Észak-Magyarország, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)
1983-11-26 / 279. szám
iSZÄK^AQYARORSZÄG 6 T9S3, november 26., szemtől direktora Talán a miskolciak hősül is sokan tudják — és nemcsak a környéken lakók —, hogy a megyeszékhely Martintelep nevű városrészének egyik szénéiy utcáját már évtizedek óta úgy nevezik: Tóth Pál utca. Nyilván ennél még ismertebb — főleg a közép- és idősebb generáció körében — az a volt református nőnevelő intézet, leánygimnázium, internálás (a mai Palóezy és Fazekas utcák által határolt területen), amely ugyancsak Tóth Pál nevét viselte. De a szóban forgó utca és alma mater, illetve a később ugyanilyen elnevezéssel a hatvanas évek elejéig funkcionáló általános iskola nevének ismeretén túl, ugyan hányán vannak (úgy gondolom, kevesen, főleg a fiatalabb generáció körében kevesen), akik tudják: kit és milyen embert takar ez a név: Tóth Pák Mai irodalmi barangolásunk — Borrendben immár az ötvenedik — éppen ezért ennek az érdekes embernek *z életútját kutatja. Tóth Pál Miskolcon, ttft egykori Sörház utcában Tóth András tímármester és a lengyel származású, verset, dalt kedvelő Bats- vánszky Mária ötödik gyermekeként, 1843. december 6-án látta meg a napvilágot. Szülővárosában végezte elemi, majd — a helyi református gimnázium diákjaként — a középiskolai tanulmányait is. Végig eminens tanuló voit a szüleit korán elvesztő ifjú, akit ezt követően a többi testvéréhez hasonlóan legidősebb nővére, Zsuzsanna nevelt. A minden tárgyból kitűnő eredménnyel letett érettségi vizsga után Tóth Pál a sárospataki református akadémiára iratkozott be, s ott egy évig bölcseletet, három évig teológiát tanait Befejezvén tanulmányait Sárospatakon, három esztendőre Erdélybe került, ahol gróf Bethlen Sándor családjánál na- velősködött Onnan a pe&- ti egyetemre vezetett aat útja, hol az 1370—71-es tanévben a magyar—latin szaktárgyakat hallgatta. Az egyetem után a szatmárnémeti református főgimnázium választotta tanárának az 1871—72-es tanévre. A következő tanév pedig már szülővárosában, Miskolcon érte, ugyanis az 1872. évi sárospataki egyházkerületi közgyűlés Dóczy Gedeon után őt hívta meg a miskolci főleánynevelde élére. Harmincegy esztendőn át egészen haláláig állt az intézmény élén, s az iskola fejlődése, terebélyesedése elsősorban az ő nevéhez fűződött. 1387-ben az intézmény átalakult négy- osztályos felső leányiskolává, s ugyancsak az ő működése alatt internatos- sál is bővült Tóth Pál pedagógiai munkája mellett jelentős közéleti és irodalmi tevékenységet is kifejtett. Tagja volt a városi képviselő- testületnek, elnökévé választotta a tanügyi kör, s betöltötte a közművelődési egyesület alelnöki tisztét 1898. május 30-án, a miskolci Kossuth-szobor felavatásakor hosszú beszédben ő méltatta Kossuth Hajós szerepét, történelmi nagyságát. Rendszeresen jelentkező publikációt a Borsod, a Miskolcz, a Borsod megyei Lapok, a Miskolc és Vidéke, a Szabadság, a Sárospataki Lapok közölték. Irt tankönyveket (erkölcsi, történelmi műveket) a leányiskola hallgatóinak;; frt történelmi tanulmányokat, többek között Lorántffy Zsuzsannáról; frt elbeszéléseket, amelyek A tűzhely körül címmel jelentek meg kötetben; s frt verseket fKölteményeit címmel adták ki). E versek csendes szelídségű ábrándos dalok. Maga írta egyheíyífft: „Wem Maga írta egy helyütt: „Nem múlt el az ábránd kora, / Benne, élek még, érzem én / Megújul, mint hajvalonta / A napsugár, az égi fény." Tóth Pál 1903. október 22-én, Miskolcon hunyta le örökre szemét. A Deszka- temetőben, az úgynevezett felső kriptasoron nyugszanak annak a kiváló pedagógusnak hamvai, akit egyik volt tanítványa így idézett fel: „Szinte látom az udvaron végigmenni dús fekete, kissé már deresedé hajával, nagy fekete beszédes szemével. Mekkora szeretet, milyen jóság sugárzott ezekből a szemekből!" Amikor meghalt, a miskolci Ellenzék című újság ezeket irta róla: „Irodalmi működésében a tiszta eszményiség, a társadalomban a jónak önérdek nélkül váló cselekvése, tanügyi téren az odaadó lelkesedés, egész áldásos tevékenységében az önfeláldozó becsületesség voltak vezérelvei és világitó csillagai." 1938-ban, amikor Tóth Pál egykori iskolája a leánylíceummal kibővült, az iskola adózva egykori nagy hírű igazgatójának, felvette Tóth Pál nevét. Szabó Jenő, az iskola későbbi megbízott igazgatója (rta: „Az iskola föhatósá- ga, amikor ő .róla nevezte el iskolánkat, csak azt szentesítette, mi a köztudatban már kitörölhetetlenül benne volt, mert ezt az islcolát már a hivatalos elnevezés ■ előtt min- 3 denki a Tóth Pál iskola- jónak nevezte.” A névadást követően néhány év múlva, az 1940 —41-es tanév tanévzár ö ünnepségén az iskola földszintes épületének falára emléktábla is került, amely Tóth Pál elévülhetetlen érdemeit hirdette. Ott állt a tábla 1964-ig, mígnem a Palóezy utcai épületnek lebontásával e tábla is csaknem elpusztult. A bontás után ugyanis egy évig hányódott a szomszédos általános iskola udvarán, míg végre •— Kisgyörgy István nyugalmazott általános iskolaigazgató szíves közlése alapján tudom — a sárospataki református gyűjteménybe szállították. Befejezésül emlékezve Tóth Pálra, b tisztelegre emlékének, álljanak itt e hajdan volt emléktábla serai: „33 érAg volt fáradhatatlan vezére ennek az intézménynek. Az eszményi szép iránti lelkesedé- Bét)«!, költői lelkületű, a leányok kedélyvilágát ét- érző egyéniségével és irodalmi munkásságával, nevelő erejével a kis mustármagból terebélyes fát növelt. Legyen áldott emlékezete." Hajún Imre i S 1 1 í: \ í I r I i I I I I Műhelynap A helyismereti forrásfeltárásról és a források félti asznál ásáró 1 lesz szó november 28-án azon a tanácskozáson, amelyet Miskolcon, a II. Rákóczi Ferenc megyei Könyvtárban tartanak meg a Megyei Levéltár és a megyei művelődési központ közreműködésével. A szakmai jellegű megbeszélésen egyébként szó lesz egy forrásgyűjtő akció el-! indításáról s a készülő hely- történeti szöveggyűjteményről. A műhelynapon dr. Csorba Csaba, a Megyei Levéltár igazgatója a térkép és tervrajz történeti forrás- szerepéről tart előadást, s ehhez kapcsolódva kiállítást rendeznek régi képes levelezőlapokból, metszetetek bSl és térképekből. mr i AKÁC tSWAttj Az éjszaka lépte: könnyű, —. sújtása nehéz. Nesztelenül lopakszik, mélyen a szemedbe néz; Lépcsőházai: magánya, lehulló salétrom ő, haja a homlokára csapódik, — így az idő; \ futás közben, ha fáradt bakája roeg-megremeg, ír Szaggat engem a bánat,1 mai, a Hold ö fetlegetefej , jC Megkezdődött... A piros Mikulások mór régebben megjelentéit, a boltok szaloncukrokat, kínálnak, karácsonyi díszeket, a kirakatok szintúgy átalakulnak lassacskán csil- logással-villogással teli ünnepivé és megjelent már a nagy karácsonyfa is, fölötte az égőkkel teli csillagokkal, az újságokban pedig ünnepi vásárlásra buzdítanak bennünket a hirdetések, ígérve mindenféle jót, diót, almát, mogyorót. Szóval: megkezdődött. Es eltart év végéig, vagy valamicskével azon túl is. Most már minél inkább közeledünk a karácsonyhoz, annál inkább szűkebb- nek találunk minden boltot. Nem férünk be. A Mikulás, vagy Télapó — kinek mi tetszik jobban a kettős nevelésből — még csak amolyan ízelítő, még csak úgy körültapogatja a pénztárcát,' mennyi van benne, érdemes-e belenyúlni. Mindig érdemesnek találja. Ez a nagy szakállú, piros bundás, nagy csizmás ember állandóan ezt az álruhát használva vág meg bennünket. Valamikor egy aprócska társat, a krampuszt is alkalmazta, ma már viszont önállósította magát, ez az ünnep teljesen a saját vállalkozása. Azzal eteti a népeket, hogy ó tulajdonképpen hoz, sok mindent hoz a puttonyában, pedig inkább elvisz. Megcsappanja bizony a pénztárcát, pedig ezt már ő — az első csap- pantó — is igencsak vékonynak találja. Aztán ugye, a hófehér ruhába öltözött, ártatlan tekintetű, fehér szárnyú leányzó. Csilingelő csengőcskével, zöld fenyővel,, szeretetet hirdetve. Szép bizony, hogyne lenne szép! De még mennyire ránk fér, amit hirdet! Ennyire talán még soha! Elég nehéz lehet neki is a fénylő magasságokból leröpködnie a Földre, hogy ügyes manőverezésekkel kikerülje a sivító rakétákat, bombákat, ágyú lövedékeket, a legkorszerűbb fegyverek sorozatait, nehéz lehet álrepülni az égő, robbanó házak fölött a fehér szárny ac.skák pörzsölődése nélkül. Nehéz lehet úgy megrázni csengőcskéjét, hogy ennek hangját ne fogják föl az ugrásra készen várakozó, halállal terhes rakéták fémfalai, egyáltalán b zöld fácskának is eléggé nehéz lesz helyet találni a lánctalpak, lövegek, a sokféle harci eszköz köEÖtt. Mindezek ellenére már úton van a fejér ruhás leányzó, hamarosan megérkezik és szintúgy megnézi, mit lehet kiemelni a vékonyka pénztárcából. Lehet. Hogyne lehetne, neki aztán különösen lehet, illő is, mert így szokás, így kívánja a rend. Valamicskét azért, még mindig kell hagynia. Hiszen pár nap elteltével érkezik a kéményseprőnek álcázott, férfiú, visító kismalaccal a hóna alatt, núgylcvelfi lóherével, ló- patkóval, hogy könnyebben felismerhető legyen. Ha eddig csend volt, békesség, hál. most érkeztével legyen dínomdánom a szakadásig. Pénz nélkül ez persze nem megy. kifordítani hát a belsejét is a bugyellárisnak, nehogy maradjon benne egy fillér is! Bizony, bizony, mindez így lesz most Is, hiszen már meg is kezdődött. A piros Mikulásokkal, a karácsonyi kirakatokkal, a csalogató reklámokkal, a csillagokkal teli fenyőkkel. Meg a tumultussal, a vásárlási láz emelkedésével, a méltatlankodással, hogy már megint ilyen sokan járjuk a boltokat és ráadásul kevés van az ilyenolyan csoda szerkentyű bői, miért nem hoznak többel, miért nem hozzák ezt a fenyőt. Miért csak amazt, miért ilyen méretben, miért nem amolyanban stb., stb. Es megkezdődött: sopán- kodásainkkal, panaszkodásainkkal, 'liogy mindez milyen sokba kerül, az ember nem győz szaladgálni ide-oda ezért, azért stb., stb. Egy valamiben viszont erősen bízunk: így lesz majd a jövő évben is. Meg utána is, mindig. Priska Tibor I Ez év őszén létezésének!; megalakulásának 25. ésvfom- dtilójára emlékezik] az es»- csi Járási Művelődési Köss-; pont pedagógus vegyes kara. Hosszú idő egy amatőr együttes életében, van mire emlékezni. A/ működés negyedszázada természetszerűleg nem volt gondok nélküli, ám az is természetes, hogy ilyenkor a jő emlékek, a sikerek kerülnek elő. Van. cetekből Encsi készülődés esékorba kötni valója az en- csi pedagógus vegyes karnak. Azon túl, hogy rendszeresen részt vettek a pedagógus kórusok országos találkozóin, szakmai munkájuk minősítéseként az „aranykoszorú diplomával” fokozatig jutottak el, ami a legjobbak közé sorolja őket.’ 1 A kórus és karnagya —1| Sotkó József — több ízben részesült magas kitüntetésben, kapott elismerést. A pedagógus vegyes kar méltó köszöntésére készülnek e napokban Encsen. A nyilvános „ünnep” december 2-án lesz Bába Mihály Botra támaszkodva SI ft, mint egy hortobágyi juhász, a röntgenosztály várótermében. Tekintetét a bejárati ajtóra szögezte. Csak akkor vette le róla, amikor a nővér karon ragadta és bevonszolta a 136- os kórterembe. — Nem megyek, nem megyek — makacskodott. — Várom a fiamat. Azt írta, hogy jön értem, hazavisz. Érti? Engedjen el, mert..; ütésre emelte botját. ■— Jól van Falvai bácsi, jól van, megvárjuk, együtt — szelídítgette a nővérke —, de nem itt, hanem bent a kórteremben. Viszek be egy kis citromos teát. — Fúj — mordult az öreg. — Ha legalább rumos vagy boros tea lenne, akkor még csak lecsúszna a gégémen, de az a langyos lé, amit maguk adnak, úgy átszalad rajtam, mint szitán a szenteltvíz. Lecsendesedett, becsoszo- gotl a kórterembe, leült az ágya szélére, motyogott: jön a fiam, irta, hogy jön, a főorvos úrnak írta, megmutatta a levelet, jön és hazavisz. Ott a nagy; ház, oft van á szobácskám,' á műhely mellett. Szédelegve ledőlt a párnára, elszenderedett. Két hónapja élt már a szívesek közé ékelt kórteremben egy másik öregemberrel. A fia, akinek Pest közelében jól menő autójavító műhelye van, szívpanaszokkal hozta be apját, és itt felejtette. — Súlyos? — kérdezte a vizsgálat után az orvostól. — Nem. Korához képest jól bírja magát. Hány éves most? — Nyolc vankettő. — Igen. Igen. Egy hét múlva hazaengedjük. Ellátjuk gyógyszerrel, a zárójelentést majd elviszik a körzeti orvoshoz, aki néha majd meglátogatja. Milyen lakásuk van? — Van. Van. Kertes ház. Négy szoba. Az öregnek, vagyis az apámnak meg anyám halála óta a műhely mellé építettünk egy szobát. Olt éldegélt. Panasz nem volt rá. Csak az utóbbi időben.Szédült, mer a szívét fájlalta. Azért hoztuk be. — Milyen műhelyük Van? — Autószerelő. Szóval még őrködött is ott, mert mi, ugye fent laktunk. Ö meg, ha idegen mozgott a közelben, akkor már fent volt, és végigjárta a kertet is a kis botjával. Mert attól egy pillanatra sem tudott megválni, mint Szent Péter az esernyőjétől. — Jól éltek együtt? — Jól. Csak a feleségem nem bírta már. A szagát. A sole mosást. A gyerekek mindig ott ültek volna ná-) la, mert szerették hallgatni, hogy mesélget, de a feleségem bezavarta őket a szobájukba. Tanulni. — A ház a maguké? — Ezt meg, hogy értsem, doktor úr? — kél'-, dezte gyanakodva az ifjú Falvai. — Ahogy mondom: a ház a maguké, vagy az öregé? — Hát, hogy is mondjam csak, tulajdonképpen az öreg nevén van, haszonélvezettel együtt. Makacs. N-em akarja a ne-, vemre íratni. Az anyai részre is haszonélvezete van. Szóval így vagyunk, A feleségem azzal szekál,' hogy ha ránk íratná, akJ kei; eladnánk, a műhellyel