két óra, melyben nemzeti létünk és tudatunk számos korhadásnak indult eleme telítődött meg hittel és magatartást formáló új vérlökéssel. gyesűt hallhattuk *z Űj Miskolci Vonósnégyes tolmácsolásában, s e mű előadásában talán a kvartett eddigi legéretebb produkcióját fedezhettük fel. Az első hegedűt játszó Kiss Ernő bátran és hatásosan irányított, N. Füzes Mária hegedű- és Nagy László brácsaszólama — megtartva a szükséges önállóságot — kellő alkalmazkodóképességgel illeszkedett a dinamikailag is gazdag hangzásképbe, melyet — a harmóniai és ritmikai statikusság jegyében — Iván Klára csellójátéka tett teljessé. Február 14-én csupa vendégművészt köszönthettünk a Miskolci Nemzeti Színházban: a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát a fiatal szovjet dirigens, Va- szilij Szinajszkij vezényelte. Nagy reményekkel vártuk az első műsorszámot, Dvorak h-moll gordonkaversenyét, melynek szólóját Onczay Csaba tolmácsolta. Az első tétel során úgy tűnt, reményeink aligha válnak valóra, lévén a szólista és a dirigens annyira különbözőképpen értelmezte a művet, hogy kérdésessé vált, vajon Ady Endre, Dsida Jenő, Méliusz József, Móricz Zsigmond, Molter Károly sorai hozták megfogható közel» ségbe mindazt, amit Kós Károly jelentett, a századelő megújuló építészetét, a kisebbségbe került magyar nemzetiségek emberi, politikai küzdelmeit, Sztána, Kalotaszeg világát, azt az elképzelést, melyben békésen elfértek az együttélő népek, a tisztességes, egymást segítő munka, a közös történelmi múlt és sokszínű kultúra tiszteletben tartósával. Kelet-európai türelem és tolerancia vezette Kost 93 even át, és gz a cél ma is időszerű, kívánatos. Erre való készséget mulatott az emlékezés és erre irányuló gondolkodást tükrözött a találkozó végén kialakult beszélgetés is. (Szendrei) mi kent jutnak közös nevezőre. De már a második tételben lényeges változások következtek, Szinajszkij kellő toleranciával igazította Onczay elképzeléseihez a zenekart, a harmadik tétel pedig minden szempontból bravúrosan jól sikerült. (Ráadásként Onczay Csaba Szulhan Cincadze, grúz zeneszerző Csonguri című kompozícióját játszotta.) Két Wagner-mű, A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya, a Siegfried rajnai útja következett, s e két zenekari részlet mór előrevetítette a befejezésül előadott R. Strauss-kompozíció, a Till Euienspiegel sikerét. A hanglemezek tökéletes interpretációihoz „csiszolódott” fülnek is megrendítő élményt nyújtott Strauss szimfonikus költeményének ez az élő előadása. Véletlen egybeesés: február 20-án ismét egy csellóversennyel kezdődött a program. Ezúttal Sosztakovics I. gordonkaversenyét ismerhettük meg a bolgár Ven- cseszlav Nilcolov előadásában. A rendkívül nehéz technikai feladatokkal dúsított szólót elismerésre méltó ma- gabiztosssággal és muzikaLiOrszágos Éiiátna- hieiále A KISZ Központi Bizottsága és a Diósgyőri Vasas Művelődési Központ meghirdeti az V. országos diapo- ráma-biennálét. A versenyre két kategóriában lehet nevezni. Az elsőben a témaválasztás kötetlen, a másodikba a rendezők olyan műsorokat várnak, amely bemutatja az ember és környezete kapcsolatát, a természetformálás eredményeit, gondjait. Egy szerző legfeljebb három programmal nevezhet, olyan — maximum tízperces — műsorokkal, amelyek még nem szerepeltek az eddigi biennálékon. A jelentkezés határideje március 15., a nevezési lap a Diósgyőri Vasas Művelődési Központtól (3532 Miskolc, Marx Károly utca 36.) igényelhető. lássál keltette életre a fiatal művész, s azok, akik mindkét hangversenyen ott voltak, szerencsésnek vallhatják magukat, hiszen ritkán adódik rá lehetőség, hogy egy héten belül két ilyen kitűnő » gordonkást hallhassunk. (Egyébként Ni- kolov is a Cincadze-művel köszönte meg a szűnni nem akaró tapsot, majd Prokoí- jev Indulóját játszotta búcsúzóul.) Szünet után Rimszkij- Korszakov Seherezade című szimfonikus szvitjét mutatta be a Miskolci Szimfonikus Zenekar Reinhard KiesslinO (NDK) irányításával. Sajnálatos. hogy Kiessling értelmezése több szentimentaliz- must tartalmazott, mint amennyit kockázat nélkül a gyakorlatban is hitelessé tudott tenni. A túláradó ér- zelmességnek ugyanis a kompozíció egésze vallotta kárát, formailag labilissá, tartalmilag pedig terjengőssé vált az interpretáció. Ennek ellenére sok értékes részlettel szembesülhetett a közönség, s N. Füzes Mária hegedűszólója melleit feltétlenül meg kell említeni a rézfúvós szólam tiszta, biztos játékát, amely azért is figyelemre méltó, hiszen ez -I játékkészség az elmúlt néhány év során, egy tudatos fejlődés eredményeként érte el mostani színvonalát. I). Szabó Ed« Hangversen