Észak-Magyarország, 1983. május (39. évfolyam, 102-127. szám)
1983-05-01 / 102. szám
V T983. május 1., »crsamop eSZAK-MAGYARORSZÄG 7 Matyóföldről Berlinbe Á színjeiesSzendrei — Mi a jól sikerült vizsga titka?-— A rendszeres és alapos tanulás. — Mindig megtartja ezt a receptet? '— Elvemmé és gyakorlatommá vált. Bennünket, magyar ösztöndíjas hallgatókat azért küldtek ide, külföldre, hogy tehetségünkhöz és szorgalmunkhoz mérten a legjobban tanuljunk. Nem utolsósorban az ösztöndíjas-fogadalmunk is erre kötelez mindannyiunkat. — Honnan jött Berlinbe, a Közgazdasági Főiskolára (Hochschule für Ökonomie) Szendrei István? — Mezőkövesdről. Az ottani I. László Gimnáziumban érettségiztem 1978-ban. Utána egy évig katonáskodtam, majd a hathetes nyelvi előkészítő következett Budapesten. A világhírű lipcsei Her- der-intézetből jött.. tanárok oktattak bennünket, az NDK- ba készülő ösztöndíjas hallgatójelölteket. Elsősorban a szaktárgyak (matematika, fizika stb.) nyelvét, sajátos szókincsét igyekeztek megtanítani velünk, miután a gimnázium németóráin erre nincs idő. — Foglalkozott-c otthon, az iskolán kívül is a némettel? — Csupán magánszorgalomból, mert eleve az volt a tervem, hogy a Német Demokratikus Köztársaságban folytatom tanulmányaimat. Erre egyébként iskolám hagyományai is sarkalltak: számos ösztöndíjas került ki eddig is a mezőkövesdi I. László Gimnáziumból. Az osztályunkból például itt tanul velem együtt Edőcs István; Rajna János pedig a Drezdai Műszaki Egyetemen. Egy harmadik mezőkövesdi fiú szovjetunióbeli ösztöndíjat kapott. Visszatérve a német nyelvre: voltak NDK-beli levelezőtársaim, és kétszer jártam Mezőkövesd itteni testvérvárosában, Bad Salzungenben is. Némi gyakorlatot a levelezés, utazás is adott. — Ennek ellenére — folytatja a magas, barna fiatalember, Szendrei István, a berlini Hfö IV. évfolyamos hallgatója —, mint mindegyikünknek, nekem is voltak kezdeti nehézségeim. Helybéli szobatársaim, csoporttársaim azonban sokat segítettek, miként a tanáraink is, főként az első vizsgák alkalmával. A mai napig szívesebben vizsgázom szóban, mint írásban. Párbeszéd esetén a tanár tekintetéből is kiolvashatom: jót mondok-e, vagy sem? Az otthoni .'gyakorlattól eltérően, itt a szemináriumokon való szereplést is értékelik, és ezek az előie- gyek is nyomnak a latban. így, tehát nem egyetlen vizsga alapján mérik föl a hallgató tudását, miként a tanulmányi munkáját jól műszervező sem esupán a vizsgára készül. hanem minden előadásra, szemináriumra. . ' — Ennek ellenére — gondolom — azért a vizsgákra is szorgalmasan tanul __Menyn yit? — Ez függ a tantárgytól, az oktatótól, a vizsgák számától. Legkevesebb négy napot; de volt. hogy két egész hetet készültem. — A főiskola külkereskedelmi szakára jár, ezek szerint a Külkereskedelmi Minisztérium ösztöndíjasa, Mivel gyarapodott eddigi évei alatt az NDK-ban? — Mindenekelőtt sikerült jól megtanulnom németül. A nyelvtudás a külkereskedői pályán eleve jó startot szavatol. Megismerkedtem egy gazdag kultúrájú baráti néppel, történelmével, országával. És persze a világ sok részéből itt tanuló más fiatalokkal is. Ügy vélem, hogy ez a főiskola jó alapot ad •majdani hivatásom gyakorlásához. Miután. lassacskán végzek, sokat foglalkoztat a gondolat: miként tudok majd otthon beilleszkedni ? Közismert, hogy az ittenitől eltérő a hazai külkereskedelmi gyakorlat. Ezért is jártam nyitott szemmel és füllel, amikor tavaly őssaei Budapesten, az ARTEX~nél töltöttem szakmai gyakorlatomat. A közgazdasági osztályon dolgoztam „megfigyelőként”. Sök segítséget kaptam szak- dolgozatom megírásához is. A címe ez volt: Magyarország és a fejlett tőkés országok gazdasági kapcsolatai az 1070- es ,években, valamint a távlatok. — ösztöndíjas lévén, nem mindegy, milyen tanulmányi eredményt ér el a külföldön tanuló. A művelődési miniszter utasítása szerint ugyanis az alapösztöndíjon kívül (ez az NDK-ban 350 márka, azaz 1862 forint) 100 —140 márka (tehát 532—745 forint) tanulmányi ösztöndíjat kaphatnak a jó. illetve jeles rendűek. Miként alakult ez Szendrei István esetében? — Korántsem a pénz miatt, csupán megszokásból hajtottam: az első évben 1,14, a másodikban 1.66, a harmadikban 1-es volt az átlagom. (Ehhez tudni kell, hogy itt, az NDK-ban a hazainak éppen a fordítottja az osztályzási rendszer, azaz itt az 1-es a legjobb érdemjegy.) — Ilyen kiemelkedő tanulmányi eredménnyel a népköztársasági ösztöndíjat is megpályázhatja... — Erről nem tudtam, csak jóval később értesültem róla — mondja István a reá nagyon jellemző szerénységgel. — Akkor, amikor közölték velem, hogy a KISZ- alapszervezet javaslatára nekem ítélték a kiemelkedően magas összeggel járó ösztöndíjat. Természetesen nagyon boldog voltam, és miként tapasztaltam, a társaim is. hisz’ velem együtt örültek. — Hány márkát kap egy népköztársasági ösztöndíjas? — Havonta 719 márkát, ami itt igen nagy pénznek számít, főként főiskolás, egyetemista körökben. Amit megtakarítok belőle, azt hazautalom. A pályakezdéshez ugyanis pénz kell. (Olvastam Szendrei István KISZ-alapszervezetének ajánlását, és összevetettem a művelődési miniszter erre vonatkozó utasításának a feltételeivel. Az eredmény: István jócskán túlteljesítette a követelményeket. Mert: csoportjában rendszeresen a legjobb eredményt produkálta. Egész sor tudományos szak- dolgozatot készített a szocializmus politikai gazdaságtanából, jogból, filozófiából, gazdaságtörténetből. Önszorgalomból angolul tanul, államvizsgára készül belőle. A legfrissebb szakirodalomban is jártas. Társai kedvelik, mindenekelőtt szerénységéért, nyílt, becsületes magatartásáért, jó humoráért, rendkívüli segítőkészségéért. A KISZ-alap.szervezetben példamutatóan dolgozik, szívesen és okosan politizál. Kezdeményező típus; bírálatai megalapozottak, ugyanakkor a saját munkájával, magatartásával serkenti a többieket. Az alapszervezet foci- és kosárlabdacsapatának egyik kulcsembere. Körültekintően, nagy felelősséggel látja el társadalmi munkáját: a KISZ NDK-ban működő Országos Bizottsága pénzügyi ellenőrző bizottságának az elnöke...) — Szendrei. István az első, és eddig az egyetlen, magyar népköztársasági ösztöndíjas az NDK-ban. Ilyen kiemelkedő teljesítmény alapján bizonyára kapkodni fognak majd maga után a külkereskedelmi vállalatok __ — Ez alighanem túlzás — jegyzi még.- — A tanulás ugyanis csak az első próbatétel az ember életében. Majd a gyakorlat dönti el, mire vagyok képes, mit tudok. Amikor majd „élesben” kell dolgoznom, őszintén megvallom, nem pályázom a fővárosba. Budapesten se ismerősöm, se rokonom; egyedül pedig sehol sem jó. Egy olyan vidéki vállalatnál szeretnék elhelyezkedni a megyénkben, amelynek portékái érdekelnek is. Olyan munkaközösségre vágyom, ahol szívesen fogadnak és befogadnak, ahol tanulhatok a többiektől. Szerintem nem a diploma megvédése a nehéz, hanem az, ami utána következik, a mindennapi küzdelem a nemzetközi piaci versenyben. Ott nem osztályzatokkal, hanem sikeres üzletkötésekkel mérik a túr dást.. Berlin, 1983. április Kulosár László 350 éves egyetem A tartui egyetem a közelmúltban ünnepelte alapításának 350. évfordulóját. Az egyetem napjainkban diákváros: több emeletes tanépületekkel és laboratórium-épületekkel. Kilenc fakultás működik itt. A szovjethatalom éveiben az egyetemen mintegy 25 ezren végeztek, többen, mint ahányan az egyetem egész története alatt itt tanultak. A tanári karban 105 tudományok doktora oktat, közülük negyvenen külföldi egyetemek, akadémiák és tudományos társulatok tiszteletbeli tagjai. Az egyetem tudósai számos nemzetközi tudományos program kidolgozásában vesznek részt, és a világ 350 tudományos központjával tartanak kapcsolatot. Az elmúlt évtizedben egy idegsebészeti és egy környezetvédelmi kutatóközpontot hoztak létre, tanulmányozzák a skandináv és a finnugor nyelveket. A közelmúltban nyílt meg egy több mini 3 ezer kötetes tudományos könyvtár, felépüli egy ezer férőhelyes diákszállás és egy sportkomplexum. Előadás a fizika karon Két szál,'" szélben reszkető villanyvezeték köti össze a világgal. A porta nagy és öreg. A lakóépület vastag téglafalain vasrácsos ablakok, barnára festett deszkaajtók törik meg a már napszítta, sápadt, meszes falakat, öreg, fekete törzsű eper- és akácfák őrködnek a porta körül, amely valamikor Selyeb csendőrlaktanyájaként uralkodott a Mánta-patak völgye fölött a domboldalon, a falu elején, vagy a végén, az a kérdés, jövünk-e ide, vagy megyünk innen. Az öreg bacsó, a 82 esztendős Fan- csalszki András, öreg szekérnek támasztja kissé hajlott hátát, a fekete kalap karimája jobb szemöldökén pihen, gyér ősz haja a másik oldalon kandikál ki, hosz- szú, ősz bajusza körül ráncba szalad az arca bőre, ahogy két kék szemével ránk mosolyog. Az első kérdés a bajuszt tudakolja — Mindig volt — mondja —, és csak kisüstivel és jó borral kezelem. — Leveszi kalapját, a szobába invitál. Mielőtt belépne a széles küszöbön, lenéz a völgybe. Szépen müveit, zöldeílő föld mutatja felénk az arcát, meg a közös gazdaság takaros épületei. Bent, a hűvös lakószobában öreg, barnára pácolódott bútorok őrzik a csendet. A diófaasztalon kis eperhordó, üvegek, poharak, kávéscsészék kínálják magukat. A, falon színes terítő nyújtja a Házi áldást: „Hol hit, ott szeretet, hol szeretet...” A díszes kanapén báránybéléses bunda, fölötte a kazettás ingaóra mutatója jelzi a római számlapon a valamikori és a mindenkori időt: II. óra 38 perc. A két diófaágy egymás mellett fekszik szépen bevetve, fölöttük széles olajnyómatról a glóriás, liliomos Jézus szomorú arca néz ránk. Lejjebb a falon, családi fényképek, esküvői párok, az öreg bacsó fiai, menyei, lányai és az unokák. A másik falon aranykeretes, színes nyomat; „Szolgálati időm emlékére”. Középen ágaskodó lovon, kivont karddal a mindörökké egyforma huszár, „akinek” csak a feje igazi; az öreg bátyja, József, aki az első háborúban odamaradt, odaszakadt Ferenc József . császár-királyért és a kétfejű osztrák sasért. i Fancsalszki. András Hangácson született 1901. január 25-én. Ősei bacsók voltak, az apja is. Kilenc gyerek nevelődött a családban, mind értett a jószághoz, mint ahogy ő is gyerekkorától. Két iskolát járt csak a palatáblás, a spongy ás, a krétás világban. Számolni, írni, olvasni azután tanult meg igazán, hiszen az élet rá- kényszerítette. Három május emlékét őrzi bölcselkedő emlékezete. Kázsmárkon voltak akkor számadó juhászok egy uradalomban, amikor rácsodálkozott az idegen beszédű, ruházatú cseh katonákra. Aztán jöttek a vörös csillagos, vörös szalagos magyarok. Volt egy kis lövöldözés, aztán sokára el- csöndesült a Száraz-völgy... Irotáról hozta feleségét, született Vaskó Ágnest. Először a jegyzőhöz mentek, aztán az irotai paphoz. A lakodalomra fél tucat birkából, több tucat csirkéből, kacsából, lúdból főtt-sült az étek, félszáz liter gabonaszeszt vettek a büttösi szeszgyárból, lett belőle egy hektó pálinka, bor is akadt, több hordóval, oportó. Az ónodi rezesbandát fogadták fel, A lakodalomra hivatalos volt az egész falu, sok bankó gyűlt össze a menyecsketánc szitájában. Akkor énekelte az egész falu hallatára kedvénc nótáját: „Gyolcs az ingem, gyolcs a gatyám, lobogós az ujja. / Nem lobog az, nem lobog az, haja szél nem fújja. / Magam lobogtatom, magam lobogtatom / Még az éjjel babám, véle betakarom . . .” Most, ahogy a meg nem ült aranylakodalom jut eszébe, előveszi a klarinétot, el is játszaná a dalt, de munkában megfáradt keze, ujjai már nemigen engedelmeskednek. Második májusa a tanyán érte. Akkor is a jószággal volt, amikor lóháton megjöttek a vörös csillagos, idegen katonák. Birkát vettek, pénzt számoltak tenyerébe, magyar pénzt, de olyat ő még addig nem látott. „Halkan szól a klarinét.. — Fiatal, jó emberek voltak — emlékezik az öreg. — Nem lóhátról beszéltek velem, mert leszálltak a nyeregből és a vállam veregették. Megnézték a májusgallyat, amelyet reggel állítottam a tanyán. A legszebb levelesjuhart hoztam az asszonynak, hogy emlékeztessem lánykorára. Fel is díszítettem színes papírokkal, mert úgy szép minden, ha megadjuk a címerét... Nem tudja pontosan, melyik közeli esztendőben volt családos lánya vendége Miskolcon éppen ünnepkor, május elsején. — Ünneplőben álltunk és néztük ások elvonuló embert, a vörös, a piros-fehér- zöld, meg az égkék zászlókat, a színes léggömböket. Érdekes — mondja töprengve —, ez utóbbi május esik ide legközelebb, és erre vélekszem legkevésbé... Kimegyünk az udvarra, az öreg belenéz a jó vizű, mély kútba, mint a múltjába. Talán az elmúlt nyolc évtized keményen pergő napjait, a vénasszonyok nyarának álmos, ökörnyáltól csillogó délutánjait, egykori, rég elmúlt, rég elment őseit, szeretteit, távol élő fiait, leányait, unokáit, a tanyán dolgozó feleségét látja a mozdulatlan, kerek víztükörben. Hallgatunk. Galambok turbékolnak az «•esz alatt, fiatal kakas kukorékol a ház másik oldalán. Az ólban a vaddisznótól származó anyakoca nógatja foltos malacait, némán állnak az anyajuhok a kerítés másik oldalán, tűrik, hogy a gidák orrukkal bögdössék tőgyüket tejre vágyakozva. Az istállóban két szép ló várja, hogy befogják, nyolc tehén várja, hogy megfejjék. — Igazi bacsó mór alig van — szólal meg csendesen az öreg. — A juhász ember most már inkább iparos, ha tisztességgel is bánik a jószággal. A fiatalokra meg még a birkás elnevezést sem pazarolnám. Mert a bacsó gazdálkodott, fejt, túrót, gomolyát, zsendicét gyúrt, ellette, nevelte és gyógyította a jószágot. Én még őzet is neveltem, aki juhot szopott... Fürge, a hároméves puli egy tapodtat nem mozdul gazdája mellől. Az öreg mondta, vele utazik a buszon, a vonaton, elkíséri a boltba is. De legnagyobb hasznát a jószág körül látja. A több mint kétszáz juh sok munkát ad, a tanya hat kilométerre van, ott is sétál ugyaneny- nyit az állatok nyomában, aztán estére még haza is kell térni. A tavaszi csillagos estéken az öreg bacsó s hajnal gondjaival fekszik, alszik álmodik ... Szöveg: Oravec János Kép: Laczó József „A jó pósitor"
