Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)
1983-04-09 / 83. szám
» t ESZAK-MAGYARORSZAG 6 1983. április 9., szombat KÖLTÉSZET NAPJA, 1983 M' egemlékezűnk a 20. századi magyar és európai kötté. szét egyik legkiemelkedőbb alakja, József Attila születésnapjáról most is, április 11-én, a költészet napján. Megkoszorúzzuk lillafüredi emléktábláját; az emlékezésnek most különös jelentőséget ad, hogy idén ötven éve járt itt, Miskolcon—Lillafüreden a költő, s írta meg halhatatlan szépségű versét, a modern magyar szerelmi líra remekét, az Ódát. Az alkalmat e látogatásra és a vers születésére az IGE — írók Gazdasági Egyesülete — teremtette azzal, hogy meghívta a költőt a magyar írók lillafüredi „íróhetére". A nyolcnaposra tervezett, de három nap után az IGE elnökének, Pakots Józsefnek a hirtelen halála miatt félbeszakadt rendezvényről viszonylag keveset — bátran állíthatjuk, érdemtelenül keveset — jegyzett föl az irodalomtörténet, holott mindén kompromisszumos hajlandóság és gazdasági érdekűség mellett is bátor kísérlet volt akkori irodalmi életünk valós értékeinek megmutatására, s ez tükröződött a tervezett és félig megvalósult progrombon éppúgy, mint a meghívottak névsorában. A tanácskozás főelőadását Móricz Zsigmond tartotta amép és az irodalom kérdéséről, naplójának tanulsága szerint olydnféle kérdéseket feszegetve, mint: „...az irodalom csak tükre az állapotoknak, s azon keresztül meg lehet mutatni a valóságos bajokat; az irodalom nem felelős- a nép nyomoráért, az irodalomban szépen benne van a nép __"; a névsorban pedig ott volt Móricz Zsigmond s Jó zsef Attila mellett Kárpáti Aurél, Supka Géza, Illyés Gyula, Nagy Lajos heve. Ott volt a lillafüredi Palotaszálló vendégei közt Tamási Áron, Szántó György, Egri Viktor, Tavaszy Sándor, Palotai Boris a szomszédos országok magyar írói közül, s itthonról olyanok, mint Pap Károly, Peterdi Andor, Várnai Zseni, Kassák Lajos, Berda József, olyanok tehát, akik közismerten baloldaliaknak, ha nem éppen „vörösöknek" számítottak. S hogy az íróhetet követően vita bontakozott ki a Nyugat hasábjain s jobb- és baloldali irodalomról, utalásokkal az íróhéten vitatott gondolatokra, mutatja, hogy volt érdemes és megőrzendő szellemi hozadéka is ennek a félbeszakadt eseménysorozatnak, s'nera pusztán steril, szavatokon politikamentes műsor fogadta ott a nagyérdemű közönséget, mint állította Dénes Béla, a Független Szemle című baloldali folyóirat szerkesztője a programot elfogultan kommentáló értékelésében. Egy szavalat s egy emléktáblán elhelyezett koszorú nem több formális gesztusnál még akkor sem, ha mélyen belülrcB fakadt, átérzett tisztelet téteti is velünk ama helyre a koszorút. E sorok szándéka: emlékeztetni iá, bogy van, kell legye« tennivalónk az ötven évvel ezelőtti lillafüredi íróhét emlékének őrzésével, ma is érvénye* értékeinek feltárásával és to-, datosításávol kapcsolatban. «p. u PAPP LAJOS* Fohász JMőve&vő emfékeim és vágyóim között az elfofyo rdoBei» 7 ™ nélküled eveztem tova mostanáig Erős voltam és bátor De roost kellene] Komor zátonyok környeznek Félek a meg nem érthető haláltól Vigasztalónak IceIIénéi bizony Afféle oktalan bizalomnak kapaszkodónak meredek köveken Jó lennél fölém tartott karnak Aki voltam ugyanaz vagyok Csak lelkem gyűrűzik nyugtalanul Körülfogott a te hatalmad A jóságnak bővében voltál mindig Néha to éretlen adtál szeretőiedből a kétkedőknek is akik nevettek a lábaid elé térdeplőkön Sugaras ujjaidat szépen fölemelt homlokukra tetted Itt állok Nagyon magamra maradtam a télben a ködben Lámpák kihűltek rég Csillagok valahol mind rmod kialudtak’ Mint hallgató házak mögött a fák égnek meredő árnyékai keresném ma hozzád az utat TAKÁTS GYULA: SERFÖZÖ SIMO»í Halója itt looog Koratavasz Ónmázas és nehéz a köd. Bevonja mind, amit talál. A felhő eltéved a fák fölött s vadászni már bagoly se száll. Kéményben ül kormos keretbe. Rólad tűnődik? ... Avagy rajtam? . S míg zúg a poszméh helikoptere, ajtómba állsz ... Fénylik az ablak, a fába metszett és nem árnyék, de túli-táji csillogás ragyog, amelyben — akár. ha odalátnék — az álmok népe mintha élve labdázna emlékek kertjébe s a labda átszáll, hálója itt lobog. Póráflva röppen föl, száll a magasba fényes vizű tócsa. Elhullajtott ágait a fa akár a gallyrakásból visszahordja. Szifdevélből bab hegyezi fülét, valamit hallhat éppen. Azután elugrabugrál a meleg napon, nincs veszélyben. A táj moccanás-mocorgás. Fészkéről megújulás hessen. Átvészelte telét a lélek. A Nap tündököl. Nincs mit szégyenkeznem. BÉNYEI JÓZSEF: I Tiszta időben Jó így tiszta tavaszban futni a friss füveken. Hajnali harmat reszket, könnyez p szemüvegem: Elbújt mögé a bánat, kétség és ijedelem: szólok lendülő szélnek, üljön meg tenyeremen. Ráfújok. Otszéli fű rejti a szárnya alá. őrzi a Hold az időt, árnyékát takarva rá. Béke Farsangi vígasságok múltán, húsvétvárás idején, azon a napokon, amiket kalendáriumok a böjt idejeként, néhány lappal odább nagyhétként emlegetnek, mikor a tél, bár ; szemmel láthatóéin mindenütt eltüntette a piszkos- szürke gönceit, s helyét átadta a serkenő fűnek, mikor a hóvirág érzi, ideje lejárt, s királynői koronáját, palástját nárciszokra, aranyágra, gyöngyvessző- | re testálja, s az ifjú Őrölj kösök kezében a barkajo- i gar körül virágporra éhes, .> nektárra szomjas méhek | muzsikálnak, mikor a nap '• a földtől mind hosszabb ( utakra vállalkozik, ám egyre több meleget bocsát alá, hogy magágyat langyítson veteménynek, ; szárba szökkentsen íznyi gabonát, mikor a gondos ; gazda nekilát portáján rendet tenni, az emberek szívét xemény tölti el. Olyasféle, mint gyermeket, hosszú sírás után, mi- i kor végre anyjához bújhat, de csak olyasféle, mert ez a remény csak tavasszal |j lepheti meg az embereket, ij percekre, pillanatokra, fejj ledtetve a tél gyötrelmeit, | kecsegtetve íőket meleg áp- l rilissal, korai nyárral, | Ó, harmincnyolc éve még í bátrabban tavaszOdott! — !j emlékezik; az öregember. j Mi lesz vajon harminc- l nyolc év múltán —, így a i fiatal. S talán egyikük jj sem gondol vele, hogy a | legifjabbal együtt évszázadi dot ölelnek át, hiszen harmincnyolc békés esztendőre gondol az öreg, harmincnyolc békés esztendő- i ben bízik fia. Harmincnyolc békeév háborúk százaival. Harmincnyolc esztendőt, szétszórt pusztítószerek százezer tonnáival, harminc- nyolc tavasz után is földön lapuló, fürkész gyermekre váró döglött born-i bák százaival, golyótól, re- pesztől, halni készülők sokaságával, lemészároltakkal, kiirtott falvakkal. Harmincnyolc békeév, nyomorban, balgán tengődök állati megadásával, éhenveszett teremtmények megszakadt kérdésével: harmincnyolc békeév ilyen lenne? Ez lenne? Ez! — így az emlékező, mert rostáját harmincnyolt év rágta. Harmincnyolc hasonló, békés évet? Jj harmincéves háborút? Vagy inkább százéveset? Volt már, Túltenni rajta képtelenség. Vagy mégis lehet? A história tán ezúttal sem oroz önmagától, s lezár harmincnyolc évet. Hogy Klió szolgái fordíthassanak végre új lapra. S új fejezetre, lezárva előzőt — megőrizve címét! —, törölve törölhető emlékét, feledtetve, amit ember feledtethet: „A harmincnyolc éves háborút.” A tiszta lapot pedig már remélő ifjú simítja, s táa forr at lan betűkkel, ügyetlenül, de új címet ir: „Innentől — úgy néz ki? —, már a béke következik.” ................................... S zikszai Károly: Az autó egyenletes gása elálmosította a férfit. „Meg kellene állni valahol, mielőtt tényleg lecsukódna a szemem” — gondolta, és lopva a feleségére pillantott. Az asszony — negyven körüli, vörösre festett, dúskeblű nő, abból I a típusból, aki után még néhány évvel ezelőtt is megfordultak a férfiak, a teherautósofőrök pedig obszcén szavakat kiabáltak felé a vezetőfülke ablakából —, fejét a tűzpiros műbőrborítású fejtámlán pihentette, és egykedvűen bámulta az autópálya végtelen-szürke aszfaltcsíkját- Hajnali ötkor indultak Velencéből, _ és három órája nem szóltak egymáshoz egy szót sem. A férfi a leálló sávra kanyarodott, majd néhány másodperc múlva csiko- : rogva fékezett. — Ha nem akarunk meg- dögleni, 1 legalább egy órát pihennem kellene — mond- í ta, és anélkül, hogy a feleségére nézett volna, ha- rákolt néhányat, majd kiköpött az ablakon. Az asszony fölényes i mozdulattal emelte fel fe- : jét a tűzpiros m ű bőr bori- ! tású fejtámláról; cigarettára gyújtott, és a füstöt a ! férfi arcába fújta; — Szóval álmos, vagy? — kérdezte, hangjában fél- < reérthetetlen gúnnyal. — Hát ki a franc akart Ná- polyig jönni? Ahelyett, hogy már Velencéből hazamentünk volna... — Ezt már tegnap is éli ! mondtad. — Igen elfnondtam. Es ma is elmondom, és holnap is el fogom mondani ... A férfi dobolni kezdett 1 a műszerfalon, aztán hang- : ját egy fokkal feljebb ; emelte: — Ha már megkaptuk ezt a rohadt útlevelet, legalább' használjuk ki, hagy kint lehetünk. Az asszony egészen a férfihoz hajolt, miközben arcát dühcsíkok kendVék elborítani. — Na perszel HaszndH juk ki, hogy egy teljes hó-i napig Olaszországban lehetünk! Csakhogy nekem elegem van ebből a szánalmas turistóskodásbóll Elegem van a koszos kém-: pingelíből, a langyosra melegített konzervekből, a koszból, mocsokból... — Három év múlva mim szállodára is telni fog. — Három év múlva! EbJ bői a pénzből maradhattunk volna Velencében öt napig európai körülmények, között... De nem! A mérnök úrnak egy teljes hónap kell’ Olaszországból, hqgy aztán odahaza elmondhassa, mennyi mindent láttunk! De azt már nem fogja elmondani a mérnök úr, hogy milyen körülmények között éltünk az „álmok városában”. A pofon a nő bal arcán csattant. A férfi beindította a motort. — Délután Rómában leszünk — mondta, és visz- szakanyarodott az autópályára. Nehány perc múlva érezte, már nem úra a kocsinak. Lassított, ötszáz méterre egy bekötő utat vett észre. Hosszú idő óta most nézett először a feleségére. Az asszony, (alán a pofontól, talán a fáradtságtól előredőlve aludt. A férfi óvatosan rákanyarodott a bekötő útra. Egy ideig még aszfalton gurultak; aztán az autó rándult néhányat, ami az aszfalt végét jelezte. Nehéz, köJ vesúton haladtak tovább. Az egyik rázkódásnál aa asszony fölébredt, és csodálkozva nézett körül.
