Észak-Magyarország, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-06 / 263. szám

1983. november 6., vasárnap

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 11

Messzire tefein tervekkel

Parttalan állandóságával fog-»kör ül mindent a i>yu- aalom Kozák András szir- mabesenyoi portáján, megszűrve a lármás világ zajait, a kétségek mélységeit : ést.vaz örömök magasságait I isR Öregségére mire áhítozik legjobban az ember jóval «hetvenen fölül, minthogy | elkerüljék a betegségek és 1 sűrűn látogassák a gyerekei, unokái. A mindennapokhoz i szükségesek megteremnek a i kijaitben. Ilyenkorra már ve- j rc/qben, padláson van min- i deg, amj a konyhára kell, az jtrdvar , mögött frissen lor- | Sütött. földet szárít a no- verpfoer, varjúcsapatok merészkednek a kertekig, a j szőlőkarón szarka cserreg.

1 Pihenést kínáló, télváró napok következnek.

A .iaoszlopos tornác még Ideig-órájg védelmet nyújt az,, őszi virágoknak és majd csak a legféltettebbek telelhetnek át a fűtött szobák ablakaiban.

be. öreg ház vert irftakval, •ejítízor újrafedett telözeté- már több mint száz te- 1®!,,látott. Generációk nőttek itt fel, családok keltek in- j nen szárnyra. Messzire te- Wfrtő' tervekkel kezdték itt díT életüket feleségével a harmincas évek vége felé, álmaikhoz nem érhetett fel «■' sók munkát, kicsiny kenyeret kínáló környezet ér- téttertsége. De mit is ter- rcifett Kozák András, és mi • rfkj amit■"ebből nem nélkü- ! löz a számvetése?

Mit hozhattam én n»a- SSéijwnal az önálló életünk kezdetén egy tízgyermekes esáládból? Szakma és pénz nélkül kellett elindulnom, igy,-, elvállaltam minden munkát, hogy jussak valamire. Naponta éreztem a kiszolgáltatottságot és megío- aSfltam, az én gyerekeim szakmával a kezükben roen- nojc el a szülői háztól, és héj, kezemmel segítem őket ^ fészekrakáshoz.

Négy gyereke — há- corp, lánya, egy fia — itt él ».^községben és itt építkeztek” már az unokák is. Ma a i Kozák „gyerekek”, unokák hat* önálló lakóházat mondhatnak magukénak Szirma- besenyön.

— Két unokám pedig jövőre építkezik. Ez volt az az álom, amiben hittem, Íjagy egy ekkorára terebélyesedő család együtt maradjon egymást segítve. Mi negyvenhat évi házasságunk alatt még hat évet sem vol- tjjrtfc kettesben a feleségemmel. Kiházasítottuk a lá- rjjvókát. megnősült a fiúnk, de 'mindegyik itt lakott ná- l«nk .a' 'gyerekeivel, amíg a ijjkäfci.; felépítettük. Közös voljft fninden, ha mi főztünk, öjjt velünk ettek. Most ipejE'íjvfördítva van, jönnek éjftjitóc,'f kocsiba ültetnek berniünket és .terített asztal, jó szó vár mindegyik csalidnál, a í n■ *

j l> TV; jj Kozákék legidősebb lányánál, Barna Ferenciénél a közeli óvoda konyháján kopogtattunk, ahol szakácsként dolgozik. Szeretik a tisztjét itt is, otthon is. ám otthon a férje gyakran kiteszi kezéből a fakanalat, hogy pihenjen, hogy legalább néha ő is terített asztalhoz ülhessen, a más főzt- ije mellé.

1 — Mi az ötvenes években voltunk fiatalok — mondja ér, ebédkészítés munkáit percekre félretéve a mosoly gós arcú, kék szemű asz- szony —: amikor mindenki a városba igyekezett hátrahagyva szülőket, testvéreket ékár albérletekből albérletekbe vándorolva is. Mi maradtunk mind a négyen es nem bántuk meg. Tudja hányán jönnek össze nálunk egy házépítésnél? Húszán, huszonötén és akkor még az ismerősöket, bál átokat, munkatársakat nem is számoltam. Egymáson szeretnének túltenni a fáradozásban. Szorgalmas emberek a szüléink is, de emlékszem a kérőkre, akik azt mondták: a Kozák-lányok kezében jól áll a„ kapa, dolgosak, ez a legnagyobb hozományuk.

(Amikor a legnagyobb lány munkába állt, nemsokára már többet; keresett, mint a nyugdíj előtt álló édesapja. A keresetét Éva egy fillérig hazaadta, ám az összeget elhallgatták Kozák András elől az iránta érzett tiszteletből.)

A konyhából nyíló kis irodába behúzódik a mindenféle finom zöldségekkel készülő leves, a forró zsírban piruló rántott húsok illata. Sámáné rövid mondataiból kiérződik, menne már visz- sza az üstök, lábasok mellé.

— Mi szeretetbe» nőt1~ünk fel, ma sem ismerjük a jó testvéri, rokoni kapcsolatokat megrontó irigységet. De azért mi sem élünk összeütközések, ervódások nélkül. Tudjuk viszont, hogy meddig tart a másik türelme. Ami összetartja ezt a nagy családot, az a ragaszkodás. Ragaszkodás a szülőkhöz, a testvérekhez, a községhez, ahol élünk.

*

Barnáné igazít útnak a Déryné utca felé, ahol a kétszobás családi házuk áll. Szemben aiz út másik oldalán egy öreg épület a legfiatalabbaknak ad otthont. Itt, a régi óvodában dolgozik a harmadik generációt képviselő Barna Éva, mint óvónő. Délidőben elnéptelenedik, elcsendesedik az udvar, az apró lábak már az ebédlőasztalok alatt harangoznak. Am elég egy aprócska jelzés, egy csitftó szó és csak a kanálesörgés hallatszik.

A sugárzó fiatalságé karcsú Éva nem siet a válaszaival. Még sohasem töprengett el azon, miért is maradt így együtt a Kozák család valamennyi tagja. hiszen ennek csak az előnyeit ismeri. Ami pedig védő-óvó melegségével veszi körül az embert, annak léte a természetességgel azonos. Mint ahogy az is, hogy ebben a nagy családban jól megértik egymást munkások, földművelők, naponta bejáró vegyészek, fodrászok, óvónők.

— Ha egy hétig nem találkozunk valamelyik közeli rokonunkkal, már nagyon hiányzik nekünk, elmegyünk, felkeressük. Amikor nagyapa hirtelen megbetegedett, tíz perc múlva ott állt az ágyánál mindegyik gyereke és unokája. Nálunk annak sem marad felásat- lan, bevetetlen a kertje, akit az este vet haza a munkából. Sohasem merült még fel bennem, hogy másutt is élhetnék. Pedig abból az általános iskolai osztályból, amelyikben végeztem, harminchat közül ketten dolgozunk itt Szirmabesenyőn.

Éva elsőéves főiskolás, ő is, mint Kozákék többi unokája, jó eredménnyel végezte a középiskolát.

Tervei Szirmabesenyőhöz kötik és ha úgy határoz, hogy férjhez megy, megosztja valakivel gondjait, örömeit, a Kozák-gyerekek, unokák megépítik a kilencedik házat is.

Nagy József

Feige Anna disipécser az ABC-szalag irányi- A szobásiat, ahol minden négyzetcentimétemyi anyag számit,

tótáblájánál.

Hogy milyen .cipőben

0 járnak a nők az óceánon túl, az Amerikai Egyesült Államokban, azt egy szolid, szerény, kedves kis faluban tudjuk meg. Aki elmondja, sőt bemutatja: Bencéik Mihály, a Minőségi Cipőgyár tiszakeszi üzemegységének műszaki vezetője.

— Csakis a finom kecske- bőrből készült, szépen megmunkált lábbeliket hajlandók viselni az amerikai nők. Ez alapkövetelmény a gyártókkal szemben. A többi mái’ divatkérdés. Régen nem divatos már a tűsarok, helyette éksarkas cipőket hordanak ünnepi alkalmakkor. Hétköznap pedig a lapos sarok járja. Nagyon szeretik a lopán- kákat, a balerinacipőket, a lapos bokacsizmákat. Valamennyi cipő kétféle szélességben készül, van egy keskenyebb és egy szélesebb változat.

Ben csík Mihály dolgozó- szobájának polcait vagy húsz modell díszíti. Valóban: díszíti. Nehéz volna leírni a látottakat, talán ennyi is elég: gyönyörűek, finomak. De, ha a küllemet figyelmen kívül hagyjuk is. elszorulna minden honfitársnő szive, mert ezek a lábbelik úgy vannak megkonstruálva, hogy nem teszik idő előtt bütykössé, elgyötörtté a lábakat, ezekben járni, futni tehet. Minden nő álma ebben a tempós világban, hogy munkája közben ne is tudjon arról: cipő van a lábán.

És lám, ezeket a. cipőket a sokat szidott magyar cipőipar gyártja! És nem is a legpatinásabb üzem, hanem egy 11 éves üzemegység.

— Én is boltban vásárolom a cipőt. Tudom, hogy sajnos igen sok a rossz minőségű termék, a nők pedig

mint küldött úttörővezető, majd 1975-től tagja az Üt- tőrőszövetség Országos Tanácsának, 1979-től az országos elnökségnek. Minden nyáron részt vett valamelyik gyermektábor életében. Feladatai más megyék, tagabb régiók úttörőinek mozgalmi munkájába is bekapcsolták.

A közelmúltban, az úttörő- vezetők megyei konferenciáján jelentették be: „az úttörőmozgalomban végzett kiemelkedő munkájáért Gyermekekért Érdemérmet kap Balogh Akosné. A kitüntetést az országos konferencián veszi át.”

— Ma már más területen dolgozom — mondotta —, mivel 1982-ben átkerültem a járási pártbizottságra. Amikor járási úttörővezető lettem, és más funkcióim is voltak, mindig szoros kapcsolatot tartottam a felnőtteken kívül a csapatokkal, a legkisebbekkel, a kisdobosok-; kai is. Remélem, a tanítványaimnak, akik hasonló területeket választottak, át tudtam adni a közösséget formáló elképzeléseimet.

i

7—JkC'-’T ]

Gyerekközösség

nélkül nehéz...

■ '

életét ebben töltheti. Hira- „Tonitónö vagyok.”

Van, aki — mint mond- 0 jak —, úay született, hogy paletta volt a kezében: fest. Van, aki nem színeket „bűvöl”, hanem számokat. Van, aki gyerekeket. S ami ebben a legjobb, hogy „bűvölete” visszatükröződik, és aki szerencsés,

tása tesz.

Gyerekkorában még játék volt az iskoiásdi. Összegyűjtötte a szomszéd gyerekeket és kérdezz-íeleletet játszottak, ki jelentkezik-et, ülj rendesen-t. Akkor az alkalmi iskola szétrebbent, ha a szülők hazaértek. Amikor azonban az 196(1—67-es tanévet, mint frissen végzett tanítónő kezdte Sajóvámoson. az első—második osztálya végképp és valójában a nevelésére volt bízva. Pedagógiai eredmény volt, amikor a gyerekek visszaszál'lingóz- tak, beszélgetni. Mindig a kicsik, a kisdobos korúak voltak a nem titkolt kedvencei. A következő évtől szülőfalujában, Sajópálfalán tanított 1971-ig lnne« Arnótra került 1978-ig. Abban az évben kérték fel, tegyen Miskolc járási úttörőelnök. A felkérést elfogadta. Abban az évben országos rendezvény lebonyolításával bizony ith atott; Bükkszentkeresz- ten rendezték meg, irányításával az országos téli úttörő-olimpiát.

Tanítványai közül sokari lettele úttörő vezetők, pedagógus; hivatást választók. A gyerekeknek mutatott példa követendő volt, olyan közösségi, pedagógiai munka amelynek a pillanatai is emlékezetesek. Számára példa volt kedvenc tanára, akinek óramenetére tnég sárospataki képzősként is emlékezett. 1959 óta minden országos úttörő-találkozón jelen volt, mint küldött pajtás, vágj’

Milyen cipőben járnak az óceánon túl?

Fejlődés —

különösen nincsenek elkényeztetve. Kétségtelen, hogy találkozik az ember hanyag, felületes munkával is, de a bajok gyökere az anyagokban van. Rossz minőségű, durva bőrből nem lehet kényelmes cipőt készíteni, és sok esetben a segédanyagok sem megfelelőek. Mint latitat», mi is tudunk jó árut gyártani, de méregdrága importborból. Olasz importbőrrel dolgozunk amerikai piacra, de gyártottunk és gyártunk tőkés piacra a Pécsi Bőrgyár termékeiből is. Tavaly az NSZK, az idén pedig Anglia vásárol magyar anyagos cipőket.

— Ha ilyen drága anyagokkal dolgoznak, nagy felelősség hárul a szabászatra.

— Igen felelősségteljes a szabászok munkája. Az ányagtakarékosság elősegítésére külön ösztönzőrendszert dolgoztunk ki.

Hétszázötvenen dolgoznak jelenleg a tiszakeszi üzemegységben. Két-három évvel ezelőtt fejlesztették föl a létszámot, akkor, amikor a Minőségi Cipőgyár budapesti gyáregységeiben lényegesen csökkent a létszám. Vonzó munkahelynek számit a körextenzíven is

nyéken á tiszakeszi cipőüzem, 3600—3800 forint az átlagkereset, a nagyon ügyes szakmunkások 6 és fél ezer forintot is meg tudnak keresni, mert teljesítménybérezés van.

— A minőségi követelmények növekednek és nekünk lépést keli tartanunk. Sajnos, szakemberhiánnyal küszködünk, de ahol tudunk javítani a szakmai színvonalon, ott megtesszük. A Simon Ferenc Gimnáziummal szervezzük a szakmunkásképzést.

Építkeznek a telepen. Egy 24-szer 66 méteres üzemcsarnok. valamint egy 800 —1000 ember kiszolgálására alkalmas szociális létesítmény épül és niég irodák rs. Az üzemcsarnok építését augusztusban kezdték és a jövő év júniusában át is adják. Dicsérik a Budapesti Közmű- és Mélyépítő Vállalat leninvárosi kirendeltségének munkáját. Az új épületbe új gépek is kerülnek majd. És valószínű, hogy a későbbiekben ismét bővítik a létszámot.

— Kevés vállalat mondhatja ei magáról manapság, hogy exlenzivea is fejlődni t«d.

— Vállalatunk szép sikereket ér el az exportpiacokon. Ez a fejlesztés alapja. Másrészt pedig számol a vállalat azzal, hogy itt a Tisza mentén még van tartalék munkaerő. Az itt élő emberek szerelmek dolgozni, lelkiismeretesek, tehát ideálisak egy olyan gyár számára, amelynek az a törekvése, hogy évről évre több árut exportáljon.

A műszaki vezető egy nagyon érdekes dolgot mutat nekünk a tüzöde üzemrészben. A hosszú csarnokban két szalag, az egyik hagyományos, a másik ABC-rend- szerű. A hagyományos szalagrendszert mindenki ismeri : idegőrlő, monoton mellette a munka, konfliktusokat idéz elő a legjobban ösz- szetartó brigád tagjai között is...

A másik is szalag tulajdonképpen, de a munka ütemét maga a munkás szabja meg. A munkás a diszpécsertől kéri a munkadarabokat. akkor, amikor szüksége van rá.

— A másik szalag mellett mindenki dolgozik, itt többen is tízóraiznak ...

— Megtehetik, hiszen l>e tudják pótolni a munkát — magyarázza Bencsik Mihály, — Fél évig mértük a teljesítményeket. az AEC-szalag- nak 4—5 százalékkal magasabb a termelékenysége, és ez még csak a kezdet, tovább fokozható. Az új üzemben már a másik szalag is ilyen lesz.

Lévay Györgyi Foto-. Lacssó József