Észak-Magyarország, 1983. április (39. évfolyam, 77-101. szám)

1983-04-23 / 95. szám

=» ESZA*.MAGYARORSZÁG 6 1983. oprffíü 23., szomKoí Annus József: Az öreg most is gör- nyedten áll az eldobált vil­lamosjegyek, félig szívott ci­garetták között, botját azon­ban hetykén a karján hin- táztatja, nem támaszkodik rá. Mert 6 megmutatja! De meg ám! Ne féltse őt tduka, mint a gyereket. A múltkor is hogy kárált: meg ne próbáld, verd ki a fe­jedből ! Jaj, istenem, bá­nom, hogy említettem egy­általán. Megvagyok én már anélkül, hagyd a csudába. Tudod, hány éves vagy, vén szamár? Nyolcvanhat múl­tai, öregem... Ö nekivágott mégis. Pon­tosan a terv szerint: egy pihenővel a villamosig, ott ügyes helyezkedés a. járda­szigeten, hogy közel kerül­jön az ajtóhoz, aztán a bot, a. kapaszkodás, már fönt is vagyunk! A megállókat szá­molni kell persze, no meg ügyeim, nehogy a kitérőt is belevegye. A tér sarkán kell leszállni, szemben a patikával. Onnan egy szusz­ra elcsoszoghat a szökő- kútig, a kényelmes fehér pádon kinyújtóztathatja a lábát,, aztán- fürgén át a Petőfi- utcán, befordulni a második sarkon, s úgyszól­ván helyben is van. A jár­da fölé magasodó otromba bádoglapon olvashatja: „Jól jár az órája — Ha Fel bér az órása r*. Itt a villamos-! Most vi­gyázzunk, úgy ni! No, még egy kicsit, már jó is. Rá­adásul épp az ajtó mellett várja egy üres hely. Hiá­ba, ma szerencsés napja van. Nem volt látogatás, délelőtt mégis beszökött Mukához. Egy nővér észre­vette ugyan, de nem szólt .Tduka örült nagyon, a s-zíne is visszajött, könnyedén ült föl az ágyban. — Zoli bácsi! Nahát! Jő napot, Zoli bácsi! Tán csak meg tetszik ismerni? Vagy nem? A nő csontos arca váratla­nul tárult eléje. Az imént még sehol nem volt, most meg itt vigyorog a szeme előtt, még a dohányszagü, bántó lehelet is megcsapja. — Takácsné... — nyögi az öreg a szomszéd ülésről áthajtó vénasszony felé. — Igen, igen, én vagyok. A Kati. De régen is láttam magukat. És Iduka néni? Jól van? — Köszönöm kérdését... Nincs valami jól. Beteges. — Ugyan, ne mondja. És mi a baja? — A nyolcvan év, Ka­tikám, a nagy idő. Az a mi bajunk. Amúgy a szi­ve, de javulgat. Ma is vol­tam bent nála, pedig nincs látogatás, de az építkezés miatt lebontották a kerí­tést, arról az udvar felől... — Kórházban van? — Hogyne, már régen. Aztán mindig az óráját emlegette, hogy az nein ott; bent mennyire hiányzik. Itthon , megvolt nélküle. Mondom, elviszem én ak­kor a Fájberhoz. Arról meg hallani se akart. Hogy én már nem tudok villanyosra szállni, meg elüt az a sok autó. De én csak elhoztam. Azt mondja a Fáj bér, szer­dára kész is lesz. De hát tudja, milyenek ezek az iparosok: nem lett kész. Jöjjek pénteken. Na, má­ma péntek, eljövök. De ha mos); .se készült el véle, visszavonom a megbízást. Ez a Fájber... Akár az ap­ja. De hát akkoriban még könnyen beugrottam két nap múlva, egy hét múl­va... — Nem ?tt akart leszáB- tsi, Zoltán bácsi? — A patika? Hát már volt a kitérő? — igen, de nem álltunk meg, a másik már bent állt... — Jaj, istenem-! AHrfcsa már meg... Szóljon, hogy ne induljon, várjon! Remegve igazgatja a. lá­bát, hadonászik a bottal, közben hol a Takácsné, hol a vezető felé kiált, nehogy elinduljon a kocsi, — Ez a Takácsné. —• motyogja, amikor lent meg­támaszkodik, s háta mö­gött elcsattog a szerelvény. — Mindig ennyit fecsegett. Soha nem szerettem, ha átjött Idukához. Szerencse, hogy - elköltöztek. Mikor is? Pár éve, de tán régebben. Mindegy, no. Illetve nagyon is nem mindegy: bár soha ne ismertem volna. Most majd fönnmaradtam miat­ta. És azt se érkeztem vé­giggondolni, mit mondok a Fájbernak, ha megint nem készül el az óra. Mert meg­mondom! Meg én! Talán így: Fájber úr, maga az apjától csak a hazudozást tanulta... No, ez azért erős egy kicsit. Talán finomab­ban is lehetne: rendben van, kérem, adja vissza az órát, májd keresek egy tisz­tességes mestert... Vagy: Fájber úr, végeztünk, én önnél most jártam utoljá­ra! így, igen, röviden és ha­tározottan. Tudom biztos, eltátja a száját. Lepottyan a szeméről a nagyító! Fáj­ber úr, végeztünk ... — Jó társasága van az öregnek: magával du­mál __ K ét suhanc engedett utat neki. Röhögtek. — Impertinens! Taknyos, jampec ... gigerlik! — ta­lálta meg végre a szót, amelyet aztán hangosan utánuk vágott. Bizony, ké­sőn. A két kamasz rég be­fordult a sarkon, mire ő megállt, megtámaszkodott, és a szót megismételhette volna. A pádon átvette a fee- í két: — Fájber úr, végeztünk! j! Én önnél utoljára jártam... jj És punktum! Esetleg még l a hosszú pultra is ráütök I a tenyeremmel. így! Nem l durván, nehogy kárt te- - gyek, csak éppen... De ez \ talán fölösleges is. A han­got kell jól ettalálnd. A hangot! — Parancsol? — kérdez­te a pad másik végén ül­dögélő szemüveges úr. — Semmi, semmi... — kapta oda a fejét, majd ru­ganyosán fölállt, a bottal irányba fordította magát és elindult. Az ormótlan reklámtábla fényben fürdött, A délutáni nap átreflektorozott, a szem­közti ház tetején, csillogott a szomszédos áruház kira­kata, de Feiber úr fekete­üveg cégtáblája is. Abla­kában ott ingott hangtalan a nagy álló óra, alatta a gravírozott tábla: PONTOS LDÖ. MegáTTt as ajtó előtt, — Fájber űr, amennyit ben ... — Ijedten gombol­ta be a kopott felöltő leg­felső gombját, kalapját is megigazította. — Persze, ha mégis elkészült, úgy ter­mészetesen ... A goromba­ság különben sem volt ke­nyerem soha. És akkor hol­nap a látogatásra már vi­hetett) ... Jól elmagyará­zom/ majd, hogy vigyázzon rá. Ha elszundít napköz­ben, no meg éjszakára is. Legjobb azt betenni a ne­szesszerbe, vagy mégis in­kább a karján hagyni... Keze a tdtincs felé eyőL Nem találja. ■— A kilincs-? SferrÄ Is? Ez nem is az ajtó... Ess egy rács. Vasrács. És náncs rajta semmi kilincs... És mit mond az a fekete be­tűs tábla ott az üveg mö­gött: ZÁRVA ... Hiszen ép­pen ez az: ha. kiírja, akkor miért nem enged be? Hi­szen a „zárva.” azt jelenti, hogy... Vagy a „nyitva” jelenti... Már nem is te*- dóm, ez. a Fájber teljesen összezavarja az embert... Fájber úr, végeztünk ... ®n önnél utoljára... Előbb csak egyik kesé­vel markolt a rácsba, majd hirtelen odakapott a má­sikkal is. A bot pattogva bukfencezett a: lépcsőről a járdára. Az öregember rá- kulcsolódott a vasrács két apró téglalapjára,. teste rángatózni kezdett, mintha a hideg vasból erős áram futna izmaiba. Térdre ereszkedett. Karjai hihetet­lenül megnyúltak, ujjai azonban görcsösen tovább markolták a pálcákat Szemben vele, odabent az üveg mögött némán len­gette a pontos időt a nagy óra sétálója. Fönt, az ot­romba reklámbádogon pil­lanatra megrebbent," majd surrogva felröppent egy balkáni gerle. Régiségeit, EBRÜDON VETETTÉK KI Az alföldi lakodalmakban sok kutyák gyülekeztek össze, hogy az elhányt-ve| tett koncon rágódhassanak^ Marakodásukat elunván Ej legények, lyukat csináltak a nádfalon. Ketten kiment tek hosszú rudakkal a nád-í fal mögé — kiáltván: lyuk­ra a kutyákkal. — Az ud-j vajban levő gyerekek hajt-* ják a kutyákat. Midőn osz-| tán a kutya a lyukon ki-| búvik .— a rudat a hasai alatt felrántják, s az ebei a levegőbe hajítják. Azj ebrúdon kihányt kutya nerrí e'' 'könnyen megy ismét aj lakodalomba. (Nemzeti vagy Hazaíl Vándoi| 1832);j ezArtAn* petras 1839-ben születeti, Te-jj mesváron Czártán Petras, szegény szülőktől. Mikor a törökök Temesvárt elfog-f lalták, pásztorember volt, atyja nyáját őrizgette, míg menekülnie nem kellett a hódítók elöl. De továbbra is Dél-Magyarországon mai radt, s különböző vidéken, mint mezei munkás, majd| mint „levéivivö” kereste meg kenyerét. Mikor meg- vénü'H és nem tudott dol­gozni, alamizsnából tenget­te életét. Késő vénségében, bár kissé rneggörbedt, még mindig magasabb vöd; a fiánál, aki százéves volt, VISA. január 5-én halt még, tehát 185 évig éh. Öregségében tejen, mákos- lepényen és szilvapálinkán!; étt, mely utóbbit — a pi­pával együtt — nagyon sze­rette. A hagyomány sze­rint sohasem volt részeg és férfikorától kezdve nagy indulatba sohasem jött, (Kolozsvári Naptár ISiSl Esrtetks Kiss Allda Míita CSEH KÁROLY: Nő távolodóban Nem is lépegei Csak mint köveken s patakrá tón#: ringja s glorias súgóról elveszti at o rem yes ö lampionba A madárfütty lyüggatta levegő résem ót ömlik a fény Rügyek pattanó boboiókjcH szállnak fel lásson a helyér* Ssttzsi csúnya, ífew fej hét mindenki szép. Csúnya az, akit a környezete an­nak tart. Zsuzsit annak tartja. Nem púpos, se nem santa, látása kifogástalan, hállása szintúgy, lába ugyan nem formás, de iz­mos., gyaloglásra, termett. És a keze? Ép az is, bírja a dolgot. A tanácsházat ta- , karítja vele, „félpénzért”, mert csak négyórás. Hajna­lok hajnalán kel. Este is takaríthatna, de maga ká­rán rájött, azon nincs ál­dás. Nem az elnök, sem a titkár, a „kisasszonyok” szapülták. Való igaz, az es­te fényesre törült íróasz­tal reggelre behamvaso- dott, halványan ugyan, de látszott az ujjal ráfirkált szó: „Csúnya!!!”. Éjjel se nyughatnak az autók, fel­verik a port. Most már hú­zogathatják asztalon, szek­rényen az ujjúkat. Nem fog az epés krétájuk. Koránfekvö, akár a tyúk. Aki reggel négytől talpon, az az esthajnalcsillag fel­keltét sem várja meg. Zsu­zsi bekapja vacsoráját és bújik ágyba. Bekapcsolja a rádiót. Meghallgatja a nagyvilág híreit, de legin­kább az időjárásjelentés ér­dekli. Amikor annak is vé­ge, már félálomban nyúl a kapcsoló gombjához. Milyenek lehetnek egy csúnya vénlány álmai ? Sen­ki sem kérdi, s ó sem tart­ja . fejben. Harminckét éves. Már akkora gyereke lehetne, kikerülné az isko­lát. és akkor mi lenne? Mennyi bitang kölyök fut­kos a faluban. Így, egye­dül se búja, se öröme. így is eltelik az élet. Fedél a feje fölött, sajátja — a testvérei ráhagyták a há­zat. „Szegény Zsuzsink...” és sorra lemondtak a ja­vára. Eseménytelen élet az övé. Született adottsága miatt a férfiak békén hagyják. Egyszer mondta egy alak, egy éjszakát eltöltene vele -— „sötétben minden tehén fekete”. Zsuzsi azt vágta vissza gondolatban: „Ak­kor se keltenél, ha arany­ból volnál”. Ami a legérdekesebb: Zsuzsi nem tartja esemény­telennek az életét. Van egy iromba komondorja meg egy anyamacskája. A kis­macskákat mindig meg­hagyja. Micsoda hancúro­zást visznek végbe az ud­varon! Sajó jó természetű, nem árt a macskáknak. A macskák nem nőhetnek a nyakára. Elajándékozza őket. Nagy, nyolcszáz öles a portája. A zöldséges ker­tet drótháló övezi, mert a baromfiból szép számmal akad. Minden tavaszon megültet öt-hat kotlóst. Nem vesz „gépi” csirkét, az nagyon kényes, táp kell ne-. lMÜíÍM ki. Amit kotlós nevel, hát az egészen más. Beletanul mindenbe, járja a nagy ker­tet a sok csirke, a a kot­lós te nem venné róluk a szemét. Zsuzsi elnézi ezt a nagy nyüzsgést, gyönyör­ködik benne, és elgondol­kozik a látottakon. Min­den az anya körül forog. A kiscsirke anya után csipog, a kismacska egyetlen fáj­dalmas nyavukolására ott terem az anya. Hol a kan­dúr? Hol a kakas? A bi­tangok ... Zsuzsi nem foglalta sza­vakba érzelmeit, bár be­szédes érzelmek voltak. Ar­ról beszéltek neki, ő kot- Iósíájta, volna türelme akár egy sutnyi gyerekhez is. Mert a gyerekhez türe­lem kell, az nevel rózsát is, épkézláb embert is, s neki jók az idegei. Tavasszal, a kirajzó, pöttöm csibék lát­tán benne is megszólal a kotlóstermészet — ember­csibe után vágyik, és fel­rémlik emlékezetében, mit mondott egyszer neki az elnök, picit pityókásan: „Zsuzsi, tebelőted jó anya válhatna. Mért nem csinál­tatod fel magad?” Olyan kedvesen mondta, Zsuzsi­nak csak később jutott eszébe, hogy meg keltett volna sértődnie. Hát "mi ő? flfftirn Mtearongya?---------__

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom