Észak-Magyarország, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-28 / 23. szám

£ ÉSZAK-MÄGYÄSORSZÄG 8

1984 január 28„ szemBaf

r

Egy ilyen cseréptányér jó! odaférne a Mis. kolerái vihető-vehető emléktárgyakat kínáló polcokra. Még akkor is, ha itt az eredeti közmondást - „Pislog, mint a miskolezi kocsonya” - egy kicsit „felhígították” a feliratban.

(Fényképezte: Kulcsár Géza)

Csak pislogunk néha...

A telekhez éppúgy hozzátartozik a koJ

esomya, mint a hideg, meg a hó. Falusi illetőségemnek, meg miskolci barátaimnak köszönhetően, finom sertéskocsonya többször is jutott az asztalra, mikor, hol jártam éppen. És vendéglátó helyeken is — bár csak étlapon — felfedeztem. Igaz, Miskolc már le nem mossa magáról a ! „kocsonyahírt”.

Nem is szégyelleni való az, inkább emlegethetjük a beszélgetések közben jó adomaként. Persze „újszülöttek” mindig vannak, k talán nem is érdektelen feleleveníteni az eredeti történést, hiszen a miskolci közmondások közül országosan is ismertté vált a „Pislog, mint a miskolezi kocsonya”, melynek keletkezési ideje bir zonytalan, s állítólag megtörtént esetből ered — ahogyan azt dr. Szendrei János

I

Miskolcz város története 1800—1910 című munkájából megtudjuk.

Az „állítólagos” történeteknek az a varázsuk, hogy történhettek így is — meg amúgy is. A mi témánk hiteles leírása mindenesetre ez: „A vasúti forgalom megnyitása előtti időkben a Gömör-vidék és Budapest közötti felső magyarországi kereskedelmet többnyire gömöri fuvarosok,

úgynevezett "furmányosok« közvetítették. Miskolcz városa ezeknek közbeeső állomása volt. Itt rendesen a Szentpéteri kapuban levő »Szarvas«, »Törökfő« és a •■•■Magyar huszár« czímű kisebb vendégfogadókban szállottak meg éjszakára.

Egy felsö-gömöri tót furmányos is a "Magyar huszár«-ba tért be napszálltakor. Vacsorát kért a korcsmárosnétól, még pedig kocsonyát. Az asszonyka, kit a nép fantáziája bizonyos, szemmel látható tekinteteknél fogva »Potyka Kati« becéző névvel ruházott fel, mindjárt sarkon fordult és a ház alatti sötét pinezéböl felhozott egy tányérral. A tót atyafi takaros étvággyal neki lát a vacsorának és először is a tányér közepéből kikandikáló húst akarja konzumálni.

De egyszerre csak ijedten ejti el a villáját és így kiált fel:

— Jáj, jáj kresmárosní, anak a kocsonyának szeme izs van, sag úgy hunyorga- iya felírni

Potyka Kati asszony odabdkázott és el- hülve konstatálta, hogy igazat szőtt a

vendég.

Egy izmos termetű béka, mely majdnem derékig a kocsonyába volt fagyva, esdeklő pillantásokat vetett feléjük a szabadításért.

— No, ennek pechje volt! — mondd a Kati flegmatikusán és a tűzhelynél kiengesztelte a fagyos jószágot, mely ezután ismét jól érezte magát »a körülményekhez képest«.’’

Békát hál’ iateMmeifc azóta sem láttak miskolci kocsonyában, de hát eltűntek az efféle „adomacsíráztató” vendégfogadók, korcsmák is a városból. Bár, mostanában lehet, vállalkozni ...

Valami azért maradt, megmaradt a régi „kocsonyaügyből” is. A Herman Ottó Múzeumban fellelhető például a képünkön látható cseréptányér: az írott szöveggel emlékeztetve a valahai történetre: a mélyedésaljon „odapingálva” az illő meg nem illő kocsonyatartozékokat. Vagyis nem csupán a szájak és fülek révén őrződött ez az „emlék”; tárgyiasulva is mutatja magát a mának.-jövőnek. Éppen ez a „mutatja magát”-gcnndolat incselkedett a képzelettel: mi lenne — ha?...

Ha mondjuk az „országosan is ismertté vált közmondás” kilépne az emlékezetből és az őrzőhelyről; mondjuk képeslapra lehetne vinni — vagy jószemű, jókezű fazekas a múzeumban meglevő cserépedényről mintát venne és sokszorosítaná?! Természetesen nem „elbóvlizva” az egészet. Múzeumi ismerősöm váltig állítja, érdemes lenne, s még található volna más emlék is valamilyen formájú megőrzésre és továbbadásra.

Hiszen a szebb időkhöz úgy hozzátartozik a kimozdító-bizsergelő vándorlás, mint a képeslapok és emléktárgyak vásárlása. Miskolcra is ezrek és ezrek érkeznek.

Talán a választékbővítést el lehetne kezdeni azzal a bizonyos „kocsonyás- emlékkel” is. Meg jó válogatású folytatással. S akkor nem kellene annyit pislognunk — az idelátogatók érdeklődésének fókuszában

'**— Wénagjr József

I

I

I

I *

Ourkö Gábor rajza.

KranMOMBM«». \ —rvnmmw—mga»*—mihim'wi—wj

CSEH KÁROLY:

Z. K.-nak

Zajra ébredsz egy virradat táján - Fagolyóként gördül a téli hold s elüti a csillagok bábuit sorra fenn a hűvös kuglipólyán

Bújsz az ablak jégbokra mögött mint a gyermek ha félve nézte volt: kocsmaudvar poros édenében a felnőtt mind játéknak gyürkózött

Gallyat tör le lélegzeted. S látod: önmagától gurul mór a hold Lendülő kezükből messze szállott

Csattogása az érdes golyónak vísszobaagzfk éteri magasból S égi pályán pora száll a hónok

FECSKE CSABA:

Amit lehet

Ahogy tebenned annyi figura fölsejlő körvonalai, úgy mindenben valami más is, valami, amit megérteni nem, de élni hagyni, elpusztítani, lehet

ERDEI SÁNDOR:

Évszakok

tavasz —

szellőszelíd vadvirág-mosoly . nyár —

tündér-fogsorú rózsa kert-nevelés ősz —

hervadó hajú barna bánat tél —

fehér havazású fekete sírás

A technológián mindenki azt gondolta, hogy valami magas, fő-főhatósági beosztása lehetett a pasasnak, mert alkalmanként, ha megfeledkezett magáról, kibukott belőle egy-egy éles, parancsoló hangsúly — „kilógott a lószerszám”, ahogy Bogdán Pista mondaná. Ilyenkor kidütlesztette a hasát, és úgy nézett ránk, hogy az embernek teleszaladt a tüdeje levegővel, mielőtt visszavághatott volna. Ez attól a bárgyú ijedelemtől van, amit már az iskolában megtanultunk. Tudjuk, hogyan beszél, aki felül van és hogyan, aki alul. Aztán persze észbe kapott az Isten barma, po- cakoskám, és barátságot mímelve vigyorogni kezdett. De már későn.

Kreáltak neki egy falstátust. Az volt a feladata, hogy a főmérnöki megbeszélések után a terveket ellenőrizze — végrehajtottuk-e rajtuk a kért. módosításokat? Amit eddig hárman ellenőriztek.

— Elvették tőle az író- asztalocskáját — fejtegette Bogdán —, és idenyomták nekünk a régi fizetésével együtt nierő jóságból: majd csak kihúzza itt a nyugdíjig. Ki tudja, milyen érdemei vannak?

A főnökök nem mutatták be az osztálynak, nem vitték körbe, mint az új munkatársakat szokás. Csak a főmérnök jegyezte me&

amikor Kara Jancsi elkapta a folyosón, és rákérdezett: minek kellett ez a púp a hátunkra?

— Mányoki elvtársra szükség van. Egy tervet sohasem lehet eléggé ellenőrizni; Valamelyik nap is észrevette, hogy az egyik méret hibás. Rossz hélyre tettétek a tizedesvesszőt Mányoki tehát járkált az asztalok közölt és azt mondta: neki adjuk oda a rajzokat, ha elkészülnek. Pocakját hozzányomta a rajztáblához, és az ujjával a tervekre meg a mellünk felé bökdösött. Kezdetben csak morogtunk, ha ott téblábolt „Még nincs kész! — vetetr tűk oda. — Majd szólok, ha viheti”. Később azonban már egy-egy káromkodás is felröppent, amikor megjelent az ajtóban, hallhatta, ha nem volt süket. De csak vigyorgott. Mint a kutya, ha a gazda kirúg felé és a bolond állatja azt hiszi: csak játék.

Az ember ül egész nap abban a rohadt melegben a rajzasztala felett, egyik cigarettáról a másikra gyújt, egyik rajzát a másik után szúrják le a főnökei; már utálja a többieket is, a szagukat, a hülye szokásaikat, az unalmas beköpései- ket, és akkpr jön egy ilyen elefánt, aki többet keres, mint te, és olyan felesleges, mint őserdőben a .gyeptégla.

Kara tkeft ki eflene először szemtől szemben. Harminc éve dolgozott a szakmában, volt már főmérnök Is, az egyik építőipari vállalatnál, csak valami nőügy miatt menesztették.

— Nem látja, hogy za- wsr? — mordult ' rá. —

Nógrádi Gábor:

Vagy magát hátramozcfitó- nak tették ide?

.Erre persze mindenki felnézett. Mányokdt figyeltük, aki heherészni kezdett és úgy körözött a mutatóujjával, mintha kerekeoske gombocskát játszana a levegőben. A szemöldöke külső szélén egy izzadtság- csepp elindult lefelé.

— Azt hiszem, tegező- dünk — mondta az ipse és körülnézett. — Persze, még nem hoztam belépőt. Mii- szokás itt? Konyakot? Vagy pezsgőt? Választhatnak az urak! Tessék!

És meglendítette a karját, mint aki táncra kéri a túnaníUBt. A verejtékcsepp

beesurrant az ajkai közé- Lenyalta.

— Holnap lesz a napja! — emelgette a' szemöldökét, de csak néztük mozdulatlanul. Aztán Kara az asztala fölé hajolt és dolgoztunk tovább mi is.

Amikor a hólyag kiment,

igazat adtunk Karának: itt volt az ideje, hogy valaki helyre legye ezt az embert. Csak Mártika, a műszaki rajzolónk támadt ránk azzal, hogy vadállatok vagyunk. „Ez a pasas nem tehet róla, hogy éppen ide lették — kiabálta —, nem látják, hogy szenved?” De látjuk. És akkor mi van? Nekünk kötelező mindent megérteni és elviselni, miközben minket senkii sem ért meg?

Ilyenek a nők.

Másnap reggel, még fel sem vettük a köpenyünket, Mányoki beállított egy üveg cseresznyepálinkával.

— Hált akkor itt az ideje — mondta fénylő arccal, és lecsavarta a kupakot. — Kérem a pohurakat!

Megint az éles hangsúly! összenéztünk. Ez a pasas nem normális. Mit erőszakoskodik?

— Kocsival vagyok — mondta Kara és hátrament a rajzasztalához. Mártika előszedett a szekrényből néhány kávéspoharat.

— Köszönjük, nagyon kedves — rakosgatta ki az asztalra, de akkor már csak Bogdán volt ott meg ő. Bogdán, aki sohasem tudott lemondani a potyáról. Ügy tűnt, Mányokit nem lehet zavarba hozni.

— Éppen ma kellett kocsival jönni ? — Felénk bökött. — No, nem búj. Az itóka itt lesz holnap is. És ha megengeditek az idősebb jogán: szervusztok. Kezit- csókolom Mártika!

Akik közelebb álltak, morogtak valamit. Szerencsére én az ablaknál dolgozom, hallgathattam nyugodtan. Aztán csend lett. Bogdán is a nelyére ment. Mártika meg kivitte a három poharat elmosogatni.

A pasas még vigyorgott néhány pillanatig, körbenézett, hátha valaki visszapillant, aztán kioldalgott.

Ettől kezdve ritkán láttuk, s ha néha beóvakodott, egyre görcsösebben vigyorgott. Vizes volt az arca, verítékes, elég kellemetlen látvány.

Végül már be sem jött. Ha valakitől el akarta kérni a rajzát, üzent, vagy

megpróbálta a delikvenst elkapni a folyosón, mintha csak véletlenül találkoznának. Ügyhogy kialakult egy » gyakorlat: ha valaki, a büféből vagy a vécéről visz- szatérve azt mondta, hogy légiveszély, akkor egy ideig nem mentünk ki, mert tudtuk, hogy a hólyag a folyosón bóklászik.

Már vagy öt hónapja élt a nyak un kon (talán hat? senki sem számolta), amikor egy hétfő délelőtt a folyosóról kiáltozás hallatszott. hogy a Mányoki a vécében, vagy micsoda. Kirohantunk. Ott találtuk a szerencsétlent a vizelde csészéje mellett, a földön. Persze valahol mindig csorog a víz. a feje egy tócsában volt. és alig lehetett megismerni, úgy eltorzult az arca. Igaz. mi mindig csak vigyorogni láttuk.

Még hallottuk a mentősök szirénáját, amikor Mártika zokogva a rajztáblájára. dőlt. „Gyilkosok! — kiáltozta. — Gyilkosok!”

— Nono! — emelte fel a kezét Bogdán. — Lassan, asszonykám! Csak véletlen, hogy nem mi fekszünk ott! Tetszik tudni? — Miután pedig húzott a cseresznyés- üvegből, hozzátette: — Mi legfeljebb ítélet végrehajtók voltunk. Azokkal tessék kiabálni, akik az ítéletet hozták.

Mindig csodáltam ezt n Bogdán Pistát: mik nem jutnak az eszébe?!

awiiwanwwiT.Mwrmii mm

Mányoki halála

mmmi«mas«®®»* ammmRs