Észak-Magyarország, 1983. július (39. évfolyam, 154-180. szám)

1983-07-21 / 171. szám

1983. július 21., csütörtök ÉSZAK• MAGYARORSZÁG 5 GONDOLJANAK RANK IS! Nváridöben a kispénzű nyugdíjasok is szeretnének egy-egy kirándulásra, ország­járó túrára eljutni. Erre a legjobb alkalmat az IBUSZ vagy a Volán úgynevezett egynapos belföldi útjai nyújt­ják. Általában kényelmes, jól szervezett programok ezek, és anyagilag is kibír­hatok. Mi is kis nyugdíjjal rendelkezünk, ennek ellenére minden évben legalább egy­szer részt veszünk egy bel­földi kiránduláson. Az idén is — a közelmúltban — el­mentem az lBUSZ-ba, hogy a legközelebbi út felől ér­deklődjek, de legnagyobb sajnálatunkra azt közölték, hogy bár terveztek ilyet, azonban kellő jelentkező hiá­nyában ezek elmaradnak ... Elhiszem, hogy minden te­rületen, így az utazások szer­vezésénél is első a gazdasá­gosság. Azonban több út meg­hirdetése esetén még a kis­számú jelentkezők közül is össze lehetne „verbuválni” legalább egy autóbuszra va­lót. Nyár van. A közelünk­ben Debrecen, Eger, Nyír­egyháza-Sóstó, esetleg a haj­dúnánási fürdő vagy Szo- boszló. Talán kellő propa­gandával mégis lehetne ta­lálni jelentkezőket. Arra kér­jük az illetékeseket, gondol­janak ránk, idősebb, kispén­zű nyugdíjasokra is. Farkas István Miskolc ISMÉT PLAKÁTERDŐ Az elmúlt hónapokban szá­mos cikk, felhívás jelent meg a sajtóban, hangzott el a rádióban arról, hogy ala­kosság vigyázzon jobban a város tisztaságára. Közérdek ez mindenképpen. Ügy vé­lem azonban, nemcsak az a fontos, hogy ne szemetel­jünk az utcán, a tereken; hogy ne szennyezzük a le­vegőt, a vizeket, de az is hozzátartozik a város tiszta­ságához, hogy milyen a há­zak, épületek külseje. Örömünkre szolgál, hogy Miskolcon erőteljes ütemben folyik a régi bérházak fel­újítása, tatarozása. Ennek so­rán új ruhát, szép külsőt kapnak a házak. Sajnos, azonban felelőtlen emberek (vagy gyerekek) sok helyütt összefirkálják, és annak eti­lénére, hogy van már „min­denki hirdetője”, különböző hirdető cédulákkal telera- gasztgatják azokat. Egy-két nap óta számos, a környeze­tét szerető selyemréti lakos bosszankodik amiatt, hogy a nemrég tatarozott házak fa­lára, az árkádok lábazatára különféle zenekarok, rock- együttesek reklámplakátjait ragasztgatták, eléggé otromba módon. Nemcsak csúfítják a környezetet, de — vélemé­nyem szerint — szabálytalan is. Vajon kinek vagy kiknek a tudtával, engedélyével tör­ténik? S ha nem, felelősségre vonják-e a városcsúfítókát, akiket a plakátszövegek alap­ján azonosítani lehel? M. P. Miskolc Selyemrét út NÉPRAJZI KUTATÁS ÁROKTŐN Évek óta néprajzi gyűjtő­munka folyik Ároktőn. A budapesti Eötvös Loránd Tu­dományegyetem néprajz sza­kos hallgatói nyaranként né­hány hétre „megszállják” a falut. Azért esett az egye­temisták választása Ároktő­re, mert ebben a faluban még gyűjthetők a hagyomá­nyos népélet tárgyai, szoká­sai. A Közép-Tisza vidéké­ről elég szegényes a népraj­zi adatközlés. Az egyetlen monografikus igényű munka — az ELTE Tárgyi néprajz és Folklore tanszéke vezetői­nek, Barabás Jenőnek ‘ és Voit Vilmosnak szerkesz­tésében — 1971-ben jelent meg Mezőcsáton, a Helytör­téneti füzetek sorozatában. A Mezőcsát népi kultúrájá­ból című kötet sajnos, az utolsó példányig elfogyott, ma már beszerezhetetlenek. Az egyetemisták most dr. Papp József tudományos fő­munkatárs vezetésével Árok­tő népi kultúrájának egyes fejezeteit gyűjtik és dolgoz­zák fel. Az anyaggyűjtés fő­képpen a tárgyi kultúra te­rületére terjed ki. Foglalkoz­nak az állattartással, föld­műveléssel, építkezéssel, táp­lálkozással, ruházkodással, településszerkezettel. De akadt gyűjtője a helyi szak­rális emlékeknek, az Árok­tőn élő Csörsz-árolc monda­körnek. A gyűjtött anyagból és a feljegyzésekből külde­nek a miskolci Herman Ottó Múzeum Néprajzi Adattárá­nak is, ahol mások számára is hozzáférhetővé válik a tu­dományos anyag. Amíg a tervezett ároktői tanulmánykötet megszület­het, még sok adatgyűjtésre van szükség. És természete­sen az ároktői lakosok köz­reműködésére; akik eddig is készségesen, türelemmel áll­tak az érdeklődő fiatalok j rendelkezésére. Balázs Gcza 1106 Budapest Keresztúri u. 4. VMI IS JÓ MUNKÁT KÍVÁNUNK Több mint négy év tizede | vagyok miskolci lakos, és ter­mészetesen ez idő óta ve­szem igénybe a város tömeg- közlekedési eszközeit. Ez alatt a hosszú idő alatt elő­ször fordult velem elő az eset, ezért szeretném nyilvá­nosan megköszönni a Miskol­ci Közlekedési Vállalat ve­zetőségének az utánpótlás nevelését, mivel az autóbusz vezetője úgynevezett „mai fiatal” volt. 1903. július 13-án a Tiszai pályaudvarról 19.05-kor indu ló 21-es — BV 90-77 forgalmi rendszámú — járat gépko­csivezetője az indulásnál minden megállóban és a vég­állomáson üdvözölte utasait, el is köszönt, kinek-kinek pihenést, jó éjszakát vagy éppen jó munkát kívánva. Röviden: emberszámba vet­te utasait. Az utasok először furcsán mosolyogtak, megelé­gedéssel, majd jó kedvvel, örömmel nyugtázták a szo­katlan figyelmességet. Az es­tére elfáradt emberek vidá­mak, jókedvűek voltak. Azt hiszem, minden ütazó- társam nevében mondhatok j köszönetét a fiatal buszve-; zetőnek, továbbra is ilyen figyelmes, jó hangulatot te­remtő munkát, erőt, egész­séget kívánva. Somfai Ottónc Miskolc A vizsgapálya Miskolcon, a stadionnál Fotó: Fojtán László Az Autóközlekedési Tanintézet életéből fi tanfolyamtól a jogosítványig A motorizáció roha­® mos fejlődésével pár­huzamosan megnöve­kedtek a közutakon való köz­lekedés veszélyei is. Ezzel együtt — érthetően — hatvá- nyozottabb, nagyobb a vo­lánnál ülők felelőssége, lé­nyegesen szigorúbbak a ve­lük szemben támasztott kö­vetelmények is. Ahhoz, hogy valaki vezetői engedély bir­tokába jusson, nem elég csak beiratkozni az autósiskolá­ba. Szorgalmas tanulásra, el­méleti és gyakorlati felkészü­lésre van szükség ahhoz, hogy a vizsgabizottság ja­vaslatára a rendőrhatóság kiállítsa az igazolványt. A képzés egyik bázisa Bor­sodban is az Autóközlekedési Tanintézet. Mint azt Horváth István igazgató elmondja, évente ötezerre tehető a hall­gatók száma, akik közül há­romezren hivatásos vezetői engedély megszerzéséért je­lentkeznek. • A tanintézetben ugyanis hivatásos gépjármű­vezetői képzés is folyik, pár­huzamosan a magángépkocsi­vezetői képzéssel. Akik magángépkocsira akarnak jogosítványt, azok számára a képzés ideje hat­ki lene hét. Ennek kereteben műszaki és közlekedési is­mereteket tanulnak a hall­gatók. Az eddigi tapaszta­latok azt igazolják, hogy az átlagos adottságokkal ren­delkező tanulók harminc óra alatt megtaníthatok a gép­kocsivezetésre. De van rá pél­da — főként az idősebbek­nél —, hogy csak 40—60 óra után tudják teljesíteni a vizs­ga követelményeit. A harmincórás vezetési gyakorlat a minimális okta­tási időszakot jelenti. S ha az oktató netán pótórákat javasol, azért ne sértődjön meg senki, ö látja ugyanis, hogy a tanuló milyen mér­tékben sajátította el a tud­nivalókat. Az ilyen tanácsot jó megfogadni, hiszen az ok­tató csak jót akar, ezzel ugyarjis^ megelőzhető egy oly ah kudarcsorozat, ami már az autózás kezdeti örömeit is elveszi. Hihetetlenül nagy az ok­tatók felelőssége, akiknek teljesítményét ugyanúgy mé­rik, mint a vizsgán a tanu­lóét. Az oktató sikeres mun­kája nemcsak a tesztlapo­kon mérnető, hanem a gya­korlati vizsgafeladatoknál is. Ha például egy-egy oktató­nál a sikertelenül vizsgázó hallgatók száma sok, kérdő­re vonják, megvizsgálják: mi ennek az oka? — Nálunk — mondja az intézet igazgatója — 45—50 százalékos teljesítménnyel nem lehet dolgozni. Van rá példa, hogy néhány szakok­tatótól kénytelenek voltunk megválni, mert a munkája nem érte el a kellő színvo­nalat. — Jelenleg — mondja Hor­váth István — 53 főfoglal­kozású oktatója van az in­tézetnek. Ezenkívül 80—100 azoknak a száma, akik „egyéb” megbízásos alapon kapcsolódnak be a munká­ba. Nekik óradíjat fizetnek s ugyanolyan jogokkal ren­delkeznek, mint a főfoglal­kozásúak. Természetesen ugyanolyan mértékű a fele­lősségük is. Nap, mint nap más-más embertípussal ta­lálkoznak. S ahhoz, hogy már kezdetben szót értsenek a hallgatóval vagy hallgatók­kal. ahhoz kellő pedagógiai érzék és felkészültség kell. Túlzás nélkül elmondható; oktatók és vizsgabiztosok a legnagyobb jóindulattal, se­gítő szándékkal közelednek mindenkihez. Céljuk, felada­tuk: segíteni abban, hogy' a hallgató a legapróbb részle­teket is megtanulja ahhoz, hogy a sikeres vizsga után jogosítványt kapjon. Okta­tók és biztosok idejük 99 szá­zalékát a kocsiban töltik, ami felér a nehéz fizik® munkával. Itt ugyanis állan­dó készenlét, figyelem és fe­gyelem a meghatározója a munkának, ami igencsak fá­rasztó. Az elméleti és gyakorlati oktatók — nagyon helyesen — az oktatás kombinatív formáját alkalmazzák, ami mindenekelőtt azért jó, mert a hailgatók önmagukat is el­lenőrizhetik, „hol szorít szá­mukra” a cipő. E tekintet­ben igazán jó példa Takács József módszere, aki rend­szeresen nemcsak többször is el-elmagyaráz egy-egy té­telt vagy ismeretanyagot, de — helyesen — igyekszik visz- szakérdezni is azt. Többek között a 116-os számú tan­folyam hallgatói közül töb­ben hálásan gondolnak visz- sza a vele töltött órákra, aki még azt is vállalta, hogy az előírt foglalkozási időn túl is segít, ha valaki erre ' igényű; tartott. Rengeteg tapasztalattal, hozzáértéssel rendelkezik Varga Béla vezető szakokta­tó, vagy Papp Árpád, aki például nagyfokú önállósá­got biztosít a tanulónak, és szinte észrevétlenül vezeti rá a hibára, vagy arra, mire figyeljen jobban, ök és min­den oktató a megmondható­ja, hogy a vizsga sikere kö­zös érdek, közös élmény, kö­zös emlék marad. Azt is el kell mondani, hogy a tanuláshoz, a taní­táshoz sok tekintetben hiá­nyoznak a feltételek. Kevés a tanterem. A jelenlegi négy helyett legalább nyolc kelle­ne. Annak ellenére, hogy fo­lyamatos a szemléltetőesz­közök beszerzése, még min­dig nem kielégítő, aminek objektív okai vannak. Az sem ártana, ha a stadionnál lévő vizsgapálya kivilágítá­sa egy kicsit jobb lenne, s ami már iskolán kívüli igény, hogy a T betű nélküli autó vezetői még több türelmet, figyelmet tanúsítanának a tanulók iránt. Űk is ültek valaha a T betűvel jelzett autó volánja mellett. Nem árt, ha erre is gondolnak né­ha. Nekik is jólesett annak idején, ha a lefulladt motor, vagy a lassúbb haladás mi­att nem dudáltak rájuk. Autózni jó. Ezt mindenki tudja, vallja. De az autózás öröme akkor válik igazán teljessé, ha mindenki betart­ja a szabályokat, ha nem vét a KRESZ ellen, és soha nem feledi el: a közút veszélyes üzem. E veszélynek elkerülé­séhez ad alapot és segítsé­get az autósiskola. T. F. A város új főútvonal-ke­reszteződésében kissé ké­nyelmesen váltanak a lám­pák. Nyári meleg sugárzik a villamos ablakain át. Az utasok a fénybe fordítják arcukat, hunyorognak. Mintha több - lenne a mo­solyra nyúló vonás is. A pi­rosra váltó lámpa előtt nyekkenve fékez, csikorogva megáll a szerelvény. A kö­zépkorú asszony keresztbe vetett lábbal ül a vezetőfül­kében. Láthatóan jó kedvre derítette a kellemes napsü­tés. Mintha a fodrásztól jött volna, divatos szoknyában, jól fésülten, mint aki so­sem látott, hordott egyenru­hát. Elégedett háziasszony módjára szemrevételezi az utasokat. Egyszerre csak fel­pattan. Átballag az utastér­be, leül az együk üres hely­re. Szemközt egy ifjú ma­mával, aki néhány^ hónapos kicsinyét dajkálja éppen. Tanácsokat ad — bizonyára tapasztalt anya — megne­vetteti az apróságot. Félsza­vakkal folyik a társalgás. Egyszer csak, bár háttal ül a közlekedési lámpának, megérzi, hogy sárgára vál­tott. Búcsút int, visszaül a vezetőfülkébe és indít. 4-' A markológép nem sokat tétovázik. Felbilleg a járdá­ra. A lámpaoszlop mellett leteszi súlyos tappancsait. Csak úgy csöpög, feketéllik már az aszfalton a hidrau­likából szökdösö olaj. Aho­vá a csálcányos ember mu­togat. oda lecsapnak a vas­fogak. Az első, félig sem si­került markolás; három ró­zsatő halála. Egy asszony szalad ki a bérház kapujából. Rákiált a csákányosrar — mit csinál­nak? Nem szégyellik magu­kat? Tegye már vissza a földbe azokat a szerencsét­len rózsákat! A férfi gyá­moltalansággal vegyes ér­tetlenséggel mered az asz- szonyra. Mint aki rosszul hall. A csákány nem moz­dul. Látszik, hogy főként tá­maszkodásra szolgál a nyele. Az asszony' megelégeli a csöndet: akkor legalább ad­ja ide, majd én elintézem. A nagydarab férfi pedig készségesen átnyújtja a csá­kányt. A nőnek. A csáká- nyos láthatóan elégedett az „átültetés” végeredményé­vel. Tekintetével szinte vé­gigsimogatja az engedelmes szerszámot. Mintegy újabb tárgyú bizonyítékát az egyenjogúságnak. De hiszen a nők napja régen volt már... * Merengésre azonban nincs idő. Ha itt az igazi nyár, markolni, bontani kell. Ez már afféle törvényszerűség. Amint a markolásnak is vannak rendre ismétlődő törvényszerűségei. Íme most is. A bérház előtti gázfö- esap körül markolászgat az exkavátor. Kezelője nem fá­rasztja magát holmi köz­műtervrajz keresgélésével, silabizálásával. Amerre a csálcányos mutogat — aki­nek persze éppúgy fogalma sincs róla, hogy hol, mit rejt , itt a rózsatövek alatt a föld — engedelmesen mar­kolászgat. Egyszerre csak megmozdul a gázvezeték ki­betonozott főcsapja. — Óva­tosabban! — int eső után köpönyeg-módra a csáká- nyos. A meglazult földdel együtt visszaengedett veze­tékről nem tudni ép-e, szivárog-e, vagy teljesen szétrepedt? Ám, erről meg­győződni nincs idő. Mert máris egy ökölnyi vastagsá­gú fekete kábelt húz ki zi­hálva a gép a földből. Most már kissé ideges a csáká- ny'os. — Ereszd vissza! — harsogja a mozdulata. A gépkezelő kiszáll, nézegetik a sekély gödörben vonagló félig szétroncsolt kábelt. Szaglásznak a gázvezeték körül. Fejüket vakarják, az­tán legyintenek. A nyoma­ték kedvéért többször is. A markoló felemeli tappan- csail, a gép felhördül, visz- szabilleg az úttestre, majd elpöfög. A csákányos gya­logosan utána. Fél' óra múl­va visszatér egy'edül, csá­kány nélkül, egy tekercs zöld színű cikk-szalaggal. Körbetekergeti a kábelt. Le­szúr két botot a gödör szél- te-hosszában, s műany'ag csíkot köt rájuk. A szél szi­laj kedvvel csattogtatja a pvc-csíkot. Rajta piros be­tűs felirat: gázveszély — gáz veszély — gáz veszély! Délelőtt tíz óra van, pazar napsütés. A gön­dörnek többé felé se néz senki. Befejeződött egy csü­törtöki munkanap. A „több megyés” keres­kedelmi vállalat egyik újon­nan megnyílt tüzeléstechni­kai mintatermében vonzó­nak tetszik a választék. „Árusítással egybekötött, minta utáni értékesítés”, hirdeti a kirakati tábla. Odabent nemigen tolonga­nak. Sőt. Az eladókon kívül hosszú ideje egy lélek sem nyitotta-csukta az ajtót. Mondom, vonzónak tetszik a választék. Van gázkonvek­tor, sokféle tűzhely, köztük német gyártmányú vegyes tüzelésű is. A mintadarab mögött becsomagolt példá­nyok is sorakoznak bőség­gel, csupán egyiken virít cé­dula: eladva. A hosszú idő óta elsőnek látszó vevő elé­gedett. Mint mondja, „po­fás” az áru és nem is drá­ga. A jó kereskedő álma természetesen az elégedett vevő. Aki már kérné is a blokkot. Ám, a derűs eladó titokzatos mosollyal himez- há.moz. Valami ilyesmit ma­gyaráz, hogy tudniillik-: nem lehet voltaképpen tudni, el­adó-e az a kályha, vagy sem. Minthogy a vevő nem ért a szóból, sőt, jókedve kezd elpárologni, konkreti­zálásra szorul a dolog. Te­hát csak előjegyzésre, mert ugye sok az eszkimó, kevés a fóka. A vevő azonban ko­nok. Neki úgy tetszik, itt most fordított a helyzet, nem nyúl a zsebébe. Konok az eladó is. Ö viszont nem ad el. Alighanem ideje el­indulnia a közei i közértbe megreggelizni. Ütközben ta­lán rádöbben, hogy mi a különbség a fóka és a sze­neskályha között — így nyár derekán, Kovács György Attila ' Napos mozaik

Next

/
Oldalképek
Tartalom