Észak-Magyarország, 1983. november (39. évfolyam, 258-282. szám)

1983-11-19 / 273. szám

1983. november 19,, szombat ESZAK-MAGYARORSZÁG 7 Angyalka és a földre szállt szüld Most pedig olyan dolog­iul lesz szó, ami minden . szülő előtt ismerős. Leg­alábbis azok előtt, akik ! tudván tudják, a legszebb, legjobb és legokosabb gyer­mekük, földre szállt An­gyalkájuk milyen is való­jában ... * Az ember az utcán men- degélve ismerőssel találko­zik, s mivel gyermeke is mellette poroszkál, az illem úgy hozza, hogy az isme­rős megálljon, s rácsodál­kozzon a gyermekre. — Hogy múlik az idő! — ordít fel ilyenkor az Is­merős. — A múltkor még toltad, most meg na né. a lábán közlekedik! Ezenközben gyermekem a kabátomba kapaszkodva ri­adtan búvik mögém, arca lángra lobban, tágra nyílt kék szeme nebáncsvirág, s pisze orra, szöszke hajtin­cse, egész csepp lénye olyan megszeppent szelídségről tanúskodik, hogy bóbita­sapkás feje fölött elősejle- ni véljük az ártatlanság glóriáját. — De hisz ez egy An­gyalka! — üvölt fel elra­gadtatva az Ismerős, mitől a gyerek hideglelősen ösz- szerezzen és még görcsö­sebben kapaszkodik. — Ez egy Botticelli-kép! — har­sogja, miközben kutatóan az grcomba mélyed, magá­ban valószínűleg lázasan töprengve azon, kire is ha­sonlít ez a gyerek, mert az anyjára nem, az biztos ... — Mindig ilyen csendes * kislány? — keresgéli a kabátom mögé bújt gyere­ket, mire arcomra kiül a szülők tipikus bárgyú és kényszeredett mosolya, egyetlen értelmes reakció­jaként a kérdésnek, s lel­ki szemeim előtt megjele­nik a kép — amikor ez a földre szállt Angyalka, ez a Ids békegalamb, hímes tavaszi rét menetrend sze­rint hajnali háromkor ki­csapja az ajtót, kis kezé­ben a sebtében felragadt bilivel, amit^— miként jobb helyeken a kocsmapultra a söröskriglil — lecsapja az ágy melletti asztalra és el­ordítja magát: Kakaót!!! — Csendes és nyugodt gyerek különben ... — vál­togatom a lábam a rajta csüngő gyerekkel — ... amikor alszik ... ámbár mostanában ugye ... mint a tej, azt nemigen lehet mon­dani ... — és elrévedek az Ismerős feje fölött, mert ismét az Angyalkát látom magam előtt, amint lerak­juk a kiságyba, és az apja mellé ül — altatni. Á gyerekszoba meleg-ne­héz levegőjében az apja szeme percek múltán re- begni kezd, s lassan mind­két szemhéja súlyosan le­ereszkedik, s teste oldal­vást megdől a fal mentén, mint a krumpliszsák. A gyerek csak erre vár. Rés- nyire húzott szeme most tágra nyílva parázslik ki az ágy rácsai közül, majd nagy robajjal kiugrik az ágyból, s a másik szobá­ban diadalmasan felvisít: Apa elaludt!!! Ismerősöm már búcsúzik, barackot nyom a gyerek fejébe, s rákacsint. — Az­tán, amilyen helyeske vagy, olyan nagy eszed is van, he? 1 — Alakul .. . alakulgat... — köhintek mély értelmű semmitmondássaL, és most egy játszóteret látok ma­gam előtt, amelynek kör­hintájába csupa ész lányom kapaszkodik éppen, köszö­nés nélkül hagyva a hin­tánál álló, kisfiát buzgón forgató fiatalasszonyt. Az asszony azonban ba­rátságos. — Hogy hívnak? — mo­solyog derűsen, mint a nyári égbolt, gyanakvó ar­cú gyermekemre. Csönd. Angyalka behara- ; pott szájjal húz el előttünk j a hintán, némán, mint ökörnyál a levegőben. Az asszonyka nem adja fel. Arca még nyájasabb. — No. hát azt csak el­árulod nekem, hogy kislány vagy-e, vagy kisfiú? — Kisfiú... — motyog­ja a lányom bizonytalanul, és én érzem, ezen a der­mesztőén hideg délutánon miként önt el a kabát alatt a melegség. — Igéén? — csillan fel a közeledésnek erre a vé­konyka fonalára az anyu­ka szeme. — Akkor ugye azt is megmondod nekem, hány éves vagy? — Tizenhárom... — re- begi gyermekem üres te­kintettel, s engem menthe­tetlenül elkap a köhögés. Hiába, ősz van, hideg van, köd van, ez a gyerek meg rém hűlve, jobb, ha haza­megyünk. * — Hát akkor szerbusz! — integet nekünk a távo­lodó Ismerős, s én remény­kedve nógatom a néma kis cöveket.. — Na. hogy kell köszön­ni a felnőtteknek? Mire tanítottalak? Nem szia, ha­nem .... — Szia... — nyikkan egyet a cémahangocska, alig erősebben, mint egy tücsök cirpenése a fű kö­zött. De ezt már csak én hallom — szerencsére . . . Keresztény Gabriella — " 1 ............. —.... SERFÖZ Ö SIMON: Csípőben széles hátul a táj. Duzzadt vese a domb. Vajúdás A vajúdásban kitágul a völgy, az erős medencecsont. Feszülő anyaöl: Húzódó inak a gallyak, megnyílik a föld szüléskor. fájás rándítja mindet. Itt ez a növényi szár: köldökzsinór A föld kihord végül. kit juttat táplálékhoz? Megszül halottnak minket. Beszélgetés Kállai Ferenccel Egy régi dokumentum részleteit próbáljuk idéz­getni Kállai Ferenc Kos- suth-díjas, kiváló művész­szel, a Nemzeti Színház tagjával, Pest vármegye országgyűlési követének 1825-ben lejegyzett memo­randumát. f „Mivel kétséget nem szenved, hogy az Anya Nyelv tökéletesítése egy jól elrendelt Theátrum ál­tal is erősíttetik, de más­részül a Magyar Dísz is megkívánja, hogy hazájá­ban a Nemzeti Jádzó Tár­saság oly állapotban lé­gyen, melly a nemzet mél­tóságának megfeleljen: ezért Követ Urak igyekez­zenek a dolgöt oda vezé­relni, hogy az Ország Ren­dek megajánlandó subsi- diumokból (pénzbeli se­gély) a Nemzeti Jádzó Társaság Institutuma (lé­tesítménye) megalapittas- son.” — Valamikor a hetve­nes évek elején készült rólam egy televíziós port- réfilm. abban is beszéltem arról, hogy ma már nem divat a közadakozás, és ez jól van így, de abban so­kakkal együtt hittem, hogy az új Nemzeti ügyét a tár­sadalomra lehet bízni. Sót, az emberek így sokkal in­kább magukénak fogják érezni, közük lesz hozzá. — A film évfordulóra készült, akkor volt ne­gyedszázada, most éppen harmincöt éve, hogy tagja a Nemzeti Színháznak. So­hasem gondolt arra, hogy máshová szerződjön? — Az elején rangot adott, hogy a Nemzeti tag­ja lehettem, később pedig az évek során színházi szempontból monogámmá váltam. — Pedig megélt... mondjuk így: néhány ke­mény korszakot, mind a Blaha Lujza, mind a He­vesi Sándor téren. — Értem mire gondol... — egy ideig elmerülten igazgatja szemüvegét. — Becsületemre állítom: én személy szerint sohasem éreztem a színházi dikta­túrát. Persze az előfordult, hogy a próbán, és még utána hetekig nehezen vettem az oxigént. Olyan­kor. amikor éreztem, hogy nélkülem akarják megfo­galmazni a gondolatokat, amikor kiszorítottak a koncepcióból. Csak hát a színházi alkotás csapat­munka, amelyben nekem is figyelembe kellett és kell vennem a társakat. — Említsen néhány pro- , dukciót, amelyek utólag is sikerélményként maradtak meg emlékezetében. — Ha már visszavonha­tatlanul megkezdődik bel­ső szervezetünk leépülése, öregedése, akkor megbo- csátóbbá válik az emléke­zet. Valószínűleg ezért tu­. dók most. több darabot em­líteni, így a Noszty fiú esetét Gellért Endre ren­dezésében, aztán az Űri murit, a Nádasdy által színpadra fogalmazóit Othellót; kedvencem a Hosszú, út az éjszakában, Az ügynök halála, sőt a Tartuffe is. A mostaniak közül pedig a Békés And­rás rendezte Volpone. — Ezek az előadások kü­lönböző stílust képvisel­nek. Mi a véleménye nap­jaink színházi stílusjegyei- ről? — Most csak kifogásai­mat mondom, színészként. Egyre ritkábban látok ér­zelmileg gazdag, emóció­kat kiváltó előadásokat és egyre több a látványosság- ra törekvő attraktív meg­oldás. Ezt magamban „erő- színháznak” nevezem. Ügy hat. mintha leállíthatatlan rendezői motor hajtaná a gépezetet, amelyben min­den a helyén van, csak a katarzis marad el. Fiatal kollégáimnál is azt érzem: mintha szégyellnék érzé­seiket. — A Magyar Színház- művészeti Szövetség elnö­keként hivatalból szembe kell nézzen a szakmáján belüli helyzettel is. — Ez természetes. A szö­vetség vezetésének kell olyan ajánlásokat tenni, amelyekkel feloldhatók bi­zonyos feszültségek a szí­nészek foglalkoztatottságá­tól az esztétikai, kultúrpo­litikai kérdésekig. Ha sze­mélyes jellegűvé szűkítjük a kört, akkor azt mond­hatom: abban csak • re­ménykedni lehet, hogy az ember közszereplése a való­ságban kedvezően hat a környezetében élőkre. De erről' a bizonyítványt csak sokkal később állítják ki. — Másoknál kevésbé látványosan ugyan, de so­kat tett az űj Nemzeti Színházért. A közelmúlt­ban egy film főszerepének teljes tiszteletdiját aján­lotta fel az építkezésre. Éppen ezért tűnt kissé fur­csának, hogy az új színház létrehozására mozgósító felhívást a megható hans gulatban is nagyon visz- szafogottan v ondta el. — De hál, kérem, nekem azok a mondatok imád­ságnak tűntek és fohász­kodni csak a lelke mélyé­ről érdemes az ember­nek: „Legyen mielőbb ál­landó otthona a Nemzeti Színháznak, hogy méltó kö-' rülmények között, a kor követelményeinek színvo­nalán folytathassa a szent hagyományt: segítse kife­jezni mindazt, amit az emberiség és a magyarság önmagáról, helyzetéről, jö­vőjéről el akar mondani!'’ R. Gy. tó, gondolta, itt az üdülő közelében. Bár nem akart fürödni, de leülhet a partra egy padra és nézheti a vizet, a hullámok ritmusát, a zöld víz mozgását. Vágyott a nyugalomra. Ahogy kívül került a kapun, belesza­golt a levegőbe, valahonnan a íelhevült rétek forróságát lopta az alig mozduló szellő az utat szegélyező platánok közé. Széna és a nyers fű illata keveredett az enyhe benzinszaggal. Molnár Károly to­vább haladt a platánok árnyékában. Egy­szerre megcsapta a tó lehelete. Meggyor­sította a lépteit. Rövidesen elfogytak mel­lőle a házak, már csak díszbokrok között haladt tova és kisvártatva kinyílt előtte a víztükör. Egy félárnyékos helyen kere­sett egy követ és ráült. A víz fölött pá­rába vesztek a túloldal dombjai, csupa szürke, kék meg zöld szín, és Molnár Ká­roly rövid idő múlva úgy érezte, hogy a szemébe, a tüdejébe és a gerincébe ivód­nak ezek a pasztellszínek. Lassan kiol­dódtak tagjaiból a görcsök és hátradőlve elengedte magát. Az az én bajom, gon­dolta, hogy túlságosan földhözragadt va­gyok. Valahogy rosszul irányítottam az életemet, vagy talán nem is irányítottam, az sodort ■ mindig magával úgy, ahogy akart. Nem tudta, mennyi ideig ült a kövön, amikor hangokra lett figyelmes. Kinyitot­ta a szemét. A tó fölött fagylalt-felhők türemkedtek egymásra és nem messze tő­le egy farmernadrágos férfi és egy gyerek álltak, a homokos parton. Molnár Károly hiába kereste az előbbi békét, egy csapás­ra minden megváltozott. Nem értette az okát. Arcát beletartotta a víz fényébe, de a két alak elvette a part békéjét és most közelebb jöttek. Jól hallotta a hangjukat, de azok ügyet se vetettek rá. Kacsázunk? ■— kérdezte az idősebb. — Keresek lapos kavicsot, mondta a gyerek és előre sza­ladt. Nézd apu. milyet találtam, kiabált vissza. Ha akarom, ez még repül is. Per­sze, mondta az apja. Ha akarom, ebből sirály lesz, vagy delfin. Inkább delfin. Nézd, hogy bukdácsol. Jó, mondta az ap­ja. Molnár Károly nem nézett rájuk, vár­ta, hogy elmenjenek és magára marad­jon a gondolataival. Csak a víz csobbaná- sait hallotta. Ezek meg sirályok lesznek, hallotta a fiú hangját. Nézd apu, hogy verdesnek a szárnyaikkal. Károly felpil­lantott az égre és maga előtt meglát!a a madarakat, ahogy lebegtek a víz felett. A kisfiú már egészen a közelébe ért, meg­találtam a varázsbotot is, szólt hátra, és egy faágat emelt fel a homokból. Hozd ide, mondta az apja; Akkor már az is a kövön ült, közel a parthoz. Ha akarod, vihart is csinálok, hullámokat, szelet, meg felhőket, kiabálta a kisfiú. Most mindjárt, mondta és az ég felé bökött a faággal. Látod, már be is borult. Tényleg, mondta az apja. Molnár Károly megdörzsölte a szemét. Mintha köd úszott volna a pupillájára. Egyszerre libabőrös lett a háta, de hiszen itt hideg van. mormolta félhangosan. Ar­ra gondolt, fölkel, de valami fogva tar­totta. Nézte a két alakot, az apa színes ingét és a gyereket. Talán az én életem is más lehetne, ha nekünk is lett volna. De sohase lehetett. A gyerek nem bírta sokáig az ülést. Felpattant az apja mellöl, végigvágtatott a part homokján. Mivel megyünk haza, hajóval, léggömbbel, vagy autóval, kiabált vissza. Már majdnem a fák között volt. Természetesen autóval, mondta az apja. Oda vezessem, vagy itt széliünk be? Mol­nár Károly felkapta a fejét és végignézett a vízparton. Először nem látta az autót, csak később vette észre, ott a fák árnyé­kában, amikor amazok beleültek. Ilyen távolságból nem ismerte meg a márká­ját, de biztosan Jutó volt, hallotta az aj­tó csapódását és azt is, ahogy felbúgott a motor. Szívdobogva állt fel. Elindult abban az irányban, ahol az előbb amazok ültek. Ott volt a lábuk lenyomata a homokban és hamarosan rátalált arra a nagy lapos köre is, amelyen a férfi ült. Majd tovább révedt a tekintete és egyszerre megmere­vedett. Alig néhány méterre a kő mögött a homokos földön jól látszott ''egy autó kerekének a lenyomata. A nyomok a fa­csoporthoz vezettek, ahol az apa, meg a kisfiú beültek az autóba. Molnár Károly végiglépdelt a csapás mellett. Ugyanaz az autónyom a fáig, majd onnan az útig vezet. A férfi hátán megvizesedett az ing. De hiszen láttam, hogy itt szálltak be. itt állt az autó. Itt állt? — kérdezte magától és újra végigbaktatott a nyomok mellett, vissza a kőig. Akkor hogyan kerülhettek ide az autónyomok? Nem talált rá ma­gyarázatot, Ott állt a kő fölött a fény­ben. A viz ezüstje alig mozdulva fénylett. A kék, zöld és az ezüst színek összeol­vadtak és valami könnyű lebegéssel feléje úsztak a túloldali dombok. Károly úgy érezte, fokozatosan elveszti a súlyát és könnyűvé vajnak a tagjai és ha akarná, ki. kellene feszíteni a karját és felemel­kedhetne az alig mozduló levegőben. Gyorsan körülnézett, hogy nem látja-e valaki. Már éppen előrehajolt, hogy rá­feküdjön a karját emelő levegőhullámra, amikor megpillantotta a kö mellett azt a furcsa botot. Az volt, amelyet a kisfiú felvett a homokból. Furcsa faág, mormog­ta magában és lehajolt. Meglepve fogta a kezébe. A bot nehéz volt, szinte súlyos, mintha fémből lenne. Méregette a kdé­ben. Pedig láthatók rajta az erek is. Ha most kívánnék valamit, biztosan teljesül­ne, hiszen a kezemben van a varázsbot. Hogyan kellene kipróbálni? Nézte az au­tónyomokat. és arra gondolt, egy autót kí­ván, fényeset, piros színűt, amelyen ra­gyognak a nikkelezett kerekek. De aztán elhessegette a gondolatot, mit kezdjek én egy autóval, vezetni sem tudok. Molnár Károly beletúrta arcát a víz felöl érkező szélfúvásba. Tűnjenek el a felhők, mor­mogta és legyen tiszta az ég. Lehunyta a szemét, a vízről visszaverődő nap dárdái behatoltak a pupillájába és megkönnyez- tetlék. Felemelte a lejét, és a bágyadt kék égre nézett, amely olyan tiszta volt. mint a frissen felfogott esővíz. Talán lehetnék még valami más, nem az, ami vagyok, és akkor nem mosolyognának össze a hátam mögött. A kabátja alá csúsztatta a va­rázsbotot. Talán irányíthatom másképpen is az életemet Az üdülőben gondosan a bőröndjébe csomagolta a botot. Nem szólt róla sen­kinek. De mindennap kisétált a vízpartra és megállt a fehérre csiszolt lapos kő fö­lött és a varázsbotra gondolt. Amikor vé­get ért a kéthetes pihenője, felszállt a vo­natra. maga fölé telte a bőröndöt és tit­kon megsimogatta a szemével. Mire hazaért, beborult az ég és a # vastag felhők ugyanolyan vigaszta­lanná. szürkévé és lehangolóvá fes­tették a házfalakat, mint amikor eljött hazulról. Nem baj. gondolta, hiszen itt van a bőröndömben, ha . hazaérek, csak elő kell vennem és minden megvalósul, ahogy akarom. Türelmetlenül nyitott be az ajtón és a nedves lakás nehéz illata egyszerre rátelepedett a tüdejére. Az ágy­ra dobta a bőröndöt és kitárta az abla- E kot. Egy másodpercig leült a székre, hogy lecsillapítsa vadul vágtató szívét. Hiszen itt a bőrönd és benne a varázsbot. mor­mogta, és vele egyszerre megváltoztatha­tom az életemet. Remegő lábakkal a bő­röndhöz ment, félretolla a ruhákat és leg­alul megtalálta az újságba csomagolt vé­kony tárgyat, kiemelte és lehámozta róla az újságpapírt. Most furcsán könnyűnek találta, olyan volt pontosan, mint egy száraz faág. Jó] látszott raita az erezet is. A kezébe fogta, odament az ablakhoz és kihajolt. Talán az lesz a jó. ha ugyan­azt próbálom, amit ott a tó partján, mert. valahogy most nem hitt benne, hogy min­den sikerül. Kinézett a szürke házfalakra, legyen napfény, mondta és felemelte a .botot. Er­re váratlan szélroham támadt, az arcába csapta az esőt, amely mint a könny, le­folyt az arcán.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom