Észak-Magyarország, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)
1983-07-30 / 179. szám
ÉSZAK-MAGYARGRSZAG 6 1983. Július 30., szombat Amikor már sokadszorra erőszakoltam az erdőbényei Dobozi Józsi bácsit, hogy meséljen a kádártáncról, meg vegye elő a hegedűjét és játsszon! — kifakadt magából. „Kádár volnék végül is, > nem zenész, vagy táncmester!" __ Kicsit megharagud ott, ilyenkor a műhelyben szaladt minden. Az abroncsok, a gyékényszálak, a kádárkalapács a keze alatt; meg szaladt ő is, körbekőrbe az éppen készülő százliteres hordó körül. „Hát akkor helyben ?s lennénk” - mosolyogtam magamban. Hiszen éppen erről van szó. Láttam már korábban az erdőbényei kádárok táncát miskolci, budapesti meg kalocsai színpadon is. Műhelyben még nem. És láthatta ezt a különös, furcsa, szertartásos „körbeszaladgá- lást", amit ők táncnak neveznek — láthatta néhány évvel ezelőtt a tévé képernyője előtt az egész ország. „Gyors — pohárfelvétel — gyors — pohárforgató — gyors" — szaladás és ünnepi megállás. Már-már him- nikus megfogalmazása mindannak, amit a munka és a jó munka felett érzett öröm és megelégedés érzései vé- gighuflámoztatnak bennünk, örömünkre: még „táncolnak" az erdőbényei kádárok. mm Mindenféléről beszélgetünk az erdőbényei tanácselnökkel. Egyszer csak azt mondja, készülnek rá — a szorító napi gondok közepette is —, hogy mentsék, ami menthető még a hagyományokból. Most például „le kéne venni a zenészek kezéről a dallamot, le kéne venni a táncosok lábáról a mozdulatokat — meg kéne menteni a jelennek és a jövőnek az erdőbényei kádártáncot”. — Fogadjunk, hogy a tanácselnök uszította magukat rám — mondja „komoly” nehezteléssel Dobozi Józsi bácsi, miután elmondjuk jövetelünk célját. — Mondta már nekem is, hogy majd magnóra veszik ezt az egészet. De maguknak is úgy kellett volna jönni, hogy együtt legyünk az egészen”... Mormog hozzá még valamit, de már megint kapkodhatjuk a fejünket, mert: „... na, nézzék, ötször is körbeszaladom ezt a hordót, amíg egy abroncs rendesen a helyére kerül...” A táncban meg még többször kell.. „ Dobozi József a 74. évében „szaladgál”. Az idén már negyvennél több hordót kalapált össze, És elhúzta már néhányszor a kádártánc zenéjét is. — Hát csak nem tágítanak attól a tánctól!? Hát azt szimbolizálja, amit itt látnak. Ügy van abban is, ahogy itt, úgy fonódnak össze az emberek, a mozdulatok, ahogy a munkában a hordókészítés közben összefonódik minden. Az „öreg” megáll egy pillanatra, szétmutat a „dongúsodásra”- váró fákon, a szerszámokon, az abroncsokon. Váratlanul kifakad: — De most már nem érdekel, nem érdekel semmi, se a muzsika, se a hordók. Nyugdíjba akarom magam helyezni. Több anyagot már nem veszek, amit itt látnak, azt még felhasználom, aztán abbahagyom. Hát nem dolgoztam eleget?! Elfáradok már én is, akkor csak trac- kálok, csikorgatok, mondok cifrákat. Néha megtörik egy donga, a hajlításkor — hát feldobnám haragomba az égig! Csak nem bírom olyan magasra hajítani... No, nézzünk le a pincébe... * — Vége ennék, ennek a hatalmas, szép meggyfának! — ezt már a „pincelátogatás” után, az udvaron üldögélve halljuk. — Pontosan 19 éve ültettem, hogyha végleg nyugdíjba megyek, legyen hol üldögélnem, a hűsben. Most meghalt, meghalt ez a szép fa, kj kell majd vágni. De, tudják, olyat „rúgott” még utoljára, mint soha. Annyi termést hozott! Szinte belebetegedtünk a feleségemmel — az ő Anna-napját mindig itt ültük, összejöttek a gyerekek is, kivezettem a villanyt, elővettem a hegedűt —, hát most csaknem megsirattuk ezt a fát. Még ha tölgy lenne, érteném is,' bosszút akar állni rajtam -r- „de sokai) megégettél!” —, de a meggyfát sose bántottam meg. Végül csak bele kell törődni, azt mondtuk: „az embér is elmegy egyszer, ez az élet rendje”.., És most, hogy a fával élő emberből így kiszakadt a „szerelmes vallomás”, a bús búcsúztató, Józsi bácsi végleg felenged. Meghallgathatjuk a kádártánc zenéjét. Előveszi hegedűjét, mint illik, először végig simogatja, majd vezényli magát: „gyors — pohárfelvétel — gyors — pohárforgató — szaladás, gyors”... Míg játszik, látjuk őt hordókészítés közben, meg ahogyan szájához emelte a pohár bőit a pincében. — Rettenetes régi ez a kádártánc, a déd- szüleink lehetnek, akik először megtanulták. Egy német család jött ide, ők hozták. Ügy mesélték, hogy amikor elérte a vég a nagypapát, a halálos ágyáról ő mondta el fiainak és unokáinak a táncot, így maradt itt hagyomány. A régi kádárbálokban természetesen ez volt a „fő szám”. Sokat el- prímáztam már ezt a zenét, jó is lenne, ha átvennék a vonót az utódok. * A hegedű a helyére kerül. Még egyszer szemrevesszük a kádárműhelyt. A meggyfa alatt búcsúzunk. Rémlik, mintha kezdetben egy „mérges öregúr” fogadott volna. Vagy ez máshol történt? Hiszen Józsi bácsi szíve: mint az embertársú meggyfáé; mint- a hegedű legszebb hangjáé... Szöveg: Ténagy József Fotó: Laczó József j I rodalrríi bara ngolások A török fogságtál a pataki katedráig Irodalmi barangolásunk mostani szereplőjének még az eredeti nevét sem ismerjük. Az a név ugyanis, amellyel ismertté vált, s amely feljegyeztetett az utókornak, tulajdonképpen felvett név. Élete első megpróbáltatásából szabadulva, talán éppen e névválasztással, névfelvétellel adózott jótevőjének, bizonyos Kormos Ferencnek, ’ illetve annak a településnek, ahol akkor — még mint gyermek — fedelet, hajlékot nyert. De menjünk sorjában ... Az a személy, akivel ezúttal megismerkedünk, idős Csécsi (Tsélsi) János néven jegyeztetett fel régi könyvekben. Részben úgy, hogy róla írtak, részben úgy, hogy az ő neve szerepelt egyik-másik könyv borítóján szerzőként feltüntetve. Szegény sorsú szülök gyermekeként, az Abaúj megyei Szakolyon született 1650. január 4-én. (Egyes források ugyanazon év június 24-ére teszik születési idejét.) Alig hároméves, amikor a bevezetőben vázolt első tragédia érte. Anyjával együtt portyázó törökök fogságába került, kik Egerbe hurcolták őket. A fogságból csak két év eltelte után, 1655-ben szabadultak, 110 tallér váltságdíj lefizetése után. Ennek az összegnek nagy részét a mór ugyancsalt említett jótevőjük, Kormos Ferenc biztosította. Miután korábbi ingóságaik a törökök prédája lett, 1657- ben Kormos birtokán az abaúj i Csécsen telepedtek le. Itt, s ekkor vette fel a Csécsi vezetéknevet, s ebben a községben szerezte első iskolai ismereteit is. Igaz, családja 1660-ban visszatért Szakolyra, de ő ekkor már kiszakadt a családi fészekből, s megkezdte változatos, sokéves tanulmányú tját. Előbb Nagyidán, majd Szepsiben tanult. 1064-ben felvették a sárospataki tógátasok so- , rába, de nem ' lévén pénze „egyenruhára”, végül a kassai iskolának lett diákja. Szorgalmas, jó tanuló volt, főleg görög nyelvből és logikából tűnt ki társai közül. Mint „diák-tanár” is tevékenykedett. Amikor 1673-ban a kassai iskolát a katolikusok szétzavarják, tanárait, tanártársait Debrecenbe, majd Gyulafehérvárra is követte. Gyulafehérvárott 1679- ben szenior lett, tanította a természettant. Ezt megelőzően 1678-ban a nagyszalontai Tholdi Miklós fiainak volt a nevelője. Csécsi 1680 januárjában hagyta, el Erdélyt, s megyénkbe. Tállyára, az ottani iskolába jött rektornak. Két évet munkálkodott ott, s nem rosszul, amit az is bizonyít, hogy fizetségül 30 hordó bort kapott. Ezt egyébként eladta, s az érte kapott 900 forintból megvalósította élete nagy élmát: külföldi tanulmányútra indult. 1682. április 27-én indult.el erre az útra. Lengyelországon átkelve, a Balti-tengeren hajózva jutott el az utrechti akadémiára, ahol három esztendőt szentelt a teológiai, a bölcseleti és a nyelvészeti tanulmányokra. Ez , alatt az évek alatt, mint a görög és a héber nyelv jó ismerője, tanulótársával, Kaposi Sámuellel korrigálta, javította Tótfalusi Kis Miklós biblia-kéziratát. Utrechtből 1685-ben tért haza Csécsi. Előbb ismét Tállyára ment, de még egy év sem telt el, „amikor 1686. február 9-én a sárospataki kollégium tanárának választották. Ö volt Patakon sorrendben az öt- vennyolcadik tanár. Itt csupán egy nyugodt év várt rá, hiszen 1687-ben a jezsuiták elfoglalták az iskolát, s Csécsit tanártársaival, diákjaival kiűzték Patakról. A tanulók egy része Gyulafehérvárra ment, ő azonban ’a diákok másik csoportjával, az új iskola színhelyéül Göncöt választotta. Nyolc évig működött a gönci „pataki” iskola, amikor újra szedni kellett a sátorfájukat. A következő állomás Kassa volt. Itt — igaz, nem kevés háborgatás között — a Rákóczi-szabadságharc kezdetéig működött az iskola. s csak 1705. május 14-én tért újra vissza Sárospatakra. Az iskolával együtt Csécsi is, kinek hátralévő évei sem nevezhetők háborítatlannak. A leírások szerint még 1673- ban — súlyos beteg lévén — undort kapott a víztől, s egészen 1701-ig soha egy csepp vizet nem ivott. 1706. június 4-én Patakon, lakásán ülve villám terítette földre. Ugyanannak az évnek októberében pedig portyázó katonák elől kell a város népével a hegyekbe menekülnie, s tíz napig lapulnia. Ekkor már nem volt hátra két év sem az életéből. 1708. május 14-én hunyt el Hegyalján. Irodalmi munkásságát nem csupán pedagógiai működése, s a már említett biblia javítása jelzi. Ö maga is több latin nyelvű könyvet írt. Ezek 'közül a magyar nyelvtannal és helyesírással foglalkozó munkája, az Observationes Orthographico-Grammali- cac emelkedik ki, amelyet 1708-ban Lőcsén nyomtattak ki, Pápai Páriz Ferenc szótárának függelékeként. Eredeti kéziratai közül néhányat a sárospataki Nagykönyvtárban és a Magyar Nemzeti Múzeum kézirattárában máig őriznek. Hajdú Imre ] Tóth-Máthé Miklós: jjj^T jrt'ffb' ÍBj Kvt Ölí a. A „tájbusz” már ott áll a színház előtt. Csapott fa- rú, szürke, régimódi, beindított motorja hörögve tiltakozik. Dezső, a sofőr matat rajta, az arca olajfoltos, szemében dühös megszállottság. „Azért sem hagysz cserben, nem nyúlsz ki, nem rogysz össze, nem döglesz meg, menni fogsz”. A négy égtáj felől szállingóznak a színészek. Tes- sedik Tekla, Óvári Laura, Törzstagi, Lónyai, Tóföldi, Vizeki... — Mi lesz, Dezsőkém? — áll meg Törzstagi a sofőr mellett. — Megyünk, vagy maradunk? — Megyünk, Törzstagi űr — csikorítja Dezső, és a keze fejével még egy foltot dörgöl az arcára. — Akkor beszállok .A — jelenti ki Törzstagi. Elfoglalja helyét a belső sor első ülésén, táskáját a csomagtartóba dobja. Törzstagi után beszállnak a többiek is. Mindenki a megszokott helyére telepedik. Tóföldi a belső sorban, középtájon, mellette Lónyai. Előttük Vizeki kuporog, akit maguk között csak Fülesnek neveznek. Nem véletlenül. Ugyanis Vizeki mindig kicsit hátranyomja a fejét, miáltal füle belelóg az ő légterükbe. Okkal lóg bele természetesen, hiszen így belapátolhatja a legapróbb szőmorzsákat 5s, amelyekből aztán agya fekete kemencéjében cipókat süthet, és adott esetben felszeletelheti az arra illetékeseknek. Tóföldi és Lónyai tudja ezt, ezért hát mindig nagy marhaságokat mondanak, jó hangosan. Hasznavehetetlen marhaságokat, Vizeki bosszantására. Mint most is, alighogy elhelyezkednek. és Vizeki füle is készenlétben. — Mit szólsz a kétfejű nőmhöz? — kérdezi Lónyai. — Tetszik — mondja Tóföldi. — Talán a bal feje inkább... — Tévedsz, a jobb feje jobb. Azon sokkal érzékibb a szája. És ami szintén lényeges, ott kecsesebbek, kisebbek a fülei, és jobban is hall velüjc ... — Miért? A bal lejére, illetve fülére süket? — Nem, csak nagyothall ... Ha ott vállok neki szerelmet, legalább ötször kell megismételnem, amíg megérti, és addigra meghallja az egész város. Röhögnek. Vizeki füle bosszúsan megremeg. „Locsogjatok csak, majd megunjátok, és mondtok valami használhatóbbat is”. Vizeki fülével együtt a busz is megremeg, és kedvetlenül megindul a mai tájelőadás színhelye, Kismogyorőd felé, ahol a Zselatin rendezte Fókazsír kerül majd bemutatásra. Kevés szereplős darab, így kitűnően alkalmas tájolásra, hiszen a rriegyq néhány városát, nagyobb községét leszámítva, csak egészen kis kultúrházakban játszhatnak, és azok között is talán a legkisebb a kis- mogyoródi. Olyan kicsi, hogy amikor a hősiesen végigerőlködő buszból kikászálódó színészek megpillantják a helyszínt, azt hiszik, egy iskolai dobogó, ahonnan az előadás idejére eltávolították a tanári asztalt. Ezt a kis teret még inkább zan- zásítja a Fókazsír díszlete, amelyet az előző busszal érkező műszakiak már odatelepítettek. — Barátaim, csak semmi pánik — mondja Törzstagi, úgy is mint megbízott társulati vezető, az igazgató jelenlevő képviselője. rendfenntartó közeg. — Gondoljatok az elődeinkre. komédiás őseinkre, a nemzet napszámosaira, akik ettől sokkal mostohább körülmények között is játszottak. Gyakran még tető sem volt a fejük fölött, és ugye ezt azért itt nem lehet elmondani ... És különben is, a színész feladata szolgálni a közönséget mindig, minden körülmények között. . j,
