Észak-Magyarország, 1984. január (40. évfolyam, 1-25. szám)

1984-01-21 / 17. szám

1984. Január 21., siómbat

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 7

Durkó Gábor rajza

Erss Attrta MrjM

Azzal kezdem, hogy tudom: a téma lerágott csont. Ilyenkor új év táján, az új naptárak megjelenése ideién nincs lap, amely szóvá oe tenné a naptárak höl- gyikéit. Nekem is volt egy Uyen naptáram (Szabadkáról kaptam), amelyen egy kemény tekintetű szerb (!) leányzó mutatta meg „mindenét”. Addig-addig mutogattam férfitársaimnak, míg egy — óvatlan pillanatban? — elefelejtettélc visszaadni. Mégsem emiatt vagyok rosszkedvű. A minap az egyik trafikban (ne tessenek keresni, mindegy melyikben) arra lettem figyelmes, hogy 8—10 éves kissrácok komolykodó szakértelemmel gusztálták a „kollekciót”. Természetesen naptárakról van szó — ár 4 forint darabonként —, amelyeknek a hátlapján (mert kit érdekel az „első” lap, amely az idő múlását jelzi?) ama hölgyek láthatók rafinált pózban és rafinált negyed-félöllözötl- ségben. Mert a meztelenség már nem az igazi. Már nem tudom melyik afrikai útleírásban olvastam, hogy ezen á napsütötte (africus latinul napsütöttet jélent) (öld részen a hölgyek egész nap meztelenül dolgoznak, de este, amikor eljön a szerelem ideje, felöltöznek. Stólát, fátylat, lepedőt, mit kerítenek maguk köré — bölcsen tudván, hogy a félig öUözöttség sókkal evotiku- sabban hat balga férfitársainkra, mint a pőre meztelenség. Nos, ezeket az alig öltözött hölgyeket — két dimenzióban — gusztálták és vásárolták a kisfiúk, darabját 4 forintért. Javasoltam, hogy vegyenek inkább Fruttit, vagy egy kisautót ezért a pénzért,, de pedagógiai buzgalmam hatástalan maradt, s a trafikos szigorú tekintetét látva, ijedten kihátráltam a boltból. Elvégre milyen jogon rontom én az üzletét? Nincs ebben semmi törvénytelen és rendhagyó, hisz — a naptársae- w>n idején — arz állami pa- pirkereskedé* kirakatát 1«

ezek a hölgyek dekorálták ki. Meg aztán — szinte hallom — máris „kiharcoltam5* a prüdéria vádját azoktól, akik eddig elolvasták ezt a jegyzetet.

S én mégis rosszkedvű vagyok, mióta ezeket az ártatlan szemű kisfiúkat láttam. Eszembe jut a beszélgetés egyik jeles rendezőnkkel, aki elmondta, hogy a színpadon — íunkciótlanul! ■ — átvonuló meztelen statiszta hölgy csupán „hatáselem”. Ismervén korunk dolgozó leányait, asszonyait, azóta is töprengek, vajon mit Bzólna ehhez a nőtanács? Már régóta nem érik be — s milyen igazuk van! — a „hatáselem” szerepével! Sőt! Olykor mi kényszerülünk oppozícióba, védelmi állásúé. Naponta olvashatunk arról is, hogy Nyugaton a hölgyek ellentámadásba mentek át, tiltakozván a női báj, mint reklámelem alkalmazása ellen. Mi még — csupán közepesen fejlett ország lévén? — nem tartunk itt. Erről jut eszembe (lóugrásban gondolkodok?) a főutcán látott kirakat is. Igen, Michelangelóról és a Sixtusi kápolna mennyezeti képéről van szó. Ez a kép is — megrovóan — bejárta a magyar sajtót. A nyugati reklám ugyanis egy farmert helyezett Ádám és az Űr ujjhegyei közé. A Vatikán tiltakozott stb. Nos, a miskolci (cipőboll) kirakatban egy kideríthetetlen funkciójú papírlap lebeg a két neves ujjhegy között. Ha lehet, még ízléstelenebb, idétlenebb, mint a farmer. Zárhatnám valami „eszmei mondanivalóval” is ezt a jegyzetet. Néni teszem. Igaz, hogy csak közepesen fejlett ország vagyunk, de minden területen igyekszünk, fejlődünk. Csupán azt kérdem halkan: jó ez nekünk?.—

(horpöerä)

« szokáTIad is mái' háromnapos. Nehezedre megy mostanában a borotvál kötés?

— Neern! — makacskodík

*z öregember.

— De a permetezési: meg- Bróbálhatnánk. Mi ketten . ..

Az öregember elcsoszog, Piszmog, próbálkozik, de •semmi nem jön össze. Mintha az emberi tudat is segítségére lenne a megfakult dolgokban, mintha az összemosódni készülő tárgyak elveszítették volna eredeti formájukat....

— Add csak ide azt a rózsái i col, úgy látom, nem a te kezedbe való...

Az öregember int, hogy talán vízért fog menni.

— Reszketsz, öregem, és bizony elesel, ha a váUadra akarod venni a permetező- gépet. Add csak nekem, hiszen meg is tantorodtól. Üldögélj egy kicsit, ülj le, ha mondom.

Az öregember a fának támaszkodik. s mély zokogásba kezd. Egy megnevezhetetlen pillanatban még egyszer úrrá lesz rajta nagy terniész.ete. Rángatni kezeli magáról a ruhát, szakállát. haját tépi, és . megfeszült Vénemberi k i á 1 tozások k a 1

kergetné magát legszívesebben a halálba.

— Mit csinálsz te eszeveszett? Ajándék az élet... szerelem az élet! Mit tanultál te mellettem, miért éltél Velem hatvan éven keresztül, hát nézz rám! Itt vagyok én is, öregen és görbén. Süketen, semmit se hallok. Tedd le az.t az áramol! Képes lennél a jó gyerekeid et m eg h u rco 1 n i

azért, mert te öreg lettél? Mert nem engedelmeskednek az ujjaid, és már mindent elfelejtettünk?

Az öregember lassan elengedi gyermekei, unokái feketekávéd zsinórját, és megsemmisüiwe üt vissza helyére.

— Megnyomkodom a hátúid. A fejedet bedörzsölöm sósborszesszel. így ni. Jobb mái-? ... Na látod! Hét gyereket hoztam a világra. A gyerekeidet. Mindből ember lett. Ne gondolj te a halálra. A halál örök felejtés. Mennyit ápoltalak nagy betegségeidben ... Mennyiszer elsiratlalak katona korodban ... Hányszor átöleltelek. A fiammá fogadtalak, a lábadat mostam, a kezedet csókoltam. Mennyiszer megbántottalak, szereimet követeltem tőled, emlékszel? Mert én egészen akartalak. A gondolataidat, az érzéseidet, a sóhajtásodat, a bánatodat, te pedig szegénykém csak fogaűkoztál. ígérgettél, nem is tudtad mit, miért, talán most sem tudod. De az nem baj. Sokáig azt hittem, baj ... Még nem is olyan régen azt akartam tőled, úgy erezzél, mint én. öleli, ha én ölelni akarlak. Müven oktalan Is voltam. Igyál egy keveset. Jobban vagy?

Az öregember int: jobban van. ■

— Mégis inkább bedörzsölöm a szíved táját, akarod?

Az öregember int, hogy akarja.

Az öregasszony sósbor- sz.essz.el kezdi dörzsölni férje mellét

— Bizony, rossz feleséged voltam. Milyen durva voltam hozzád, ljónyszor a szemedre vetettem azt a ballépésedet, (ledig én is

sokat tanultam abból. Dehogyis voltunk mi hibásak. Túl fiatalon kezdtük, én folyttal a íellegekben jártam, úgy képzeltem a szerelmet, mint valami forró fojtogató érzést amitől meg. hal az ember. Te pedig egészen mást akartál..- De nyugodjál meg kedvesem, én voltam a hibás, én voltam az ábrándkergető, én voltam az. aki örökké küldtelek. De te nem akartál a szerelmünkben ünnepnapokat csinálni, kár, sajnálom most is... Mégiscsak elmegyek az orvosért.

— Ne... Beszélj csaki — markol az öregember a felesége hajába, ruhájába. — Be-szélj!

— Hozok egy korty konyakot.

Az öregember int. hogy ne hozzon semmit, inkább fogja meg a kezét.

— Hozom, persze, hogy hozom a konyakót — És már szalad is görbéd ten be a szobábá. onnan vissza. — Mi van veled? Fáj valamid?

Az öregember a fejére int, fájdalmas hátának a szék nyomása, nyöszörögve mondja ugyanazt: — Rosz- szul vagyok.

— Mondtál valamit ? Gyere, kapaszkodj belém, és dőlj a kanapéra. Ha elesel, nem tudlak fölemelni. Elszaladok orvosért... ,

— Maradj! — még meg akarja mondani az öregember. hogy nincs a közelben orvos, bár fontosabbat kellene mondania, de csak megcsókolja a felesége kezét. Az öregasszony felkiált:

— Adok egy aszpirint.. . Miért nem beszélsz? Nagyon mélyeket sóhajtasz, hallasz engem? Add a kezed, Ivadd fogjam. Ek a« életünk... Itt vagyok melletted ... Most már mindig melletted fogok lenni. .

Az öregasszony ahogy * rend előírja, lecsukta férje wiemét, és tovább beszel hozza:

— Ügy történt, ahogy akartad. Te elmentél, en ittmaradtam. Még meleg vagy ... Látod, nem kellett áramot nyelned, milyen szépen haltál meg .. . Kicsit még megsiratlak. Drágám! Drágám — ismételte meg a szót. és újra sírni kezdett. — Most el kell mennem a szomszédasszonyhoz, tudod, hogy segítsen felöltöztetni léged ... Azonnal visszajövök.

Az öregasszony egy bekötött fejű. nehézlépt ü. mo- solygó-siró öregasszonnyal jött vissza.

— Azt hiszem. Ilus, hogy az én apusom meghalt. Ugye meghalt?

— Meghalt.

— Odajött hozzám, és a.- mondta nekem, ö rosszul van. Mondom, feküdj le. apus. meri ha elesel, nem ludlak I 'emelni. Ö szegénykém lefeküdi, de előbb megcsókolta a kezem, és bocsánatot kért tőlem, és megköszönte az egész életünket. így történt. Akkor lefeküdt, én mondtam, hogy adok aszpirint, de ő csak azt felelte, nem kell már neki semmi. Neki már nem kell semmi. Hits. Nézd csak meg. csakugyan meghall? Nem hihetem, Hits!

Hogy egy halász jó szakács, az szinte természetes. Legalábbis halászlé tárgyában. De ki hallott már olyat, hogy egy szakács fözókanál helyett kutyogtatót vegyen a kezébe? Hiszen legfeljebb annyi közük lehet az ősi mesterséghez, hogy a vendég „ujja nyomán” megpróbálja a kiválasztott pontyot kihálózni a vendéglő akváriumából.

Erre mit hoz a véletlen: találkozást egy halász-szakáccsal. Mit. halásszal? Egy egész tó gazdájával. Réti Ferencnek hívják, s már ebből a két eltérő szakmából is kitűnik, hogy nem szokványos a fiatalember eddigi életútja. Felnevetett:

— A kezdet bizonyára nem. Még gyerek voltam, amikor anyámat egyszer hetekig az ágyához láncolta egy betegség. Apámmal ott álltunk a hegynyire szaporodó szennyes, mosatlan mellett, s bizony csak nézegettünk egymásra, mihez is kezdjünk. Anyám az ágyból sajnálkozott rajtunk, mi a kortyhából, szobából fölötte, s csak sütöttük magunknak egyre-másra a tojásokat, pedig már a szagától is undorodtunk. Ekkor jutott eszembe a „világmegváltó” gondolat, amit így harsogtam életre: — főzök én valamit az édesanyának! — Minden fájdalma ellenére úgy elkezdett kacagni, hogy a könny is kicsordult a szeméből. En természetesen megsértődtem, s már csak azért is nekiálltam zsírt olvasztani. Ezt már nem állta meg, mert elkezdte ontani a tanácsokat, s így főztem meg az első paprikás krumplimat. Apám bátran végigette, s így szép lassan rászokott a család. Később anyám mondta is-: a főz tjeimtől gyógyult meg. Bár én a szeméből egész mást olvastam ki, s a gyanúm is gyorsan bebizonyosodott, mert ahogy lábra tudott állni, kiszoktatott a konyhából.

Amikor a hír kiszivárgott, a fiúk, az úttörőőrs tagjai a demokrácia jegyében rábeszélték Ferit, hogy vállalja el a szakács tisztét. Tettlegességre alig került sor, mert ez a tizenkét fiú már az első kiránduláson tisztára nyalta a lábost — pardon, a bográcsot —, s így Feri bizony elindult a konyhába vezető úton.

Úttörő-olimpia, Sopron. Itt még a szakácsok is versenyeztek. Győz Feri: öltömmel s öreg-lebenccsel, a borjú-, a sertéspaprikások, pörköltek, gulyások előtt. A pályaválasztás már könnyen ment. Három év iskola Miskolcon, rövid ideig szakács- kodás a Polóniában. Utána haza. Miért?

— A miskolci srácok már eleve úgy jöttek az iskolába, hogy mindenkinek volt helye. A protekció. Ráadásul otthon voltak. Nem kellett a szállásért fizetniük, s felkeltették őket a szüleik, ha nem -ébredtek a vekker csengésére. Nem bírtam szufléval. Hazajöttem a pincébe segédmunkásnak, lemondva mindenről, igaz, ezerötszázzal többért!

Tehát a oénz.

Kissé gúnyosan visszamondta: — Igen. Tehát a pénz. Ráadásul kevesebbet, kellett dolgozni, s nem kellett bejárni. És ha őszinte vagyok, hozzátehetem, nem véletlenül alkalmazott a tsz: ha rendezvénye wilt, mindig én sikeredtem oda szakácsnak. Visszakérdezett: — Mondd. találkoztál már olyan emberrel, aki ha többet kapott, ott maradt a helyén ?

Mondtam, hogy igen. Ezen elgondolkodott.

— Megnősültem, s annyira szükségem voll pénzre, hogy nem igaz. És mit áldoztam fel érte? Azt a szakmát. amit kedvtelésből a mai napig is csinálok. Pedig már tógazda vagyok. Pedig kezdetben annyit értettem hozzá, mint kántor a harangontéshez,. És mégis el mertem vállalni.

— De miért?

— Mert nem nagy kunszt! Itt Hegyalján minden ember sokat ért a szőlőműveléshez, s egy keveset a vízhez, is. Hiszen itt kanyarog a Bodrog és a Tisza. Nem is beszélve a tavakról. Nos, abból indultam ki. hogy amire vállalkoztam, az nem valami hagy szakmai tudást igény- 1. lő technológia, nem vas- ’ öntés, nem esztergályozás, hanem a termeszei megfigyelése, a természet szere- tete. A mi tavunkat, a Ken- - gyeit sohasem fogják leha-j. Iászni. Arra nem alkalmas. Legfeljebb a horgászoknak . lesz a paradicsoma, s mint- ' egy mellékesen ellátja víz-: zel a közeli bőrgyárunkat.

(A birodalom egy elha- ; nyagolt, romos kastély mellett kezdődik, nem messze a tokaji úttól. Külső kerülete hat és fél kilométer hosz- jj szú, a számolgatások szerint f közel 800 ezer köbméter vi- I zet tartalmaz. Alakjáról { kapta a nevét. A térképe- j ken tényleg a kengyelhez lehet hasonlítani. Belvi/.tá- rozó, de á közeli csatornák vizével fel lehet tölteni. I avagy apasztani. A közel S0 hektáros tó gazdag halállományával tényleg a horga- 1 szók paradicsoma lehet, hi- i szén partjait kiparcelláz- v zák.) ■ •

— Itt fogtam első nagy halamat. Nem tudom ki tjedt meg jobban, a harcsa, a horgon, vagy én. mert a meglepetéstől ma jd eldob- tani a botot. Úgy ment, i mini a kilőtt torpedó, több 1 mint negyedórát küszköd-J lem vele, amíg megszaladtam. De mondanom sem kell. a mérlegelés után — hat és fél kilót nyomott — megnőtt a tekintélyem. És az nagyon fontos itt a horgászok között.

Ezek szerint a tógazda rangjához elég jó horgásznak lenni? Hunyorított:

— Jó is- volna. De bizony

falni kellett a szakkönyveket ahhoz, hogy értsek is a dolgomhoz. A Kengyel, hasonlóan a lefolyástalan területek állóvizeihez, köny-» nyen elniocsarasodhat. Ha túl sok a vízi növény, az nemcsak azzal a kárral iár, hogy csökken a tó felülete, hanem például azzal is. hogy forró nyári napokon a hínárok. moszatok lekötik a szabad oxigént. Ez pedig halpusztuláshoz vezet. És a lóban több millió forint értékű hal van. Vagyis már a telepítéseknél oda kell figyelni. mennvi amur-, busaivadékot vásároljunk, hiszen ezek a halak növényevők. |

Jellegzetes madárvilág is kezd kialakulni a Kengyelen. Már több nádirigó család fészkel üt. s a szárcsák, sirályok, vadkacsák után; niceielentok a szüi'keeémrk | is. Ezeknek a madarfd'nnk még ocv hasznuk van 'soh-i nem érleltem hegyen kerülnek néldául rablóhalak a tavunkba, hiszen (Íven falókat nem telepítettünk. Azután kiderült, a madarak hozzák át a Tiszából, s más tavakból az ikrákat a lábukon. És ez az egészben a legszebb, látni, irányítani, félteni ennek az örog tónak uz újjászületését.

— kármán —